A Year of the Goat új albuma kapcsán felmerült bennem az örök dilemma: egy jól sikerült lemez mennyire szegezi földhöz alkotóit, tovább tudnak-e lépni, van-e még bennük elegendő spiritusz egy következő nagy dobásra, vagy megrekednek a magukra szabott, kényelmes, de egyre fojtogatóbb atmoszférájú homályzónában? Emlékeim szerint számtalan zenekarra volt már paralizáló hatással egy-egy jól sikerült lemeze – nagy szavakkal élve: a „remekműve” –, amelynek rájuk vetülő árnyéka alól aztán már képtelenek voltak kimozdulni. De nemcsak egy csapat válhat saját maga áldozatává; a rajongók is könnyen hasonló helyzetben találhatják magukat, amikor nulla kilométerkőként kezdenek tekinteni egy-egy albumra, amihez aztán majd mindent viszonyítani szeretnének.
Így jártam én is a svéd zenekar 2015-ös korongjával. Az Angels’ Necropolis alapjaira felhúzott második albumuk, a popos felhangokkal ízlésesen kidekorált The Unspeakable bizony beakadt nálam. Olyan ravasz egyszerűséggel volt átitatva valami megfoghatatlan vintage spiritizmussal, hogy pillanatok alatt közel került a szívemhez. Felszínes csillogása ellenére sötét terhet hordozott magában, és minden dallamossága, pop rock-os felhangjai ellenére még bőven okkultnak volt tekinthető, én legalábbis annak tekintettem.
Új lemezük viszont sajnos már nem győzött meg ilyen természetességgel. Elszakadni látszik egymástól külszín és belbecs. A Year of the Goat életművében most került egymástól legtávolabb képi és szövegviláguk dark rock-ra hajazó egysége magától a korongon hallható zenétől, annak primer kisugárzásától. Hirtelen a Ghost-ot tudnám példaként felhozni, ahol még a logó is megtévesztő, és a lemezek design-ja, valamint az énekes, Tobias Forge fizimiskája is alig van köszönőviszonyban magával a muzsikával.
Jelen esetben a latin lemezcím máris sötét ármányt sejtet, amelynek pörölye végül nem sújt le senkire, és a borító, valamint a számcímek láttán sem kell ördögűzőért szaladni. Újszövetségi bűnök láncolataként sorakoznak fel a tételek, titokzatos nevek mögé bújt gyarlóságok követik egymást: harag, kapzsiság, büszkeség és társaik. Koncept lemez szaga van az egésznek, és lőn: bemutatkozó albumukon még Lucifer megosztó személyére koncentráltak, aztán Lovecraft munkássága került náluk fókuszba, friss megjelenésükön pedig a Fiú (Jézus) Földre való visszatérésének története van soron.
Egy koncept albumnál talán bocsánatos bűn, de a lemeznyitó Subortus szemérmetlenül lerántja a leplet az egész mű zenei világáról. Ez persze csak utólag tűnik fel, középtájon (de a záró Subicio végére mindenképpen), hogy tudniillik végig meghatározott mederben navigálja magát a svéd csapat, és ami a két végpont között történt, az megtörtént már az első percekben is, csak máshogyan, más témák álcája mögött. Ehhez képest az album mégis izgalmas zene benyomását képes kelteni, elsősorban azért, mert részleteiben az is. Három gitárral megtámogatott zenéjükben most is szimpatikus egyszerűséggel fogalmaznak, és jórészt messzire kerülik a felesleges ködhintést. Csak szövegeikben és mentalitásuk legmélyén menedzselik az okkultizmust, a felszínen egyértelműen pucérra vetkőztetett és némi progresszivitással megbolondított hard rockot játszanak, abból a jó ízléssel összerakott fajtából, amit egy magára valamit is adó rock kocsmában is simán el tudnék képzelni.
Thomas Sabbathi hangja egyébként is alkalmatlan lenne dörgedelmes kinyilatkoztatások tolmácsolására; jóízűen karcos, mégis „nyávogós” orgánuma inkább klasszikus hard rock hang, mint bármi más, és énekmodora is ehhez a színtérhez köti a zenekart. A lemezen megszólaló minden további hangszer összes megnyilvánulásából hasonlóan nagyfokú hagyománytisztelet árad. A mai napig aktív Blue Oyster Cult neve például lépten-nyomon felmerül a Year of the Goat kapcsán, mint példaadó őskép.
Egy meg nem erősített hitelességű forrásom szerint a Year of the Goat maga az okkult Rush. Ez nagy tévedés, még annak ellenére is, hogy olykor, halványan megvillanó sejtelmekként, amolyan Rush-féle rafináltsággal megalkotott, egyszerű, mégis csak sokadjára kiismerhető fénylő érzetek szaladnak szerteszét a korongon, és teszik az egész albumot hosszabb távon is lélegző, korrekt szerzemények füzérévé.
Pasztellszínű füsttel lángol tehát az új album is, de mintha nedvesebb lenne a belé vetett tűzrevaló, kevesebb meleget sugároz. Talán azért érzem így, mert túlontúl ismerős díszletek közt járunk, és talán azért is, mert alkotói is hasonlóan ismerős díszletek közt járnak. A valódi katarzis így is, úgy is elmaradt. Jött viszont helyette egy nagyon jóleső, végig nagybetűs „MINŐSÉGI ZENÉT HALLGATOK” érzés, és még ha közben a figyelmem el is kalandozik róla, azért szóvá tenném, ha egyik pillanatról a másikra kikapcsolná valaki. Az igazság végül is az, hogy elődei mankói mellől kiragadva, a Novis Orbis Terrarum Ordinis megáll a saját lábán, és az ilyenfajta zenékre fogékonyak számára nem is fog csalódást okozni. Én csak azért nem tudtam száz százalékig beleszeretni, mert nálam a Year of the Goat-tal kapcsolatban még mindig a The Unspeakable a null kilométerkő, és ahhoz mérten egy fokkal spiritusz-mentesebbnek érzem.
Könnyed, felszabadult zenei mágia ez, a hetvenes évek hard rockjában oldott illékony varázslat, ami úgy árad szét a szervezetben, mint egy kimerítő nap végén a Szent Grálból kihörpintett Jack Daniel’s.
Leave a Reply