Varga Vilmos

Vilit kereken 30 éve ismerem, egyike volt a nyomtatott Rattle Inc. első és legfőbb külsős munkatársainak („Vilmosh”). Rövid ismeretségünk alatt szinte baráti kapcsolat alakult ki közöttünk, ám ahogy vége lett a fanzine-nek, ugyanilyen gyorsan el is tűntünk egymás életéből. Azóta nem találkoztunk, de – hála a mindent tudó internetnek – életének alakulását valamennyire így is nyomon követhettem. Az újraindult Rattle készítésében ugyan már nem vesz részt, azonban olvasója maradt a lapnak, így nem került komoly erőfeszítésembe, hogy rávegyem, idézzük fel a múltat, és meséljen jelenlegi életéről.

Rendhagyó módon kezdjük a jelennel! Jó ideje külföldön élsz: hol, és mivel foglalkozol?

Hat éve élek Franciaországban, Marseille-től száz kilométerre. Saint-Gilles a legközelebbi kisváros. Egy nemzeti parkban lakom, egy folyóparton. Egy horgászkempinget üzemeltetek, horgásztúrákat vezetek. Szobákat, hajókat adok ki bérbe. Ezt tavaly bővítettem ki, és idén már a teljes szezonban csinálom ugyanezt tengeren is. Plusz külföldre is viszek túrázni csoportokat: nemrég jöttünk haza Szudánból, most megyünk az Indiai-óceánra, az Andaman-szigetekre… Amikor egy-egy ilyenen túl vagyunk, megjelenik róluk a Magyar Horgász című lapban egy írásos beszámoló, plusz mindegyikről készítek egy pár perces úti filmet. Előtte a Dunán csináltam ugyanezt. Volt egy oldalam, a dunafishing.hu, ami ma már nem létezik.

Hogyan találtál rá a mostani munkádra?

Korábban egy társaság üzemeltette a kempinget. Tudták, hogy hogy régóta horgászom, mondhatjuk, hogy eredményesen, hogy horgásztúra-vezető vagyok. Azóta egyébként az Egyesült Államokban is elvégeztem egy iskolát, most novemberben megyek vizsgázni, hogy megszerezzek egy nemzetközi guide és captain licencet. Munkatársat kerestek, jelentkeztem, felvettek. Körülbelül három évig dolgoztam velük, utána megvásároltam tőlük a felszerelés nagy részét, plusz a jogokat, és így kezdtem el saját magamnak dolgozni. Ez volt életem legjobb döntése.

A zene mellett már a ’80-as években is a horgászat volt a másik nagy „szerelmed”. Kérlek, mesélj erről a szenvedélyedről! Az elmúlt években, évtizedekben mivé nőtte ki ez magát nálad?

Nekem világéletemben ez volt a jin-em és a jang-om: a csend és a zaj. Mindig is horgásztam, mindig is jó eredményeim voltak, így aztán felfigyeltek rám, meghívtak ide-oda, mellém álltak cégek, aminek az lett a vége, hogy megkeresett a Magyar Horgász, hogy kellene nekik egy ilyen ember, aki cikkeket ír, úgyhogy most már 12 éve vagyok a lap állandó szerzője, szakírója. Közben 2009-ben megnyertem a Rapala Kupa tiszaroffi fordulóját, és abban az évben, Andorrában, a parti pergető horgász világbajnokságon én voltam a magyar válogatott szövetségi kapitánya. Azóta sem jutottam ilyen „magasra”, de nem is szeretnék. Megpróbáltam, pont jó volt egy kalandnak, de ez nem az én utam volt. Nem nekem való feladat öt embert a vízből igazgatni.

Itthoni eredmények? Láttam, hogy harcsákból elég termeteseket akasztottál…

Nagyon sok harcsát fogtam itthon, ám az igazán nagyok Franciaországban kerültek horogra. 2016. május 5-én sikerült fognom egy világrekord méretű példányt: 270 centi volt, ám a közjegyzői hitelesítés ellenére sem lett hivatalos világrekord, mert nem a nemzetközi szövetség által hitelesített, hanem egy OBI-s mérőszalaggal mértük le. Ennél is van nagyobb hal, 275 centis, csakhogy azt élő csalival fogták. Műcsalival ez a legnagyobb – amiről tudunk.

A tengeri halak közül mi a specialitásod?

