Tegnap mutatták be a mozik a Metallica és a San Francisco-i Szimfonikus Zenekar közös fellépéséről készült koncertfilmet. Két kollégánk, Novák Norbert és Sipy kitalálták, hogy külön-külön (Bonnban és Miskolcon) ülnek be a vetítésre, élményeiket viszont egy közös cikkben osztják meg veletek. Íme!
Senki ne várjon tőlem egy részletes, mindenre kiterjedő elemzést: a filmről szóló beszámolóm inkább csak a benyomásaimat írja le, hiszen egy jó 160 perces élménnyel gazdagodva éppen most jöttem ki a moziból, és spontán gondolataimat éjfélkor vetem papírra.
A filmet részemről nem előzte meg különösebb várakozás, így annál jobban meglepett a bombasztikus hangzás. Kiváló akusztikus élmény részese lehettem, éppen a mozi kellős közepén. Összevetve a mostani programot az első, 1999-es S&M koncert setlist-jével, valahogy kerekebb a mostani dalösszeállítás; az egymáshoz passzoló, de mégis különböző ritmusú és dinamikájú szerzemények, plusz a szimfonikus zenekar hangzása is jobban illik a Metallica újkori sound-jához.
Az akkori klasszikus hangszerelést Michael Kamen végezte, és úgy tűnik, az abból a műsorból átmentett daloknál ezt most is felhasználták a srácok. A régi nóták mellett a kétezres években írt, a Death Magnetic-en vagy Hardwired…-en szereplő számokkal frissítették fel a repertoárt. Az új dalok esetében viszont már Bruce Coughlin vette a kezébe az ügyeket a San Francisco-i Chase Centerben előadott koncerten.
Sokan negatívumként említhetik, hogy mintha egy másik univerzumban játszanának a klasszikus hangszerek, de szerintem ez pont így az ideális, hogy az elektromos hangszereket ezzel a hangszereléssel egészítik ki. Talán a One középrészében jobban átvehették volna a staccato ritmust, habár ezt a vonósoknál nehéz precízen megoldani. Érdekes, hogy a Metallica-dalok számára ez a fajta hangszerelés egy töményebb, sokoldalúbb világot kínál. Egyeseket talán zavarhat, hogy a dalok ezáltal „nyugtalanabbak“ lettek, és többfelé kell figyelni, de hát ez ízlések és pofonok kérdése, vagy talán a nyitottságé.
A koncert és így a film különlegessége, hogy egy dalban Hetfield egyes egyedül énekel a nagyzenekarral, mindenféle elektromos kíséret nélkül. Kiválóan helyt áll, valamint bizonyítja, hogy milyen jó döntés volt, hogy 1984-ben nem vette át tőle a frontemberi pozíciót egy bizonyos John Bush az Armored Saint-ből. Igen egyedi hangszínnel és kifejezőerővel bír a hangja! Lars Ulrich-ot sokszor kritizálják, hogy nem a legjobb dobos, de hol lenne a Metallica, ha a dobolás mellett nem venné ki a részét abból a heroikus munkából, ami a zenekart a csúcsra juttatta, és ma is a csúcson tartja világszerte? Neki nem csak a dobolásra kell koncentrálnia a napi ´tallica-teendők mellett, márpedig ez az intenzív gyakorlástól vonhatja el az időt. Ezt a koncertet változatosakat ütve, nagy koncentrációval és erőbedobással viszi végig.
Hammett-nél csak egy-egy hangnál vettem észre intonációs különbséget a lemezhez képest, de ez az élő koncertnek és izgatottság részeként tudható be. Trujillo nagyszerűen beilleszkedett emberileg, és mint zenész is a csapatba. Kiemelendő talán még az elektromos csellós teljesítménye a Cliff Burton-szólóknál. Játéka nemcsak hogy pontos volt, de még az intonáció is nagyon a helyén volt a pedállal.
Mindent összevetve, az idő hamar elszállt a vetítés alatt, és csak ajánlani tudom ezt a filmet, nem kizárólag a Metallica-, hanem a zenerajongóknak is!
Novák Norbert
*
Ez a mozi nagy élmény volt számomra, valahol félúton a fotel-rockerség és egy igazi metal koncerten való részvétel között. Hogy egy kicsit érthetőbb legyek, szerintem a filmben látható metalrajongók a helyszínen nem éltek át sokkal nagyobb élményt, mint mi, akik ugyanazt láttuk-hallottuk, mint ők, csak éppen filmről. És persze 1500 forintért, nem pedig 30 ezerért. 🙂 Egy normál koncert esetében sokkal nagyobb a kontraszt aközött, hogy élőben vagy DVD-n nézzük, de ez itt most szerintem nem volt igaz. Én legalábbis tök úgy éreztem magam, mintha a helyszínen nézném az előadást. A mai mozis hangtechnikának köszönhetően egész komoly hangerőn és tisztán szólt az anyag, ami szintén kedvezett a kellő átélésnek.
Nem tudom, más vetítéseken mi történt, de itt tök felszabadult volt a hangulat. Ugyanúgy tapsoltunk és kurjongattunk a számok végén, mint a közönség a filmen, hangosan ná-ná-ná-ná-ztunk a The Memory Remains közben, óóóó-ztunk a Halo on Fire befejező részében hallható, rohadt jó gitárdallamra… bólogató fejek, térdeken doboló kezek az egész film alatt. Nem volt telt ház, de csak azért nem, mert fél órával korábban már ment egy full-os vetítés egy másik teremben (arra már nem kaptam jegyet). Szóval hál’istennek, volt érdeklődés. Ez egy igazán különleges és rendhagyó Metallica-koncert volt: talán soha többé nem adják majd elő így az olyan nótákat, mint az Unforgiven III vagy a Anesthesia.
Ez a film jól prezentálja a ZENE emberi és műfaji korlátokat lerombolni képes, felsőbbrendű erejét. Örülök, hogy megnéztem! Nekem nagyon tetszett! UFF!
Majd elfelejtettem, a setlist:
The Ecstasy of Gold
The Call of Ktulu
For Whom the Bell Tolls
The Day That Never Comes
The Memory Remains
Confusion
Moth Into Flame
The Outlaw Torn
No Leaf Clover
Halo on Fire
Prokofjev: Scythian Suite, Op.20 , Second Movement
Iron Foundry (Alexander Mosolov cover)
The Unforgiven III
All Within My Hands
(Anesthesia) Pulling Teeth
Wherever I May Roam
One
Master of Puppets
Nothing Else Matters
Enter Sandman (The Frayed Ends of Sanity outróval)
Sipy
Leave a Reply