Steve Grimmett énekes igazi harcos alkat, aki az elmúlt években nagyon kemény dolgokat élt át. Tudvalevő, hogy 2017-ben éppen egy dél-amerikai turnét bonyolított le a zenekarával, amikor is egy igen agresszíven terjedő fertőzés következtében a jobb lábát sajnálatos módon részlegesen amputálni kellett. Egy ilyen esemény után érthető lenne, ha valaki évekre jegelné zenekara aktivitását, de nem úgy Steve, aki viszonylag hamar leküzdötte a valószínűleg nem kis lelki megpróbáltatással járó nehézségeket, és folytatta a koncertezést. Mondjuk, az énekes élet-igenlő, pozitív személyiségét ismerve az is stílusos húzás lett volna tőle, ha beszerez egy falábat, és beáll Rolf Kasparek mellé a Running Wild-ba kalóz metalt játszani.
A jó öreg Grimmett mester azonban inkább a fém (heavy metal) protézis mellett döntött, és saját bandája szekerét tolja tovább, rajongói nagy-nagy örömére. A fent említett problémák, úgy látszik, nem akasztották meg túlzottan a zenekar kreativitását, mert az új lemezre viszonylag keveset, röpke három évet kellett csak várnunk, és már itt is van, At The Gates címmel. Az utóbbi idők eseményeinek tükrében talán a One Foot In Hell találóbb lenne, és még illeszkedne is a klasszikus albumok címeinek sormintájába.
Nem titkolom, hogy nagy kedvelője vagyok Grimmett úrnak, és nagyjából minden lemezért rajongani tudok, amin a hangját hallatta, legyen az a Grim Reaper, a Lionsheart, az Onslaught, vagy bármelyik egyéb ex-zenekarának az albuma. A Grim Reaper eme, saját nevével fémjelzett verziójának Walking in the Shadows című lemezét pedig megjelenése idején egyenesen kitörő lelkesedéssel fogadtam, mivel olyan szemérmetlenül tökéletes módon idézte meg a legendás Grim Reaper albumokat, hogy egyszerűen nem tudtam nem imádni minden egyes másodpercét. Az a lemez igen magasra helyezte azt a bizonyos lécet, volt is bennem némi félsz, hogy sikerül-e a fiúknak az új albummal megugraniuk ezt a magasságot.
Amikor megszólaltak a nyitó és egyben címadó dal súlyos akkordjai, pár másodperc elég volt ahhoz, hogy megállapítsam: ez a lemez bizony emberesen fog szólni! Nem mintha az elődjével gond lett volna ilyen téren, de ez az egyszerre old school, és mégis mai hangzás baromira el lett találva. Jómagam abszolút a ’80-as évek hangzásának vagyok a szerelmese, de ha a szívemre teszem a kezem, azt kell, hogy mondjam, 2019-ben minimum így kell megszólalnia egy klasszikus heavy metal zenekarnak! Maga a dal nem az a tipikus, pörgős lemezindító, hanem egy komótos tempóban haladó, tiszteletet parancsolóan súlyos tétel. Az a fajta metal nóta ez, ami nem a sebességével hódít, nem gázol keresztül a hallgatón, sokkal inkább egy úthenger kíméletlen alaposságával préseli ki a szuszt a szerencsétlen áldozatból. És még dallamos is. Erre tessék gombot varrni!
A másodikként felcsendülő Venom már olyan riffekkel támad, amilyeneket leginkább hallani vélünk „lelki füleinkkel”, ha a Grim Reaper neve kerül szóba. Gyilkos gitártémák, Steve hangja remek formában, mintha csak az előző lemezt folytatnák onnan, ahol az véget ért. Metal összejövetelek ajánlott kísérőmuzsikája: léggitárt elő, headbang indul, csak a sört ki ne lötyögtessük közben!
A What Lies Beneath ugyanez a kategória, helyenként talán komorabb hangokat megütve, persze nem kell megijedni, egy percre sem ül le a hangulat. A Hand That Rocks the Cradle-nél már komolyan kezdtem azt érezni, hogy a banda külön engem akart kényeztetni ezzel az albummal. Az a nyitóriff, az az okos dobtéma, ahogy fokozatosan beindul a dal, Steve hangja a refrénben, ahogy megidézi a legendás magasakat, egyszerűen minden egyben van itt, amit egy Grim Reaper nótában szeretni lehet.
Az A Knock at the Door újabb csúcspont. Itt is vastagon jelen van a klasszikus Grim Reaper stílus, de itt már kitapintható egy olyan újszerű megközelítés, amely akár a továbblépés lehetőségét is magában rejtheti egy egyénibb hangzás irányába. Itt szeretném megkérni a zenekart, mit megkérni, térden állva könyörgök, hogy ez a nóta legyen az iránymutató a következő lemezt illetően! Nagyon jó a dal, olyannyira, hogy akár még bajt is hozhat a zenekar fejére. A mai internet-uralta világban ugyanis nem lesz könnyű dolguk, ha rejtegetni akarják Ian Nash gitárost a mostanában komoly fluktuációval küzdő Judas Priest elől. Ez a dal ugyanis simán elférne a Firepower lemezen, sőt, akár az egyik koronaékszere is lehetne.
A Rush nem cáfol rá a címére, megkapjuk a lemez talán leggyorsabb dalát, lehetetlen ellenállni a jóféle klasszikus metal riffek sodrásának. Szerencsére a lemez hátralévő része csupa hasonló dalt tartogat, ilyen például az Only When I Sleep, ami jóleső módon idézi meg a Rock You to Hell album hangulatát, a Breakneck Speed címe pedig azt hiszem, magáért beszél.
Az anyagot mintegy keretbe foglalva, a Shadow in the Dark borongós hangulatban zárja le lemezt. Külön imádom, ahogy a dal elején Steve énekelget, kissé gregorián stílusban, mindenféle kíséret nélkül. Na és ugyan mégis, mit is énekelhet egy vérbeli öreg rocker a capella stílusban? Csakis azt, hogy: „Yeah!” Steve Grimmett a király, ennyi!
A jó öreg Grimmett mester megmutatta, hogy igenis lehet esélye egy féllábú embernek is a seggberúgó versenyen, mi több, akár fölényesen meg is nyerheti azt. Az At the Gates lemez nem elég, hogy beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, alaposan túl is teljesítette azokat. Elődjéhez hasonlóan ez is egy heavy metal mestermű, de az itt-ott felbukkanó komorabb pillanatok azért éreztetik, hogy a nehéz idők mély nyomokat hagytak Steve-ben. Sok kiváló új lemezt hallottam már ebben az évben, de talán ez az album a legesélyesebb nálam az Év Lemeze címre. A Grim Reaper neve még mindig garancia a minőségre. Minden old school metal hívőnek hallania kell ezt az albumot!
Leave a Reply