Arch/Matheos: Winter Ethreal (2019)

John Maurice Archambault – ez így nem sokat mond, de ha csak annyit említek, hogy John Arch, akkor már annál többet. Az 1982-ben, Hartfordban (Connecticut állam) létrejött Fates Warning alapító énekese, akinek a nevéhez a ’80-as évek közepén megjelent három klasszikus lemez – Night on Bröcken (1984), The Spectre Within (1985), Awaken the Guardian (1986) – fűződik. Nem mellesleg a Bruce Dickinson-iskola egyik leglelkesebb, legismertebb képviselője, „tanulója”.

Az Awaken the Guardian megjelenését követően azonban a zenekar válaszút elé állította az énekest: vagy felhagy munkájával (bútorokat készített), vagy elhagyja az együttest. Pénzügyi kötelezettségei lehetetlenné tették, hogy Arch lemondjon a munkájáról, ugyanakkor azt ígérte, hogy 100 százalékban elkötelezett marad a zenekar mellett. A csapat azonban végül megvált tőle, és minden energiáját egy másik énekes keresésébe fektette. Egy korabeli interjúban Arch azt mondta, hogy abbahagyta volna a munkáját, ha felkérik őt erre, de a zenekar többi tagja „sohasem tette meg ezt a gesztust”.

A lényeg, hogy a Fates Warning ezek után Ray Alder-rel folytatta munkásságát, míg John legalább 17 évre hátat fordított a metal világának (bár egy meghallgatáson azért részt vett a Dream Theater-nél). Először 2003-ban, az A Twist of Fate EP kapcsán hallatott újra magáról, aztán ismét felszívódott, majd 2011-ben tért vissza egykori jó barátja, harcostársa, a Fates Warning-ot életre hívó Jim Matheos gitáros oldalán, amelynek gyümölcse az abban az évben megjelentetett, Arch/Matheos néven futó, lélegzetelállító Sympathetic Resonance album volt. Ezt követően újabb hosszabb kihagyás következett – noha 2016-ban színpadra lépett a 19. Keep It True, illetve a 17. ProgPower USA fesztiválon, ahol a Fates Warning a komplett Awaken the Guardian-t előadta, a lemez megjelenésének 30. születésnapját ünnepelendő –, míg idén végre megérkezett a második Arch/Matheos korong.

Az az igazság, hogy hosszas halogatás után szántam rá magam ennek az ismertetőnek a megírására, mert az első-második meghallgatás után valahogy elszaladt mellettem a lemez, mígnem az eltelt két hétben adtam neki még egy esélyt, aminek az lett az eredménye, hogy azóta nem telt el nap, hogy minimum egyszer ne hallgattam volna meg az anyagot. Bevallom töredelmesen azt is, hogy John Quail kollégánknak a The Spectre Within korongról szóló írása (itt olvasható) is sokat segített a lemez befogadásában, az albumra való ráhangolódásban. Rögtön hozzáteszem, 2011-ben a Sympathetic Resonance számomra az év lemeze volt, tehát a lécet ugyancsak magasra helyezték a „srácok”. És azt sem felejtem el hozzátenni, hogy John Arch hangját maximálisan csípem, ő az egyik legjobb (fém)torok a szakmában.

Mit nyújt számunkra az új Arch/Matheos mű? Bocsánat, MESTERMŰ. Elsősorban változatosságot, ugyanis amíg az első album hat dala 54 és fél perc játékidőn osztozott, addig a Winther Ethreal-on kilenc dal hallható 68 minutumban. Aztán, amíg az első albumon a fő agytrösztökön kívül „csak” Bobby Jarzombek dobos, Frank Aresti gitáros és Joey Vera basszusgitáros játszott, addig ezen az alkotáson Joe DiBiase, Steve DiGiorgio és Sean Malone basszusgitárosok, Mark Zonder, Baard Kolstad, Matt Lynch és Thomas Lang dobosok hagyták ott a kézjegyüket, természetesen az előző anyagon szereplő muzsikusokkal karöltve.

Ami a „körítést” illeti, ott is alapos változások történtek: a felvételekre ezúttal a svédországi Örebróban, a Fascination Street stúdióban került sor, a produceri munkálatokat a főnök, Jim Matheos látta el, a keverést Jens Bogren vállalta magára, a maszterizálást Tony Lindgren végezte, a designért Brian Ames volt a felelős, míg a fotókat Jim lánya, Lindsay Matheos készítette. A hangszereket és az éneket más stúdiókban vették fel, sőt, az éneket egyenesen valahol New Hampshire erdeiben rögzítették.

Jim Matheos azt is elárulta, ezúttal más törekvéseik voltak, mint legutóbb, nem pusztán a Sympathetic Resonance megismétlése volt a céljuk: „Ha John-nal dolgozunk, nincs rajtunk nyomás, nincsenek határidők, legalábbis mielőtt meg nem kezdenénk a felvételeket. Sok időt és rugalmasságot hagyunk magunknak, hogy kiderüljön, van-e egyáltalán mondanivalónk – ez az első és legfontosabb. Írunk, aztán ha elkezdenek alakulni a dolgok, és mi inspiráltnak, lelkesnek érezzük magunkat, folytatjuk tovább, egészen addig, amíg csak határozottan azt nem érezzük, hogy képesek vagyunk összerakni egy teljes lemezt. Ezúttal úgy döntöttünk, hogy jó ötlet lenne más felállással dolgozni, ugyanakkor nem szerettünk volna olyan benyomást kelteni, mintha itt egy új zenekar alakult volna, amelyik ezen a lemezen túl is tervez, és esetleg még turnéra is indul. Így aztán eltérő ritmusszekciókkal dolgoztunk, hogy a dalok kellően változatosak legyenek, már persze azt leszámítva, hogy a középpontban John éneke és az én gitárjaim állnak, amiket mindenki ismer.”

Egyszerre modern, súlyos és befogadható az anyag, mindössze egy kis időt kell fordítani rá. És itt van a döglött kutya elásva: miután ennyi vendégzenész működött közre, nem volt nehéz változatos, fogós lemezt összehozni. Teljesen mindegy, hogy a korongot nyitó Vermillion Moons-t, a Wanderlust-ot, a Solitary Man-t vagy a Straight and Narrow-t említem, a végeredmény mindent visz, mint a piros hetes. Ráadásul a végén ott van a 13 perces Kindred Spirits, ami libabőr a köbön.