„Soha nem jöttünk el keserű szájízzel a stúdióból”

Levélváltás Bazsó Lászlóval, az egykori Testimony zenekar énekesével – 1. rész

A ’90-es évek közepén az underground komoly felfutásának voltunk idehaza szem- és fültanúi. Az akkoriban feltűnt bandák az extrém (elsősorban death és black metal) színtéren jeleskedtek, gondolok olyan csapatokra, mint az Ahriman, a Sear Bliss, a Frost, a Dark Clouds, a Diafragma, a Christian Epidemic, vagy az Alfred’s Violin stb.. Ennek a hullámnak az egyik legjobb, legtehetségesebb formációja kétségkívül a dunaújvárosi Testimony volt. Jelen interjúban Bazsó „Törperős” László énekes mesél nekünk egykori zenekaráról.

Törperős, köszönöm szépen, hogy elfogadtad az interjúfelkérést! Arra kérlek, emlékezzünk vissza közösen a Testimony-s évekre!

Így, druszanapon köszönöm a megkeresést, kedves Laci barátom! Igyekszem megválaszolni a kérdéseket, annál is inkább, mert nekem sem árt egy kis összegzés az elmúlt húszon-évekről itt, a metál életben.

A Testimony 1996-ban alakult, amikor már itthon is érezhető volt a modern/nu metal dominanciája, ezzel szemben ti egy dallamos death metal zenekart hoztatok létre. Mi motivált benneteket a bandaalapításban?

Azt hiszem, a motivációt, mint jelenleg is a zeneszerzők életében leginkább az önkifejezés jelentette: a zene és a szöveg által megosztani a gondolatainkat, az érzéseinket másokkal. Ezen felül nyilván dédelgettünk még a főállású zenészséggel, illetve a világ körbeutazásával kapcsolatos álmokat is. Persze olyanok is voltak a zenekaron belül, akiknek inkább a bulizás, a barátságok jelentették a fő tényezőt.

Milyen intenzíven voltatok benne az undergroundban? Folyamatosan követtétek a metal zenében bekövetkezett változásokat, folyamatokat, trendváltásokat?

Minden eseményt, trendet figyeltünk, leginkább rajongói mivoltunkból kifolyólag, mintsem tudatosan. A hazai undergroundnak vastagon a részei voltunk. Ott voltunk szinte minden extrém zenei koncerten, fesztiválon, fellépőként és rajongóként is. Éhes fiatalként, a többi feltörekvő zenekarral együtt ott bábáskodtunk a hazai death metal születésénél.

A ’90-es évek elejéhez képest szerinted ekkoriban veszített a népszerűségéből a death metal?

Úgy gondolom, hogy itthon talán eddigre ért be igazán a műfaj. Ez idő tájt lett itthon elfogadottabb a death metal, és készültek a zenekarok részéről egyre minőségibb anyagok.

Hogyan jött össze a tagság? Ismertétek egymást korábbról?

Dunaújvárosban, mint kisvárosban azért minden rocker ismeri egymást, ha máshogy nem, hát látásból. És hát nagyjából minden időszakra igaz, hogy egy hely, egy kocsma köré gyűlnek a műfaj kedvelői. És mindenki zenélt valahol, valamilyen műfajban. Akkoriban a Dismenorroea nevű death metal formáció volt a bandám. Rudi, a gitárosunk a Murderer-ben basszusozott. Kerek G. és Kótai L. a Suburbia nevű HC bandában tolták, Forray Tomiról pedig hallottuk valahol, hogy basszusozik. Ezek a zenekarok idővel széthullottak. Nekünk Rudival évek óta tervbe volt véve az akkor még Infernal Obscure nevezetű projekt ezzel a szomorkás zenei világgal, változó tagsággal. Az ő és az én sorkatonai szolgálatomat is kibírta ez az álom. Leszerelés után kezdtük komolyabban venni, próbálni, tagokat toborozni, mire összejött ez a felállás. Január 20-án, amikor az első próbát tartottuk ezekkel a tagokkal, tulajdonképpen már négy kész dalunk is, amihez a többeknek már csak hozzá kellett tenniük a maguk részét. Áprilisban megvolt az első koncertünk, és még ebben a hónapban az első demónkat is felvettük.

Milyen volt akkoriban a dunaújvárosi heavy metal élet? Könnyű volt elkötelezett, lelkes zenészeket találni egy együttes életre hívásához?

A városban mind a mai napig pörgős a zenei élet, rengeteg zenekar van, és volt előttünk is; az ősök kitaposták számunkra az utat. Szerencsére mindig akad egy hely, ahol felléphetünk, próbálgathatjuk a szárnyainkat, és jöhetnek hozzánk fellépni más városokból. Ezeknek a helyeknek a tulajai nagy örömünkre mindig elkötelezettek voltak a zenekarokkal kapcsolatban, segítették őket, ahol tudták. Itt találtunk egymásra igazán a zenekartagokkal, Nekünk ezek akkoriban a Tekepálya, az Aréna, a Kiscsillag, később pedig a Movie nevezetű helyek voltak.

Rögtön kialakult közöttetek a kémia, úgy zeneileg, mint emberileg?

