Angel Witch: Angel of Light (2019)

A NWOBHM-alapcsapat Angel Witch-ről sok mindent el lehet mondani, de azt az egyet biztos nem, hogy elkapkodnák az albumaik megjelentetését. Kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de 1976 óta létezik a zenekar, az idei lemezük azonban mégis csupán az ötödik a sorban. Ezzel kapcsolatban ez egyik szemem sír, a másik nevet, mert ugyan igaz, hogy nem vagyunk elkényeztetve az albumok mennyiségét illetően, viszont cserébe minden egyes lemezükön a legmagasabb színvonalon prezentálják a jó öreg heavy metal zenét.

A Kevin Heybourne énekes/gitáros vezette csapatot azért kedvelem különösen, mert a zenéjüknek van egy sajátos, csakis rájuk jellemző, sötét kisugárzása, komor hangulata. Ez javarészt Kevin jellegzetes gitározásából, illetve drámaisággal átitatott, kiábrándult énekstílusából adódik. Már amikor persze ő áll a mikrofonnál. Mítoszokkal, legendákkal, okkult témákkal foglalkozó dalaival mintha csak az egyre közelgő végítéletre próbálna minket figyelmeztetni, sajnos mindhiába. Utoljára hét évvel ezelőtt jelent meg Angel Witch-lemez, ami az ő időszámításukkal mérve nem is volt olyan régen. Úgy látszik, tényleg rossz irányba halad a világ, ha már a világvége hírnökei is egyre gyakrabban dalolnak nekünk.

A lemezt nyitó Don’t Turn Your Back nóta állítólag még valamikor a ’80-as évek elején született, de egészen mostanáig kellett várnia arra, hogy végre lemezre kerülhessen. Ha ez tényleg igaz, akkor fel nem foghatom, hogyan akadhatott fent annak idején a rostán. Fülbemászó nyitóriffjével, húzós tempójával, a fejből kitörölhetetlen refrénjével bármelyik korai albumon helyt állt volna. Ha akkoriban lemezre vették volna, ma már simán a klasszikusok között tartanánk számon. Kiváló kezdés, és az a bizonyos sötét atmoszféra már itt kezdi felütni a fejét.

Az apokalipszis lovasainak vágtáját idézik a Death from Andromeda gitárjai, Kevin pedig ijesztően meggyőző hangvételben tolmácsolja felénk vészterhes mondanivalóját, ezúttal az égből érkező halálról regélve. Hihetetlen, de a hangja mit sem változott a hosszú évek alatt, ugyanolyan fiatalos, mint annak idején, az első lemezen volt. Úgy látszik, az eljövendő vég prófétáin nem fog az idő. Gitárjátékáról ugyanezt tudom elmondani, még mindig bámulatos természetességgel áramlanak a keze alól a jobbnál jobb riffek, fenyegető hangulatú harmóniák.

„Átkozottak vagyunk!” – énekli hősünk a harmadikként felcsendülő We Are Damned-ben, és ehhez a szomorú megállapításhoz bizony egy hasonlóképpen komor dal dukál: a nem e világi gitárdallamoktól a hideg futkos a hátunkon, a kétségbeesetten kántáló refréntől lehetetlen szabadulni, a dal második felét eluraló, vonagló, magukba tekeredő riffek hallatán pedig egy lángba borult, az összeomlás határán álló világ látomása kezdi gyötörni a hallgatót.

A The Night Is Calling a nyitónótához hasonlóan egy szintén most debütáló, rehabilitált régi szerzemény. A címéhez méltó módon az akusztikus gitár szomorkás csilingelése valóban a csillagfényes éjszakák hangulatát idézi, ám a merengést rendre megtörik az időnként berobbanó doom-os riffek. Ha csak ennyiből állna a dal, én már elégedetten dőlnék hátra, azonban még egy elképesztően hatásos beindulást is produkálnak a fiúk a dal vége felé. A Diamond Head idei albumán vannak ilyen megoldások, el is kezdett molesztálni a gondolat: ha Heybourne-t és Brian Tatler-t összeterelnénk egy lemez erejéig, vajon milyen eredményre jutnának? Libabőrös leszek, ha csak belegondolok.

A Window of Despair már egy tempósabb darab, kavargó riffjeivel, zaklatott ritmusaival meglehetős érzékletességgel jeleníti meg egy kiábrándult, reményvesztett ember önmarcangoló, szuicid gondolatait. Remekül sikerült dal, egyben tökéletes példa arra, hogy a zenekar még messze nem jutott túl a kreativitása csúcsán. A lemez új keletű szerzeményei minőségileg egy cseppet sem maradnak el a hőskorszakban íródott társaiktól.

Pokoli harangokként konduló doom-riffekkel indul a Condemned, majd az örvénylő gitárhangok hátán egy újabb utazásra indulunk lelkünk legsötétebb bugyraiba, amelynek során a fel-felbukkanó dallamok is csupán kegyetlen tréfák: a hamis remény játszadozik csak velünk. Nincs számunkra megváltás, túl késő már.

Az I Am Infamy egy újabb sötét látomás: egyre hangosodó, morajló, dübörgő hangjai mintha csak egy hosszú álomból ébredő elme fokozatos kitisztulását követnék végig. Csakhogy ez egy durva ébredés, és az elveszett lélek szép lassan ráeszmél, hogy ez itt már nem a földi lét, mert ez a zaj bizony nem más, mint a pokol robajlása! És ezek a hangok lassacskán zenévé állnak össze, amelyre az elkárhozott lelkek járják tébolyult táncukat.

Vidám befejezést az utolsóként felhangzó Angel of Light-tól se reméljünk. Zaklatott menetelése, nyugtalanító hangfüzérei, nem utolsó sorban pedig az énekes drámai előadásmódja hallatán mintha csak az egyébként kiválóan sikerült lemezborító elevenedne meg előttünk: az elkerülhetetlen végzet utolér mindenkit, a világ napjai meg vannak számlálva, az utazásunk itt szomorú véget ér.

Kevin Heybourne, a végítélet krónikása tehát továbbra is kitartóan harsogja a végső napok himnuszait, amelyek minden komorságuk ellenére még mindig fület gyönyörködtetőek. Nem tagadom, teljesen lenyűgözött ez a lemez, és tudom, hogy meglehetősen hosszú idő majd’ egy évtizedet várni egy zenekar új albumára, de amikor ilyen minőséget kapnak a hallgatók a türelmükért cserébe, úgy vélem, további kérdéseknek nincs helyük. Bajban vagyok, mert nemrég a Grim Reaper-t jelöltem meg az „év lemezét” elkészítő zenekarként. A dolgok jelen állása szerint az már biztosnak tűnik, hogy Kevin Heybourne és Steve Grimmett fogják egymás arcába fröcskölni a pezsgőt a képzeletbeli dobogó első két helyén, de azt, hogy melyikük áll majd legfelül, csupán nüansznyi különbségek fogják eldönteni. Brit metalban igen erős évünk volt, soha rosszabbat!