Nebula, Church of Misery – Dürer Kert, 2019. október 9. (beszámoló)

Hála a hazai koncertszervezőknek, mindenekelőtt a Desszert Feszt-eket tető alá hozó Cudi Purci Booking-nak, lassan elmondhatjuk magunkról, hogy a stoner/doom/sludge színtér szinte valamennyi jelentősebb előadója eljutott hozzánk. Gazsi tegnapelőttre is izgalmas csomagot rakott össze: a japán Church of Misery láthatóan komoly népszerűségnek örvend hazai underground körökben, a mostani, ha jól számoltam, már a negyedik fellépésük volt Budapesten, a Los Angeles-i Nebulát viszont most először láthatta a magyar közönség.

Márpedig Eddie Glass-ék egy igencsak jól sikerült albummal, a Holy Shit-tel leptek meg bennünket az idén (nálam pillanatnyilag ott van a 2019-es esztendő 30 legjobb lemeze között), így nem volt kérdés, hogy élőben is megnézem őket. Pláne, hogy turnéjuk eddigi koncertjein csaknem fele-fele arányban képviseltették magukat a régebbi és a legfrissebb nóták. Velük ellentétben a Church of Misery eddig nem tudott közel kerülni hozzám: már korábban is hallgattam őket, és most, a bulira készülve is belehallgattam a repertoárjukba, de egyszerűen nem találták meg nálam a helyüket a dalok. Ezzel együtt, ha már adódott az alkalom, gondoltam, az ő fellépésüket sem hagyom ki.

És igen, sokadszorra is bebizonyosodott, hogy az élő muzsikával semmilyen hangzóanyag nem veheti fel a versenyt. Egész más hatása van még egy nem ismert nótának is, ha valós időben jut el hozzád, amikor látod és hallod, ahogy a tőled egy-két méterre álló zenész megpendíti a húrt, és a zene nem egy lyukból jön, hanem körülvesz, megrezegtet, frontálisan, tetőtől talpig ütközöl bele.

Ismerve a várható érdeklődés mértékét, nem rossz ötlet kistermekbe szervezni az ilyen bulikat. Utólag el lehet mondani, hogy telt házat vonzott a csapat, még ha ez csupán 80-100 embert is jelent; ráadásul a zenészekre is ösztönzőbb hatással van, ha látják, hogy zsúfolásig tele a helyiség, mint ha egy csarnokban játszanak, ahol a színpad előtti néhány métert tölti meg a közönség. Olyan szempontból kifejezetten szeretem a Dürer „sarokszobáját”, hogy ott tényleg együtt vagyunk a fellépőkkel. Negatívumának tartom viszont a gyér színpadi világítást és az időnkénti nem megfelelő hangosítást.

Na, de csapjunk végre a lecsóba! A nézőtéren gyülekező stonerek és doomerek vérét elsőként a nyíregyházi/budapesti Marmunsk! igyekezett felpezsdíteni, ám mivel akkor még csak szállingózott a „tömeg”, tisztes teljesítményük nem váltott ki zúgó ovációt. A dobogót forró váltásban adták át a Nebula tagjainak, akik nem sokat szaroztak: a gitárosok bedugták hangszereiket, a dobos pörgetett néhányat, és már bele is kezdtek az első nótába. A hangszerek tisztán, súlyosan szóltak, ám az énekből (bár kb. egyméternyire álltam a frontembertől) szinte alig hallottam valamit.

Így aztán a setlist-tel is bajban vagyok. Az biztos, hogy a To the Center-rel kezdtek, hogy elhangzott a Man’s Best Friend és a Giant, valószínűleg a Witching Hour, és talán a Fall of Icarus is. De nem volt a dobogóra ragasztott, a számsorrendet tartalmazó papír, a buli második felében egy kicsit mintha ad hoc módon alakult volna, hogy mit is fognak játszani, és – tegnap megkérdeztem tőle e-mailben – maga Glass sem emlékszik, hogy mi (legalábbis hogy melyik dal után melyik) hangzott el. 🙂 Nem rémlik például a Tomorrow Never Comes és a Let’s Get Lost, pedig azok elég karakteres számai az új lemeznek, és a mostani koncertprogramnak is alapdarabjai.

De ez talán csak azok számára fontos, akik nem voltak jelen szerda este. A zene ellenállhatatlan súlyossága akkor és ott hatott: nyakban, derékban bemozdultál tőle, a lábad önkéntelenül taposta a ritmust, a hangok belülről horzsoltak, s mindehhez a muzsikusok részéről egy igen intenzív színpadi jelenlét társult. Az alapító Eddie Glass, aki ’93 és ’96 között a Fu Manchu-t is megjárta, alapvetően egy vintage/hippi kinézetű-fazon: középhosszú haja elől a szemébe lóg, vékony testén mintás ing, nyakában, csuklóján láncok, kissé görcsös mozgása pedig a ’60-as, ’70-es évek gitárhőseit idézi. Befelé éli meg a zenét, mintegy magának játszik, szemben régi harcostársával, a 2004 óta Nebula-tag basszusgitárossal, Tom Davies-szel, aki viszont a közönségnek.