Török Rudival valahogy kezdettől nagyon éreztük egymás rezdüléseit. Eléggé elkötelezettek voltunk a zenekar irányába, de a többiek is csakhamar ráéreztek erre, és kivétel nélkül hozzátették a saját zenei fűszerüket ehhez a jó kis death metal gulyáshoz, hogy ezzel a képzavarral éljek.

A hatásokat tekintve, mely bandák voltak számotokra a közös nevezők, a fő inspirációs források?

Nálunk szinte minden keveredett mindennel: old school, new school, death, doom. A közös nevező a Death, a Napalm Death, az Entombed, az Amorphis, a Carcass, a Cannibal Corpse, a Katatonia és sok más csapat volt. Igyekeztünk is ezeket megörökíteni egy-egy feldolgozás formájában, amiket aztán a koncertprogramunkba is becsempésztünk.

A Testimony előtt volt már zenészi tapasztalatotok? Ezt megelőzően játszottatok már más formációkban, vagy a Testimony volt az első komoly zenekarotok?

Mindenkinek volt egy-két előző bandája, de azok maximum pár koncertig jutottak. Az első komoly zenekara mindenkinek a Testimony volt, demókkal, később lemezzel, fellépéssel, turnéval.

Milyen rendszerességgel próbáltatok?

Nagyjából próbáltuk tartani a heti két próbát, ez többé-kevésbé sikerült is. És hát kezdő zenészként szükségünk is volt rá, mindannak ellenére, hogy otthon is nyűttük a hangszereket, leginkább a gitárosok.

Szívügyetek volt a csapat? Kezdettől komolyan vettétek?

Azt hiszem, mindenki nevében mondhatom, hogy a szívügyünk volt ez a banda. Ugyanakkor azt gondolom, annak idején, amikor kellett volna, nem vettük elég komolyan a dolgot, inkább sodródtunk az árral. Nagyobb siker lehetett volna ez a sztori, ha tudatosabb a zenekar. Ha jó helyen nem is, de jó időben voltunk.

Saját dalok írására törekedtetek, vagy feldolgozásokat is gyakoroltatok?

Kezdettól saját dalokat írtunk, feldolgozásokat inkább a saját szórakoztatásunkra készítettünk. Gyakorlásra, „más hogyan csinálja” alapon, illetve azért, hogy a koncerteken a közönség ezekre majd beindul, és nem megy el a színpad elől. De nyilván ezt is főleg akkor, amikor a saját dalaink még nem voltak annyira ismertek. Ezt most is bármelyik bandának ajánlom.

Hogyan születtek a korai Testimony-szerzemények? Ki volt a felelős a zenéért, illetve a szövegekért?

A dalok zenei alapjainak 90 százalékáért Rudi volt a felelős. Otthon írta meg őket két gitárra, harmóniákkal, szólókkal együtt. Ezeket lehozta a próbára, ahol mindenki hozzátette a saját részét, és együtt találtuk ki a dalszerkezeteket. A próbán felvett dalokra kanyarítottam aztán otthon az éneket. A dalokat pár próba alatt összecsiszoltuk, és működött. Ez a metódus a zenekar pályafutása során egy cseppet sem változott.

Egyértelmű volt számotokra, hogy angolul adjátok elő a szerzeményeiteket?

Igen, az angol nyelv is a kezdeti koncepció része volt. Valahogy nem hangzik jól a magyar hörögve. Volt néhány próbálkozásunk magyar szöveggel, de valahogy nem jött ki jól. Ezért lett a P. Mobil-feldolgozásunk is angol nyelvű, és persze a csavar miatt is. Imádom a zenékben az ilyen zenei fordulatokat.

1996–1998 között négy demót rögzítettetek (Soulgrinder – 1996, Three Conceptions, Thorn – 1997, Flaming – 1998); kérlek, minden fontos információt, részletet mondj el ezekről a felvételekről, ami eszedbe jut!

’96, Soulgrinder: a Testimony első demója. Akkor négy hónapja volt együtt a zenekar. A dalokat már előtte megírtuk Rudival, ezekre a többiek rápakolták a dolgaikat, és go be a stúdióba, hogy minél hamarabb kézzelfogható anyagunk legyen. A dunaújvárosi főiskolai rádió négysávos keverőpultján vettük fel kazettára, egy nap alatt. Hathatós segítségünkre volt az akkor éppen ismertebb helyi banda, a Crazygránát zenekar a felszerelésével és a gitárosuk, Kovács Jani, mint producer, felügyelő. A hangmérnök a rádió munkatársa volt. Anekdota hozzá, hogy aznap a Tankcsapda játszott a városban, és pont a szomszéd épületben. Megérkeztek, és látták, hogy pakoljuk be a Marshallokat a másik lépcsőházba. A road-ok zavartan kérdezték, hogy este mi is ott játszunk-e. Mondtuk, nyugi, nincs két koncert egy helyen, csak demózunk.

