Black Sabbath-albumok rangsorolva. Vigyázat, szubjektív! – 1. rész

Kis túlzással, a ’80-as évek elején Tony Iommi és csapata indított el azon az úton, amelyen ma is járok. A Sabbath életem meghatározó zenekarai közé tartozik, ugyanakkor az elmúlt csaknem fél évszázadban olyan monumentális életművet hagyott maga mögött, hogy sokáig lehetetlen küldetésnek gondoltam bármiféle (objektív vagy szubjektív) sorrendet felállítani az 1970 óta megjelent 19 nagylemez között. (A Heaven & Hell 2009-es, The Devil You Know című anyagát nem sorolom ide: bár ugyanazok készítették, akik a Mob Rules és a Dehumanizer albumokat, nem Black Sabbath név alatt jelent meg.)

Ahogy a gasztronómiában is abszurd ötlet a főételeket versenyeztetni a levesekkel vagy a desszertekkel, úgy a birminghami kvartett Ozzy-val készített albumainak is teljesen más az íze, hangulata, hangzása, karakterisztikája, mint a Dio- vagy a Tony Martin-korszakos alkotásoknak. A legjobb mérce tényleg a szubjektivitás: mennyire tetszik, mennyire áll közel hozzám az adott anyag, milyen emlékek kapcsolódnak hozzá? Emiatt pedig könnyen előfordulhat, hogy egy mások által egyenesen gyengének, felejthetőnek tartott lemez nálam simán maga mögé utasítja a közmegegyezés szerint klasszikusnak számító alkotásokat. Ezzel együtt – aktuális hangulatomtól függően – valószínűleg én is minden egyes alkalommal máshogy állítanám össze ezt a rangsort.

A Born Again, Seventh Star, Tyr, Dehumanizer és 13 albumokat „valós időben”, vagyis közvetlenül a megjelenésük után ismertem és szerettem meg. Ezeknek az alkotásoknak van egyfajta érzelmi többletük számomra, s emiatt a versenyben is pluszpontokkal indultak (aztán végeztek, ahol végeztek). A ’70-es években született lemezeket nálam kezdettől az érinthetetlenség patinája vonta be, a ’90-es években viszont éppen ellenkezőleg, a csapat látóterem perifériájára szorult, amit a gyengébb, Tony Martin-nal készült anyagoknak tudok be.

Na, de jöjjön a lényeg, a lista, hátulról előrefelé haladva, terjedelmessége okán két részben, a végén pedig – az újabb játék kedvéért – más internetes orgánumok által összeállított BS-albumrangsorokkal.

19. Cross Purposes (1994)

A bennem lévő bizonytalanságok mellett szerencsére volt néhány egyértelmű helyzet is. Az egyik, hogy számomra a Cross Purposes Iommi-ék leggyengébb albuma. Annak idején meghallgattam néhányszor, majd a jobbnak gondolt számokból készítettem egy válogatást – de azokat sem hallgatom. Nézem a számcímeket, és ezek alapján egyetlen dallam, ritmus vagy refrén sem ugrik be a lemezről. Mintha egy másik zenekar játszana a ’90-es évekbeli Sabbath stílusában…

18. Forbidden (1995)

Az egy évvel későbbi Forbidden-nel ugyanez a helyzet, annyi különbséggel, hogy az ezen hallható zenét karakteresebbnek, invenciózusabbnak érzem, ráadásul ez az anyag nálam jobban is szól. Mintha Geezer-ék ezen meghallották volna az új idők szavát, ám már nem volt alkalmuk kibontakozni. Tony Martinnak – a csapat berkein belül – ez volt a hattyúdala, és ezt követően a Sabbath új sorlemezére is csaknem két évtizedet kellett várnunk.

17. The Eternal Idol (1987)

A ’80-as évek második felében már nem a Sabbath állt érdeklődésem fókuszában, hanem a thrash nagyágyúi, élükön a Metallica-val. Ráadásul olyan kakukktojások után, mint a Born Again és a The Seventh Star, nem is váltott ki bennem heves szívdobogást egy újonnan megjelenő Sabbath-album híre. Pedig Tony Martin-nal végre jó vásárt csináltak: igaz, a hangja eléggé hasonlított Dio-éra, viszont több ütős lemezt is összehoztak vele, és egy rövid szünetet leszámítva kerek egy évtizeden keresztül maradt a csapat énekese. A The Eternal Idol-t nyitó The Shining-gal mutatkozott be a zenekar rajongóinak, ami nagyon jó nóta, ám ezt az utána hallható nyolc dal egyikéről sem tudom már elmondani. Nálam legalábbis egyik sem kívánkozik egy Tony Martin-korszakos Sabbath-válogatásalbumra…

16. Born Again (1983)

Azt mondhatom, hogy az innentől a listán szereplő valamennyi albumot jól ismerem és szeretem, ám a vonzalom hőfokában nyilván lehet és kell is különbséget tenni. Az Ian Gillan vendégszereplésével készült lemezről nemrégiben külön is írtam (itt olvasható): ez volt az első olyan Sabbath-anyag, amit frissen ismertem meg, és bár éreztem benne a disszonanciát („Purple Sabbath”), valamilyen szinten mégis megkedveltem. Ma, érett fejjel egyébként jobban tetszik, mint akkoriban.

