Nativity in Black: A Tribute to Black Sabbath (1994)

Talán nincs még egy olyan zenekar, amelyik előtt annyi fiatalabb pályatárs rótta volna le tiszteletét, mint a Black Sabbath. Ez nem véletlen, hiszen egyrészt stílusalapítókként tartjuk őket számon, másrészt erre tekintélyes életművük is okot és lehetőséget ad. Dunát lehetne rekeszteni a rengeteg, az elmúlt negyed században született BS tribute albummal. Nagy hirtelenjében körülbelül húszat találtam: a kalapjukat megemelők között van vonós zenekar, jazz együttes, középkori muzsikát játszó formáció és persze számtalan rock/metal banda és kiadó is.

A kemény műfajon belül napvilágot látott – no name vagy kalóz – kompilációk nagy részének közös jellemzője, hogy korábban máshol már megjelent dalokat gyűjtöttek össze rájuk. Ebből a szempontból is kilóg közülük a Columbia Records által 1994-ben, illetve 2000-ben kiadott Nativity in Black válogatásalbum első és második része (az ugyanezen a néven 2003-ban megjelent harmadik rész ismét csak innen-onnan összeszedett dalok csokra).

Ezekre a lemezekre ugyanis a bandák jórészt felkérésre írták a dalokat, másrészt sokszor egyszeri, alkalmi formációk játszották fel a legendás szerzeményeket. A két album közös jellemzője, hogy azokra kizárólag az Ozzy-érából, tehát a Sabbath munkásságának első évtizedéből kerültek fel nóták, illetve hogy mindkettőn elhangzik legalább egy olyan szám (a második részen kettő is), amelyben a Madman is énekel.

Az album címére sokan kapásból rávágják, hogy a birminghami zenekar N.I.B. című nótájából származik. Ám ahogy azt a dalszerző, a basszusgitáros Geezer Butler egy ’92-es interjúban elmondta, az N.I.B. eredetileg Nib volt, és a dobos, Bill Ward becenevére utalt, aki abban az időben tollhegyszerű kecskeszakállat növesztett. A betűk közé csak később kerültek pontok, és az amerikaiak „találták ki”, hogy minek a rövidítése is lehet ez a három betű.

A Nativity in Black vagy Black Nativity egy olyan tradicionális, különösen a ’60-as években népszerű karácsonyi dalnak a címe, amelyet gospel stílusban adtak elő, és Jézus születésének a történetét meséli újra – színes bőrű szereplőkkel.

S most már csak erre, a napra pontosan negyed századdal ezelőtt megjelent albumra koncentrálva, annak idején műsoros kazettán szereztem be, és a Metallica The $5.98 E.P.: Garage Days Re-Revisited anyaga után ez lehetett a második ilyen, feldolgozásokat tartalmazó albumom. (Azóta sem igen van több.) S hogy miért vettem meg? Azoknak a neve győzött meg, akik és amit játszottak rajta. Örökös kedvenc zenekarom életművét emelték piedesztálra olyan aktuális favoritjaim, mint a White Zombie, a Megadeth, a Sepultura, a Corrosion of Conformity és társaik.

Talán írtam már korábban, hogy nem minden feldolgozásnak vagyok feltétlen híve. Kevésnek gondolom, ha egy zenekar változtatás nélkül, egy az egyben eljátssza egy másik csapat dalát. Hangszerelje át, keményítse be, lassítsa le vagy gyorsítsa fel, és a végeredmény legyen legalább olyan jó, mint az eredeti. A most jubiláló, e sorokban méltatott korongon szerencsére bőven találunk erre példát. Éppen ezért a dalok említésekor nem sorrendben, hanem „tetszési index” alapján haladok.

A lemezen hallató tételek közül a legnagyobb kedvencem egyértelműen a 100 Homo DJs által ipari metállá átfazonírozott Supernaut. Mint tudható, a csapat a Ministry-s Al Jourgensen és a Nine Inch Nails-főnök Trent Reznor szerelemgyereke, amelynek egyes produkcióiban a Dead Kennedys- és Lard-énekes Jello Biafra is részt vett. Ők nyúltak a legbátrabban a Sabbath örökségéhez, aminek végterméke egy teljesen új arculatot kapott, Frankenstein-féle szörnyszülött lett. Egyébként ez az egyik olyan dal, amely már korábban is napvilágot látott (a 100 Homo DJs 1990-es kislemezén).

Kettes számú favoritom a White Zombie-féle Children of the Grave, és nemcsak azért, mert remekül lovagolták meg egyik kedvenc BS-dalom lendületességét, hanem mert maximálisan sikerült azt beilleszteniük saját szürreális világukba. Olyan hangi környezetbe ágyazták a nótát (zörejek, hangminták, narráció), amely Rob-ék zenéjét jellemzi, ráadásul zúznak benne rendesen.