A tonhal és a GT (giant trevally, sárgaúszójú tüskésmakréla), illetve a dél-franciaországi leerfish (szellemhal, közönséges villásmakréla) az, ami nagyon mozgat. Egyébként azt gondolom, az a jó, amikor a vállalkozásod egyben az életviteled is, ha nem munkának tekinted, hanem szívből csinálod. De ugyanígy voltam a rock and roll-lal is, azt sem tekintettem soha melónak. Amit most csinálok, abból pénzt lehet keresni, jól érzem magam tőle, és most már olyan szintű az ismertsége és elismertsége, hogy azt is megtehetem, hogy aki nem szimpatikus, vagy korábban nem úgy viselkedett (a természettel szemben), ahogy az elvárható lett volna, azt nem fogadom.

Mik voltak még az emlékezetesebb túrák? Szudánt már említetted…

Rendszeresen járunk Egyiptomba. A sárgaúszójú tonhal alapvetően nincs jelen a Vörös-tengerben, decemberben viszont beúszik ívni, január 15-étől lehet rá horgászni, márciusban pedig visszatér az Indiai-óceánba. Mi arra horgászunk. Tavaly jártam Badár Sanyival az Azori-szigeteken, az is egy nagyon emlékezetes túra volt. Sanyi nagyon jó barátom, végigröhögtük az utat.

Úgy emlékszem, volt tévéműsorod is.

A tatabányai tévében annak idején vezettem is műsort, a Fishing & Hunting-on és a vele konkuráló PV TV-n pedig mentek olyan filmek, amelyeket velem forgattak. Most készítettünk Írországban egy filmet, amit lehet, hogy a Sport 1 fog leadni, és amihez további két részt fogok még forgatni, Franciaországban: egy tengerit és egy édesvízit.

Ugorjunk vissza a kezdetekre: hány éves korodban és hogyan találkoztál a rock/metal zenével? Mely zenekarok muzsikája szippantott be elsőként?

Boney M.- és ABBA-rajongó voltam, egészen addig, amíg 1978-ban a kezembe nem került egy AC/DC-lemez. Meghallgattuk: „Mi ez? Uramisten! Ilyen is van? Hát ez marha jó!” Akkoriban itthon nem lehetett hozzájutni. A stílusnak nem volt sajtója, sem internet, kaptunk viszont egy infót, hogy az Ecseri piacon kamionosok árulják a lemezt. Kimentünk, körülnéztünk. Mit tudtuk, mi az az Iron Maiden! „Szörny van a borítón, hosszú haja van a gitárosnak, ez jó zene lesz!” Így vettük meg a csapat első lemezét.

Aztán a ’80-as években megjelentek a lemezboltok az ócska műsoros kazettáikkal, meg a Hunky Punky a pólóival. ’84-’85-től Tatabányán is működött lemezbolt, talán Melódia volt a neve. Onnantól könnyebb helyzetben voltunk. „Te ezt vedd meg, én meg azt, aztán átvesszük egymásnak!”

Igényes mindenevőnek ismertelek meg: az agyasabb muzsikáktól a durvább irányzatokig sok mindent szerettél, ráadásul számos különleges csapatot is általad ismertem meg. Te kinek köszönhetően kerültél közel ezekhez az itthon akkoriban még nem annyira ismert vagy kevésbé népszerű bandákhoz?

Voltak emberek, akik ajánlották ezeket, de a Jane’s Addiction-re például úgy találtam rá, hogy a Been Caught Stealing című számuknak volt egy nagyon hülye videóklipje, azt láttam a tévében. „De kurva jó, nekem ez kell!” – mondtam, és onnantól vadásztam rá. Nagyon nehéz volt hozzájutni, de végül mind a három lemezüket beszereztem. Most már van negyedik is, de az nem tetszik.

Később, ’93-’95 körül lett saját lemezboltom is Tatabányán, Zene-lik néven. Ennek köszönhetően elég komoly gyűjteményre tettem szert. ’95-ben elmentem dolgozni a Vadorzó rock klubba, koncertszervezőnek. Közben évekig dolgoztam a Radír Rádiónak, ahol két műsorom volt. Az egyiket úgy szoktam hívni, hogy „gyöngyöt a disznók elé”: az átlag hallgatónak játszottam kuriózumokat, ritkaságokat, Japán kiadott lemezeket. És volt egy sima, laza rockműsorom, ahol az AC/DC-től a Bon Jovi-n át a Metallica-ig és a Mötley Crüe-ig minden ment, amit a legtöbb rockrajongó ismer és szeret. Voltak progresszív zenéim is, ami alatt nem a Dream Theater-t értem, amit egyébként mind a mai napig imádok, hanem ’70-es évekbeli progresszív muzsikákat, a King Crimson-t, Pink Floyd-ot.