15. Seventh Star (1986)

Tony Iommi szólólemezének indult, egy teljesen új felállással készült Sabbath-album lett belőle. Akárcsak a Born Again, ez is igazi kakukktojás, Glenn Hughes énekével, aki tisztességesen helyt áll, sőt igen magas színvonalon teljesít. Nem az ő bűne, hogy a maga idejében csalódásként értékeltem az anyagot. Összességében túl lágy, túl lassú, persze azért ezen is vannak emlékezetes nóták: a címadó mellett az In for the Kill vagy a lírai No Stranger to Love, sőt, tulajdonképpen egyik dalt sem érzem tölteléknek, és ma már ezt a lemez is jobban kedvelem, mint kezdetben.

14. Sabotage (1975)

Nagyon furcsa a viszonyom ehhez a lemezhez. Bár a maga teljességében csak évekkel a megjelenése után hallottam, de így is legalább három évtizede ismerem és hallgatom. Ennek ellenére a mai napig vannak olyan dalai, amelyeknek a témáit pusztán a címük alapján nem tudom felidézni. Oké, a Hole in the Sky és a Symptom of the Universe bődületes Sabbath-klasszikusok, az Am I Going Insane-t – egy válogatásalbumról – a kezdetektől ismerem, a Supertzar-t pedig előbb hallottam (talán a korabeli Ossian-koncertek intrójaként?), mint magát az albumot. Ugyanakkor érdekes, hogy a Megalomania, a The Thrill of It All és a The Writ sem rossz nóta, izgalmas váltások, fogós témák vannak bennük, és mégis… Nem evidenciák, hanem ismeretlen ismerősök, a mai napig rájuk tudok csodálkozni. Talán az anyag hangzása is gyengébb, csörömpölősebb, mint elődeié, mindenesetre nálam ez a leggyengébb, Ozzy-val készült sorlemez.

13. Headless Cross (1989)

Na, végre, az első olyan album a Tony Martin-nal készült lemezek sorában, amelyen megjegyezhető nóták, kvázi slágerek sorakoznak! Ezt az anyagot is jóval később ismertem meg, mint ahogy napvilágot látott: elsőként a címadó nóta jutott el hozzám (csillagos ötös), aztán a When Death Calls (szintén hibátlan darab), így nem volt más hátra, mint az elejétől a végéig lepörgetni a korongot. És mennyire nem bántam meg, hiszen a Devil and Daughter és a Kill in the Spirit World is nagyszerű szám, a Nightwing-ben pedig Tony tényleg rendesen kiereszti a hangját. Valószínűleg tízből kilenc embernek ez a kedvenc Tony Martin-os BS-albuma, és zeneileg ebben az érában tényleg ezzel az alkotással jutottak a legmagasabbra, nekem viszont csak azért nem ez az anyag a favoritom, mert…

12. Tyr (1990)

…még a régi Rattle Inc. időszakában kiadójuktól, az I.R.S.-től megkaptam „ajándékba” ennek a lemeznek a műsoros kazetta-változatát. A borítónak friss festékillata volt, ami máig összekapcsolódik bennem a szalagon hallható muzsikával. Ez az anyag akkor tényleg nyomda-meleg volt, ráadásul tetszett is a zene, amit hallottam. Jól szól, a daloknak van egyfajta különleges, ugyanakkor egységes hangulatuk; az Anno Mundi nagy kedvencem, de a többi nótát is ugyanígy kiemelhetném, úgyhogy nálam egyértelműen ez az első számú Black Sabbath-korong – azok közül, amelyeken Tony Martin énekel.

11. 13 (2013)

Ezt az albumot tudtam a legnehezebben besorolni: a Forbidden után 18 évvel jelent meg, nagyon elkülönül az életműtől, ugyanakkor nagyon a ’70-es években Ozzy-val készült lemezek mellé kívánkozik. Nagyon jó kis anyag, remek nótákkal, ugyanakkor még nem vált klasszikussá, úgy, mint a diszkográfia első fele. Nagyon vártam ezt a visszatérő albumot, és nem is csalódtam benne. Ahogy felcsendül a baljóslatú End of the Beginning; de a God Is Dead? szöveg-áthajlásai és a Damaged Soul szájharmonikás időutazása is zseniális, és akkor még nem beszéltem a Dear Father végén hallható esőről, amely mintegy lezárja a birminghami kvartett munkásságát. Úgyhogy valahová ide lőném be a visszatérő/búcsúzó lemez pozícióját.

10. Dehumanizer (1992)

A Sabbath részéről anno nagy dobás volt Ronnie James Dio újbóli leigazolása, még ha ez az együttműködés – ekkor – csupán egyetlen sorlemez erejéig tartott is. A megjelenését követően némileg vegyes érzéseim voltak az albummal, egészen pontosan a dalokkal kapcsolatban. A Computer God-ot, a TV Crimes-t és a Time Machine-t túl modernnek tartottam, úgy éreztem, megzavarják azt az egységesen sötét, misztikus hangulatot, ami Iommi-ék világát alapvetően jellemzi. Ezt viszont szerencsére ellensúlyozták az olyan súlyos tételek, mint a Letters from Earth, a Master of Insanity vagy a Sins of the Father, úgyhogy ma már egy egységesen magas színvonalú, emlékezetes anyagnak tartom ezt a Tony Martin-érába ékelődő hang-zárványt.

(holnap folytatjuk)