Nálam a Cavalera-ék által Sepultura-számmá gyúrt Symptom of the Universe is dobogós. Kitűnő alapból csináltak egy modern, groove-os nótát. Max nyilván nagyon máshogy énekel, mint Ozzy, a riffeket, gitárdallamokat sem feltétlenül úgy viszik végig, mint hajdan Iommi-ék, és szerencsére az eredeti dal lágyabb, már-már akusztikus befejezését sem hagyják le.

Csak a lemez európai kiadásán, bónuszként jelent meg a Cathedral által előadott Solitude, amely pont az ellentéte a fentebb említett cover-eknek: Dorrian-ék igyekeztek minél hűebben interpretálni az eredeti szerzeményt. A kétszólamú ének azért persze ad némi egyedi ízt a produkciónak.

Lehet rosszul játszani a Paranoid-ot? Nem igazán, és ez a Megadeth-nek sem sikerült. 🙂 A thrash csapat rajongói – Mustaine énekével – talán még jobban is szerethetik ezt a dühös, feszes változatot, mint az eredetit. És ugye itt van az, amikor a dal végén a főnöknek le kell kiabálnia a zabolátlan dobos Nick Menza-t (R.I.P.)

Az anyag legexkluzívabb szerzeménye a Bullring Brummies nevű szupergroup által előadott The Wizard. Ez volt az egyetlen dal, amelyre „a szélrózsa minden irányából” érkeztek a zenészek a stúdióba. Méghozzá nem kisebb nevek, mint Geezer Butler és Bill Ward a Black Sabbath-ból, Rob Halford, aki az idő tájt nem a Judas Priest, hanem a Fight frontembere volt, valamint Scott „Wino” Weinrich (The Obsessed/Saint Vitus).

Az alkalmi projekt történetének van egy kínos mellékszála is: az eredeti terv az volt, hogy Tony Iommi is játszik a dalban, a Black Sabbath akkori kiadója, az I.R.S. viszont ehhez nem járult hozzá. A gitáros ez alapján azt gondolta, nem tudják felvenni a nótát, ám a csapat menedzsere Gloria Butler „elintézte”, hogy Wino és a Fight gitárosa, Brian Tilse helyettesítsék a balkezes mestert. Amikor ez Iommi tudomására jutott, kirúgta Gloriát, akivel együtt a férje, Geezer is távozott a birminghami csapat kötelékéből.

De hogy a nótáról is szóljak egy-két szót: micsoda pszichedelikus kezdés! A Jimmy Wood által megszólaltatott szájharmonika mintha az űrben szólna, és bár Ward-ék nem hangra pontosan játsszák el az eredeti szerzeményt (nyilván szándékosan), az nagyon modern, súlyos hangzással támadja hallójáratainkat.

A Biohazard After Forever-je is súlyosan szól, kiabálós az ének, a vokálok pedig rap-esek, hiphop-osak, ahogy azt Evan Seinfeld-éktől megszokhattuk. Mindettől ez a dal is tetszetős mutánssá válik, félúton a két együttes zenei világa között.

A War Pigs Faith No More által prezentált koncertváltozata a másik olyan nóta, amely ismerős lehet korábbról, hiszen Bordin-ék 1991-es, Live at the Brixton Academy című albumán is helyet kapott. Patton elbohóckodja az utolsó verzét, többek között ettől is egyedi a dalnak ez a változata.

Az N.I.B.-t az Ugly Kid Joe tolmácsolásában halljuk; a csapatból ki nem néztem volna ezt a keménységet. Igaz, Crane hangja sokat lágyít a végeredményen.

Bruce Dickinson a Godspeed nevű csapat élén adja elő a Sabbath Bloody Sabbath-ot. Pikáns párosítás, ám nem igazán tudok megbarátkozni vele. A nyersanyag és az énekes is túl karakteres ahhoz, hogy az egyik maga alá gyűrhesse a másikat. Dickinson előadásában a dal eléggé elveszti Sabbath-osságát. Akkor már inkább az Anthrax-féle változat, ahogy azt az 1987-es I’m the Man EP-n hallhattuk.

Ozzy és a Therapy? közös produkciója (Iron Man), a C.O.C. Lord of This World-je és a Type O Negative által a végtelenségig lelassított Black Sabbath viszont egyáltalán nem nyűgözött le. Ezek a dalok alkotják nálam az „elmegy” kategóriát, de ide sorolom az album japán kiadásán szereplő két bónusznótát, a St. Vitus Dance-et és a Wheels of Confusion-t is, mindkettőt a Cathedral előadásában. Steele-ék átirata nálam az unalom határát súrolja; csupán a gyors középső rész és Josh Silver orgonahangjai visznek bele némi színt, s telik meg ezáltal élettel a szám második fele. A másik négy tétel pedig nem sok mindent tesz hozzá az eredetihez.

Összességében a Nativity in Black egy remek kísérlet, látványos vérfrissítés: megszületésük után 20-24 évvel így szólhatnak modern hangszerelésben az időtlen klasszikusok, amelyek – és erre Iommi-ék koncertjei a bizonyítékok – még a kétezres években is megállnak a maguk lábán. Hail to the kings!