Egy korabeli névjegykártyád szerint okleveles zeneőrült, party-showman voltál. Többek között rock-diszkókat csináltál a városban…

Nemcsak Tatabányán, hanem szanaszét az országban: Pesten, Győrben, sőt, Szlovákiában is zenéltem, ahol négy évig toltam a zenét egy rock klubban. A tatabányai Roxxy is ebből született. A mostani Roxxy tulaja és az üzlettársa, akivel egyébként rokonok is voltak, eljöttek a születésnapomra Szlovákiába. Meghallották, hogy nyomom a zenét, és látták, hogy mekkora buli van. „Uramisten, ez nekünk is kell! Próbáljuk meg!” – mondták. Akkoriban egy Gladiátor nevű helyet vittek, ahol ilyen sramlizenék mentek. Megpróbáltuk: első alkalommal 30 ember jött el, legközelebb már 80, a harmadik alkalomtól kezdve pedig, éveken át 200-300. Aztán jött az ötlet, hogy legyen koncert is. Lett: előbb egy, aztán még egy alkalommal, egy idő után pedig elég sűrűn léptek fel zenekarok is, az ő műsoruk után pedig következett az én bulim.

Nagyjából akkor, amikor a Roxxy új helyre költözött, sokkal komolyabban kezdtem foglalkozni a horgászattal. Lett egy webáruházam is, úgyhogy mondtam, hogy nem tudok ennyi felé szakadni. A bulit átadtam egy haveromnak, aki már addig is jó néhányszor kisegített, mert az akkori barátnőm Berlinben élt, én pedig minden második hétvégén nála voltam. Karcsi olyan szintre fejlesztette fel a helyet, hogy a zenészek szerint – hangulatban, felszereltségben, igényességben – a Roxxy ott van a top három hazai rock klub között.

Tatabányán, ahol éltél, központi figurája voltál a város kemény zenéket kedvelő közösségének.

25 évig az voltam.

Hogyan alakult ez így? A közvetlen, jó értelemben vett gátlástalan személyiségednek volt ez köszönhető?

Valószínűleg annak is. Én mindenkivel próbálok bratyizni. Megosztó ember vagyok: engem vagy szeretsz, vagy utálsz, nem nagyon van középút. Elég szókimondó, nyers pali vagyok, és ezt sokan nem tolerálják. Koncerteket szerveztem, innen lett szinte az összes rock, blues, jazz, alternatív zenésszel a barátságom. A mostaniakkal már nem, de a régiek közül szinte mindenkivel.

Tatán, a várban is csináltam négy vagy öt Fúzió Fesztivált. Azért ez volt a neve, mert mindig azt mondom, a legnagyobb öngól, ha valaki csak egyféle zenét hallgat. Minden műfajnak megvannak a maga kincsei, tudni kell ezeket észrevenni, meghallani, kivenni belőle, és szeretni. A Fúziónak pont ez volt a lényege, hogy minden műfajból hívtam oda zenekarokat.

A harmadik számtól írtál a régi Metal Attack/Rattle Inc.-be. Emlékszel még, hogy honnan szereztél tudomást a kiadványunkról?

Nem tudom, emlékszel-e rá, nekem akkoriban volt egy nyirokmirigyrákom. Majdnem belehaltam: a kórházi szobában nyolcan voltunk, és heten nem mentek haza onnan. Én vagyok az egyetlen túlélő. Valaki oda hozott be nekem egy ilyen fanzine-t. Egyébként otthon a mai napig megvannak a régi számok. Olvastam, nézegettem, a te telefonszámod és Benjoe-é is benne volt. Téged hívtalak fel, te pedig kérdezted, hogy nincs-e kedvem írni. Onnantól jártam hozzátok Egerbe is.

A ’80-as, ’90-es években basszusgitároztál és szájharmonikáztál. Később, már az ezredfordulót követően pedig hallottam, hogy gitártanárhoz jársz. Utóbbi hangszerrel meddig jutottál? Zenekarban is játszottál?

Sajnos még mindig nem tanultam meg gitározni. Eljátszogatok magamnak, az AB/CD-vel egy-két dalt szoktam elnyomni a szülinapomon, de körülbelül ennyi. Nem az én hangszerem, annak ellenére, hogy imádom. Lehet, hogy tovább lehetne ezt fejleszteni, de nincs időm, hogy napi öt-hat órákat gyakoroljak, félórás gitározásokkal viszont semeddig sem jutsz el.

