Sinner: Santa Muerte (2019)

Mindig is kedveltem Mat Sinner-t. A német fémipar megbízható, jó munkásemberének tartom őt, aki egyszerre több vasat is tart a tűzben, több zenekarban is aktív, és bármihez is nyúl, abból általában nekem való muzsika kerekedik ki. Szeretem, amikor Ralf Scheepers mellett, a Primal Fear soraiban értő kezekkel munkálja meg a Nagy-Britanniából importált acélt, és azt is nagyon komálom, ahogy a Sinner nevű saját bandájával, németes precizitással kovácsolja ezt a nemes nyersanyagot. Utóbbi zenekara nemrég friss albummal jelentkezett, Santa Muerte címmel.

A germán heavy metal másodvonalának eme biztos bástyája, lassan negyvenéves pályafutása során kitermelte a maga kis klasszikusait. A nyolcvanas évekből személy szerint a Danger Zone és a Touch of Sin album-duót tartom kimagasló teljesítménynek. Ezek után a hard rock jegyében teltek az esztendők, azonban a kilencvenes évek második felében bekövetkezett visszakeményedés óta nem igazán érheti szó a ház elejét a zene minőséget illetően. Azóta mindig a heavy metal jelenti a beton-biztos alapot, itt-ott rockosabb ízekkel fűszerezve.

Amikor bejelentették, hogy idén új lemez érkezik, számomra az öröm nem kis adag aggodalommal párosult. Történt ugyanis, hogy Giorgia Colleluori személyében egy fiatal énekes hölgy csatlakozott teljes jogú tagként a zenekarhoz. Nekem ezzel csak annyi volt a gondom, hogy szinte egy kezemen meg tudom számolni azokat a heavy metal énekesnőket, akiket rendszeresen hallgatok. Gyakorlatilag két metal-ősanya létezik számomra: az érces hangú Leather Leone a Chastain zenekarból, és Doro Pesch a maga bájosan amatőr stílusával az egykori Warlock-ból. Ha egy énekesnő a fent említettek valamelyikére emlékeztet, akkor nálam nyert ügye van. A kiművelt, operaénekesnős vonulat soha nem érintett meg, a hörgő, károgó csajokkal kapcsolatban pedig maradjunk annyiban, hogy aranyosak.

Nem igazán értettem, hogy egy évtizedek óta jól működő zenekarnak mi szüksége van egy ilyen jellegű vérfrissítésre. Arról nem is beszélve, hogy az egy nő-egy férfi énekes felállás miatt a végeredmény kapcsán lelki szemeim előtt egy olyan rettenetes torzszülött alakja kezdett felsejleni, amelynek a gondolatától már akkor is émelyegni kezd a gyomrom, ha csak a nevét kell leírnom: „duett-lemez”. Azonban amikor figyelembe vettem, hogy hány remek album van már Sinner bátyánk tarsolyában, úgy gondoltam, ez elegendő indok arra, hogy megbízzak az ízlésében, és minden előítéletemet félretéve adjak egy esélyt a lemeznek.

A Shine On tradicionális metal riffjei lendületesen indítják a lemezt, de aztán hamar jön az első sokk, ugyanis az egész dalban végig Giorgia hangja hallható. Szép kis újdonság, rögtön így a lemez elején, bele az arcba! Elsőre rendesen meglepett, de aztán elkezdett működni a dolog. „Kisanyám, egy a szerencséd, hogy a hangod tisztára olyan, mint a düsseldorfi boszorkányé!” – gondoltam magamban, amikor megnyugodva konstatáltam, hogy igencsak Doro stílusában adja elő magát a hölgy. Jó a dal, jó a csaj, biztató a kezdet, lehet, hogy nem is lesz itt akkora baj!

A Fiesta I Copas című, Thin Lizzy-ízű gitárdallamokkal bőven megszórt hard rockos lazulásban Mat azért megmutatja, hogy hiába van új asszony a háznál, azért még mindig ő hordja a nadrágot a bandában. Tetszik, ahogy megosztják egymás között a verzéket (a duett szót akkor sem vagyok hajlandó kimondani), a refrénnél pedig teljesen olyan dal, mintha egy régi sláger rockosított verziója lenne. Jó kis fülbemászó, dúdolható nóta. Akárcsak az ikertestvére, a szintén egzotikus címmel megáldott címadó dal; mondjuk, ez már valamivel szomorkásabb hangulatú darab, és itt csak a refrénben van női vokál.

Egészen a negyedikként érkező Last Exit Hell-ig kellett várnom, hogy választ kapjak arra, amire kezdettől fogva kíváncsi voltam, nevezetesen, hogy miként domborít Giorgia az igazán kemény kötésű, power metalos közegben. Jelentem, nagyszerűen megoldotta a feladatot a kisasszony! Innen is szeretném üzenni a zenekarnak, hogy a következő lemezre nyugodtan bekeményíthetnek, mert ezt az amazont biztos nem kell félteni, ha egy kis zúzásról van szó!

Azonban, mint tudjuk, nincsen rózsa tövis nélkül: Giorgia valóban egy bájos virágszál, aki zavarba ejtően szexi hangon énekel a Death Letter-ben, de a bennem élő, Maiden-pólós kisördög itt mégis azt mondatja velem, hogy egy csajos blues balladának nincs keresnivalója egy Sinner-lemezen. Jónak éppen jó, szó se róla, csak nem ide való.

Ettől az apró ballépéstől eltekintve nem igen tudok belekötni semmibe, tényleg remek dalok sorakoznak a lemezen. Ott van mindjárt a What Went Wrong, ami a másik kedvencem a Last Exit mellett. Ebben a dalban Ricky Warwick szállt be Mat mellé vendégénekesnek: ilyen az, amikor a ház ura egy kicsit otthon hagyja az asszonyt, és leugrik a kocsmába egy kis danolászásra az ivócimborákkal. Azért Giorgia sem hagyja magát, a Lucky 13-ban megmutatja nekünk a rockosabb énjét, a The Wolf-ban viszont már veretes, Accept-stílusú riffek kíséretében engedheti szabadjára a benne lakó metal-démont. Akárcsak a fűrészelős The Ballad of Jack-ben, ami szintén a fémesebb darabok közé tartozik.

Azt kell, hogy mondjam, rendesen rácáfolt az előítéleteimre a Sinner új albuma. Magam is meglepődtem rajta, hogy mennyire jólesett a dalokon időnként teljesen eluralkodó feminin energia, sokszor azon kaptam magam, hogy azt várom, mikor jut már újra szerephez Miss Colleluori. Akik hozzám hasonlóan, szkeptikusan álltak a zenekar új felállásához, azoknak azt javaslom, adjanak egy esélyt a lemeznek, mert simán hozza a megszokott magas színvonalat, az új énekes hölgyemény pedig talán gyorsabban az ujjai köré csavarja majd őket, mint azt gondolnák!