Egyszer vót, hol nem vót, vót egyszer egy se nem szegény, se nem gazdag ember, annak egy fia. Ez a fiú nem vala sem hátrányos helyzetű, sem szerencsecsillagzat alatt napvilágot meglátott. Éldegélte az átlagos pulyák életét, majdan felcseperedvén belekóstált a rock/metal zene tejfölös csuprába. Ízlett nékije, így zamatozott tovább, elmerülve sok-sok remekbeszabott thrash/death/black metal zeneműbe, oszt’ úgy ítélte a jóisten, hogy kissé tágítani köllene horizontját, nem csak egy helyben topognia, és imígyen szépen lassan megösmeré a heavy metal kezdetét és annak más, később létregyütt irányait. Így térült-fordult, mígnem eljutott a Led Zeppelin-től a Soundgarden-ig, azon talpalávalót készítők pár évtizednyi eltérést mutattak, de színvonalában mégis egy suba alá beillenék nála.
Tátotta sokat lepénylesőjét a Badmotorfinger albumra, majd korszakalkotónak klasszifikálta, de akkor még nem is sejtette, hogy a pórnép hirtelen felindulásból ráharap erre a muzikális stílusra, amit ördöggel cimboráló, papír-fecnikre irkafirkálók grunge-nak nevezének el, és feltüzelék véle a világot. Főhősünk sosem kedvelte a nagy „dínomdánomokat”, úgy vélte, előbb-utóbb itt is nagy hűhó lesz semmiért, ezért mindig fenntartásokkal kezelte az dolgokat, de a Nirvana és a Pearl Jam jogos elösmerése azt mondotta, hogy a Soundgarden-nek is jár a bók, annak ellenére, hogy a Muzsika TV és társai piedesztálra emelték eme zenekarokat. Mert a nagy éljenzés a Superunknown lemeznél meg is érkezék – ha tetszik, ha nem. A vegyes gyülevész körein belül is mézes bödönné vált a zenekar, amiből nem csak rockrajongók kanalazhattak, hanem bárki emberfia.
De lelkecskénk, eltekintvén a falángató megjegyzésektől, melyet az együttes és a skatulya ellentábora szajkózott, ezt a művet is igen hamar magáénak érezte, és keblére ölelte. Sokan a mai napig köpőzik a grándzs-ot, pediglen ez is rockzene, de ha nem vált vóna a nép kalácsává, bizonyosan nem beszélnék ki gatyájukból őket a hithű metalosok. Igaz, a Black Hole Sun című zengzet még a gémeskútból is csörgedezett, annyit sugározta a képláda zenei eresze. Ám bezony, hogy ez mennyire fájntétomos kis dúd, a sokat ismételgetett refrén-sora teljesen bódulttá másítja a kobakot, olyan hipnotikus. Még kelekótyább és légyölő galócás-érzetű a Head Down, ami Ben Shepherd néven anyakönyvezett villanybőgőn bizgető hangszeres agyszüleménye. Nem tudni, milyen fűbe haraphatott a kaszálón, mielőtt nekiveselkedett papírra vetni eme nem mindennapi nótáját. De le a kalpaggal előtte, mert remek dolgot rittyentett – mondá a legény.
Ha elindulánk sorba a bakelit barázdáin, mintha csak a földet kezdenénk boronálni, egyből fejihez kapott hősünk a Let Me Drown-t hallva, annyira meghatódott a szívét melengető melódiáktól és ritmizálástól, de a My Wave icurka-picurkát az R.E.M. nevezetű bagázsra emlékeztető gitár-neszei még mélyebben megérintették a testiben rejtőző gyermek-lelkét. De nem kell feltétlen a megkezdett ösvényen tovahaladni, folytassuk azokkal, amelyek Zoltán úrfinak csemegézni valók, hasonlatosan, mintha csak kandírozott dióbelet majszolgatna, esetleg jóféle veresbort kortyintana. A Fell on Black Days pöttyet bús-negédes dallamfoszlányai keltettek benne mély benyomást, ámde nem különbül tetszetősnek mutatkozik a The Day I Tried to Live, ami már a bágyadtság netovábbja, de mégis kellemetes módozata a szabadidő eltöltésinek. Nem rest dicsőíteni Chris Cornell énekét, mivel tömjénezi pazar danolászását. Sajnálatos módon, azóta Chris bátyánk már az örök vadászmezőkön trilláz, de sosem fogja elfeledni príma képességit.
Csipázza ám az úrfi a 4th of July-t is, ami olyan tempóval vánszorog, mintha a két bors ökröcske húzná a málhás szekeret, melyet vagy tíz mázsa tűzifával megtetejeztek vóna. Lassú, viszont erőtől püffedő, de olybá’, hogy még egy végzet fém együttes is megirigyelhetné! Még hogy a grándzs csak tingli-tangli! Ugyan már, hogy a macska rúgja meg, nem eszik olyan forrón a kását! A Just Like Suicide-ot aki csak meghallá, annak meg úgy elcsórálja az ebhendi hangulatát, mint a huzat. Egy sirató öregasszony-kórus kismiska hozzá képest! Ám mégis kedvét leli benne a legény, mert tündérszép a rútsága ellenére is. A Half ismét egy nagy hebehurgyaság Ben lúdtollából, de fene se érti, miért, ez is bégyün az ember fiának, pediglen nincs is bennfoglaltatott igaz ének, csak valamiféle hangzavar. Furmányos stádium ez: szomorkodott kedélyben leledző nóták sorakozának, de mégis bennük lakozik ezek iránti szeretet a fiatalúrban.
Van egy figyelemre méltó dalocska a lemezen, a Spoonman, aminek szintén manufaktúrázták a hozzá tartozó kinóját, és ebben egy bácsika szerepel, akinek nincsen a feje felett fedél, csak a csillagokat látja, ha felnéz az égre estinként, és Seattle nagyvárosában kanalakat ütöget az utcákon, így próbál alamizsnát kuncsorogni. Igen furmányos ezt a kanalazást hallgatni a dalban, de marha jól belesimul a többi hang szomszédságába.
Be jó kis dallamok nyújtogatják nyakukat a Limo Wreck-ben! Különösen a fő sorok ütnek ám, de hirtelen. Itten Cornell viszi a fáklyát, jó magasra tartva, hogy még az is lássa, aki csak az aljnövényzet szintjéig sarangozott. Nem köll ahhoz nagy magasságokat megostromolni, hogy minden halandó lássa, mennyire jó kis nótákat húzott a brigád.
Az egész nagylemez szeplőtlen, erre bármikor megesküszik az életére Tóth atyafi, még ha a népbíró vallatószékbe is kényszerítené, és válogatott kínzóeszközökkel csikarná ki belőle az ellenkezőjét, akkor sem állítana mást. Ha ez a lemez hosszabbodott volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Leave a Reply