A szájharmonika a mai napig megmaradt, sőt, az olyan szinten megvan, hogy az elmúlt években nagyon sok híres zenésszel léptem fel, Tátrai Tibusztól kezdve egészen Alvin Lee-ig. Legutóbb kint, Franciaországban játszottam egy korzikai zenekarral, tavaly, az Azori-szigeteken pedig egy portugál csapattal. Ez mindig tök spontán jön, egy kicsit a pofátlanságomnak is köszönhető, és jam session az egész. A korzikaiak meghallották, hogy szájharmonikázunk a fűben. Az egyikük odajött, és megkérdezte: „Nincs kedved játszani velünk? Szükségünk lenne egy harmonikásra.” Miket játszotok? „Sztenderd blues-okat.” Milyen hangnemben? És már ment is a dolog. Ezek a bulik videófelvételen is megvannak.

Más zenekarok?

Azokat elengedtem. Két bandánk volt Tatabányán: az egyik a Nagymama Lekvárja, amiben énekeltem, és volt a Frappáns Marhaságok, abban basszusgitároztam. Utóbbi elég rövid életű volt.

Most viszont szeptember közepén hazarepültem egy lemezfelvételre. Horgászat közben kitaláltam egy dalt, ami odáig jutott, hogy lemezre fog kerülni. Az Ocho Macho tagjai nagyon jó barátaim, ha Tatabányán játszanak, együtt vacsorázunk. Az egyik ilyen alkalommal megmutattam nekik a dalt, mire azt mondták, hogy „Ez zseniális! Megcsináljuk az új lemezre.” Énekelek és harmonikázom benne. A lemezbemutató koncert, s így a dal premierje is november 8-án lesz az Akváriumban.

Ha valakiről, rólad el lehetett mondani, hogy nemcsak hallgattad, hanem ezerrel élted is a rock and roll-t. Ez a mai napig is így van, vagy azért valamennyit változtál?

Pár éve kiszálltam a rock and roll-ból. Legalábbis a szervezés, zenélés részéből. Bulikra, koncertekre azért persze még eljárok. És ugyanúgy hallgatom a zenéket, gyűjtöm a lemezeket. Ma már nyilván letöltök, de ami tetszik, vagy úgy gondolom, hogy megérdemli, azt eredetiben is megveszem.

Mennyire higgadtál le?

Ugyanolyan barom vagyok, mint voltam: piálok, bulizok, ordítok a táncparkett közepén. Szerintem ez örökre meg fog maradni.

Az évek során mennyire változott a zenei ízlésed?

Nagyjából ugyanaz maradt. Ha emlékszel, nagyon szerettem a dallamos rockzenéket, és ez máig így van. De az új Metallica-t is imádom: a Master of Puppets volt a kedvencem, aztán a fekete lemez után elengedtem, szarnak tartottam őket, de az új album óriási. A durvábbak között is van egy-két zene, amikre ugyan nem mondom, hogy rajongok értük, de például a Morbid Angel-t nagyon jónak tartom, Trey Azagthoth egy zseniális gitáros. Egyébként alapvetően nem bírom, ha hörögnek. Nem baj, ha ordít az énekes, és nem tud énekelni, csak némi dallamot fedezzek fel a produkciójában. A Machine Head-, Testament-, Anthrax-vonal az, ami a leginkább bejön.

Mondtad, hogy jársz még koncertekre…

Nagyon keveset. Éves szinten nagyjából öt-hat koncertre jutok el. Tavaly voltam Metallica-n, Anthrax-en is… Inkább a klubbulikat preferálom, nem szeretem a „sztárkoncerteket”. Imádom az AC/DC-t, de már nem nézném meg egy stadionban. Háromszor is láttam őket, elég volt. Nem vagyok hajlandó 50 ezer forintot fizetni azért, hogy hangyákat lássak ugrálni a távolban.

Egyéb elfoglaltságaid miatt nem vállaltad a mostani Rattle-projektben való részvételt. Számíthatunk-e arra, hogy egyszer mégis szakítasz időt rá, és írsz valamelyik kedvenc lemezedről vagy zenekarodról?

Ennek csak az idő szab határt. A téli időszakban el tudom képzelni, de rendszeresen nem tartom valószínűnek.