Bár az énekes konferál, valójában a bőgős tartja a kontaktust a nézőkkel: mozgatja az embereket, reagál rájuk, mosolyog, öklözik az első sorban állókkal, már-már elvegyül közöttük. Szinte második frontembere a csapatnak. Ő is maximálisan élvezi a zenét, és nemcsak a sajátjukat, hanem a Church of Misery-ét is: egy órával később szinte az első sorból csápol a japánoknak, sőt, még a moshpit-ben is megmártózik. 🙂

A dobos Michael Amster csupán két évvel ezelőtt csatlakozott az együtteshez, de láthatóan biztos pontját képezi a színpadi háromszögnek. Feszesen, erőteljesen, pontosan játszik; még egy kisebb dobszólót is lenyom, amit a csapat a Led Zeppelin Moby Dick-jének főriffjével vezet fel.

A koncert kellemesen fesztelen és családias volt, ami egyben azt is jelenti, hogy a közönség messze nem őrült meg annyira, mint később, a távol-keleti kvartett produkciója alatt. Pedig jó kis programot láttunk, hallottunk, amelynek legnagyobb negatívuma számomra – a már említett gyenge ének-sound mellett – a rövidsége volt. Eddie-ék kaphattak valahonnan egy rekesz sört, mert azt osztogatták boldog-boldogtalannak, majd amikor letelt az idejük, bármiféle ráadásnóta nélkül hagyták el a színpadot.

A Church of Misery itthoni népszerűségében nyilván nem csak három eddigi koncertjük (2014: Club 202 és A38, 2018: Robot) játszik szerepet, hanem a csapat majd’ negyedszázados munkássága is. Ebből a szempontból érdekes szituáció, hogy a jelenlegi formációból csupán az alapító Tatsu Mikami képviseli az állandóságot: a basszusgitáros 2017-ben gyakorlatilag újjászervezte az együttest, jelenlegi társai azóta vannak vele. A Robot közönsége tavaly már őket láthatta, ám lemezt még nem készítettek ebben a felállásban.A gitáros Yasuto Muraki és a dobos Junichi Yamamura kapcsán ráadásul azt sem tudni, korábban játszottak-e más bandában, Hiroyuki Takano-nak pedig, mondhatni, nem is ez a főzenekara, hiszen 2006 óta a Sither nevű csapat énekese. A színpadkép paradox módon mégsem ezeket az „erőviszonyokat” tükrözte: Mikami a félhomályban pengette térdig eresztett bőgőjét, és Takano tűnt az együttes „nagy öregjének”, karizmatikus frontemberének, akinek művészi önkifejezését a hangszeresek a háttérbe húzódva támogatják.

A Church of Misery a súlyos, mélyre hangolt, belassult zenék világán belül egy teljesen külön kategóriát képvisel. Időnként úgy éreztem, mintha nem e világi lények lennének, mintha nem egy koncerten, hanem egy számomra ismeretlen civilizáció törzsi rituáléján vennék részt. Takano thereminjének sípoló, vinnyogó hangjai a világűr végtelenségét tárták fel előttünk. Már az is varázslatnak tűnt, ahogy e különös instrumentum antennáját bűvölte, a hangszeresek pedig a lassú részeknél sokszor jazzes kifinomultságú játékkal emeltek el bennünket a földtől.

Máskor viszont tonnás riffekkel lökték mellbe a hallgatót, vagy lendületes tempókkal kényszerítették mosh-olásra az arra fogékonyakat. Vad zúzda egy doom-koncerten? Bizony, a CoM-nél ilyen is előfordul. Extázis, olyan dalokra, amelyek ráadásul nem is a refrénjeikkel (egyáltalán vannak ilyenek a Church of Misery-nél?), hanem zsigeri ösztönösségükkel hatnak. Őszinte leszek, sokakkal ellentétben nem kerültem transzállapotba, elismeréssel figyeltem viszont a hangszeresek elmélyült játékát és a frontember művészi átélését, az általa megénekelt történetet megjelenítő mimikáját és kézmozdulatait.

Zeneileg egy maximálisan profi produkciót láttunk tőlük, a közönség lelkes aktivitással reagált, amit Takano több alkalommal is magyarul köszönt meg. A koncert hatására továbbra sem lettem a csapat elkötelezett híve, azt azonban minden stoner/doom rajongónak ajánlom, hogy egyszer mindenképpen nézze meg őket élőben is.