Az anyag igen jó kritikákat kapott, kivéve az én énekemet. Dicsérték a hangszereseket, de az én akkoriban rikácsolós, a korai At The Gates-re hajazó produkciómat idegesítőnek találták. Persze, nem örültem neki, de nem vette el a kedvem a zenéléstől. Egy legenda szerint ekkor kimentem a 6-os útra, ami ott fut a város mellett, és megalkudtam az ördöggel: kb. eladtam a lelkem, ha a következő anyagon jobb lesz a hangom. Jobb lett.

’97, Three Conceptions, Thorn: Sokkal komolyabb anyagok, nagyon lehet rajtuk érezni a zenei fejlődést, a sok koncerttapasztalatot, próbát. Nagyot akartunk lépni előre, főleg, hogy figyeltük a színteret, és mindenki egyre jobb felvételekkel jött ki. A demó a Bikini stúdióban készült. Akkoriban innen jöttek ki a legjobb hangzású lemezek. Hangmérnökünk, producerünk a Bikini-gitáros Vedres Joe volt. Felkészülten érkeztünk, mindkét anyagot két-két nap alatt rántottuk fel. Sok jó sztorit éltünk meg mindkét alkalommal, mert hát azért nem voltunk angyalok: kb. mintha a Mötley Crüe demózott volna, olyan dolgok történtek velünk a nagy Budapesten.

Ami publikus anekdota, hogy Németh Lojzi is lekeveredett a stúdióba. Miközben énekeltem, leütött a zongorán egy billentyűt, és megkérdezte: „A jó életbe, kik ezek? Hová vannak hangolva?” Ledöbbent. Itt az ördöggel kötött alkumnak köszönhetően már a hangomat is dicsérték a kritikák, elkezdtem a mély tónusomat is használni. Sok meglepően jó kritika külföldről is, hétvégi turnék itthon, szigetes fellépés, szépen kaptattunk felfelé. Egy évvel később, ismét csak Vedres Joe-val, egy budai szálloda alagsorában három nap alatt játszottuk fel a következő demót.

’98, Flaming: Az öt dalt ismét egy év alatt sikerült összekalapálnunk. Itt éreztük először, hogy megtaláltuk a saját hangunkat, ezt a melankolikus, jellemzően keserédes, sírva vigadós death metalt. Mindenki egyenlően kivette a részét a zeneszerzésből, és összeállt a kép. Maga a felvétel három nap alatt, viszonylag gyorsan zajlott. Vedres Joe ismerősként tudta, hogy mit szeretnénk, illetve megint abszolút felkészülten érkeztünk a stúdióba. Hangról hangra tudtuk, hogy mit akarunk. Ide csatolnék két dolgot, amit elég furcsa volt megtapasztalni. Az egyik, hogy azok az emberek, akikkel nagyon szeretsz együtt lenni, a barátaid, a zenésztársaid mennyire egymás agyára tudnak menni, ha sokáig egy igen kis térbe vannak összezárva. Nagyon megterhelő volt mindenkinek, én már konkrétan arra gondoltam, hogy a harmadik nap nem is megyek énekelni, annyira tele volt a hócipőm ezzel a helyzettel. Valahol itt értettem meg, hogy milyen lehet a nagyobb bandáknak éveken át turnézni, és ezek után miért oszlanak fel, vagy lépnek ki tagok, akik korábban jóban voltak egymással.

A másik emlék, hogy közvetlenül előttünk a Manhattan nevű formáció volt a stúdióban, akik éppen befejezték a fiúzenekaros karrierjüket, és hangszeres lemezt vettek fel. Na, ők konkrétan fél évet voltak ebben a stúdióban, úgy, hogy egy daluk sem volt, amikor lementek. Nekünk itt három napra volt pénzünk. Szóval felsejlett előttünk, hogy milyen lehet főállású zenésznek lenni.

Volt olyan demófelvételetek, amelyet nem stúdióban rögzítettetek?

A próbatermi és koncertfelvételeket csak saját felhasználásra rögzítettük. Arra törekedtünk, hogy a tőlünk kikerült felvételek kizárólag jó minőségűek legyenek. Volt, hogy eljutott hozzám egy keverőről felvett koncertünk, azonnal töröltem, hogy ne jusson el máshoz.

Ezek a demók hűen tükrözték azokat a céljaitokat, amelyeket meg akartatok valósítani?

Úgy gondolom, hogy az adott időben mindig a tőlünk telhető legjobbat sikerült kihozni a felvételekből. Soha nem jöttünk el keserű szájízzel a stúdióból. Ezek az anyagok teljesítették azt a célunkat, hogy legyen minőségi hanghordozónk, amelynek segítségével tud terjedni a banda zenéje, híre.

E demók által sikerült a zenekar nevét bejáratni, megismertetni a fanatikusokkal, felhívni a csapatra a figyelmet, kialakítani egy komolyabb rajongóbázist?

A demóknak, klipeknek és koncerteknek köszönhetően egész híresek lettünk a hazai metál életben, Hozzá kell tenni, hogy a koncert-időszakokban szinte minden hétvégén úton voltunk, mindenhol játszottunk, ahol csak lehetséges volt. Minden koncertünkön egy egész jó kis rajongói mag jött össze; ahová mentünk, mindenhová visszavártak, és minden alkalommal egyre többen jöttek.

(folytatjuk)