Emlékszem, a ‘ 90-es években, még „megboldogult” zenebolti eladó koromban év végén mindig piacra dobtak „Ilyen meg olyan Hits” címmel különböző válogatáskazikat, amelyeken az adott év legkiemelkedőbb dalaiból szerepelt körülbelül 10-12, főleg pop vagy techno szám. Nos, ha nekem kellene összeállítanom egy ilyen „best of” dalcsokrot 2019 általam legjobbnak tartott metal dalaiból, a Lacuna Coil Layers of Time-ja tuti nyitó nóta lenne rajta. „Páros lábbal rúgott mellbe” ez a nóta, amikor úgy két hónapja először meghallottam! A hangzását annyira eltalálták, olyan lehengerlő és dinamikus zeneileg, hogy a stúdiómunkálatokért felelős személyeknek én már ez alapján is Grammy-díjat adnék! 🙂
Az egyszerű, de már elsőre is megragadó refréndallam a sajátos női énekhanggal abszolút telibe talált. Aztán a második előzetes Reckless, igaz, némileg disztingváltabban, de az első dalhoz hasonlóan, néhány hallgatás után szintén „ipponnal” győzött. Ezek után nem volt kérdéses, hogy hallanom kell az egész anyagot, amelynek hivatalos megjelenése október 11.
A Lacuna Coil-ról először 2006 körül hallottam, amikor nyitni kezdtem a „csajfrontos” metal bandák felé. De különösebb hatást nem gyakoroltak rám a zenéjükkel, és az énekes hölgy hangja sem tartozott a kedvenceim közé. Számomra inkább csak a névről ismert bandák táborába tartoztak, bár újonnan megjelenő cuccaikba alkalmanként azért bele-belefülelgettem.
Végighallgatva immáron a teljes új anyagot, ami elsőként felötlött bennem, hogy a Black Anima-n van legalább két-három másik olyan szerzemény, amelyek közül, ha bármelyiket nyitószámnak teszik az itt hallható helyett, akkor egy sokkal izgalmasabb, odabaszósabb lemezkezdésről beszélhetnék most. Az olaszok viszont valamiért úgy döntöttek, hogy az indulásnál a dallamok kapják a főszerepet. Amivel igazából nincs is semmi baj, mert az Anima Nera és a Sword of Anger is a maguk nemében jó dalok, csak hát szerintem lehetett volna sokkal hatásosabb is a „nyitány”. Ilyen dalok birtokában, mint a már említett Layers of Time vagy a Now or Never, az Under the Surface-ről nem is beszélve, a helyükben simán ezek közül valamelyikkel indítottam volna az albumot. Na, de ki nem sz@rja le, hogy én mit csináltam volna másképp, nem igaz? 🙂
Szóval a kissé melodikusabb, főleg az énekrészekre kiélezett kezdés után a harmadik számtól jönnek a fentebb már említett, zeneileg is igencsak izgalmas dalok. Kapunk a pofánkba rendesen! A Korn-osan mélyre hangolt gitárriffektől a Meshuggah-féle pattogós, djent-es agyalásokig van itt minden. A lemez összhangulatát a dallam és a brutalitás, az érzelem és a sötét ösztönök világának zenei manifesztációi alkotják. A harmadiktól a hetedik számig terjedően hallhatjuk azokat a dalokat, ahol a korábban már említett dinamikus hangzás a leginkább érvényesül. A nyolcadik Veneficium-tól aztán jönnek a banda gótikus, darkos, misztikusabb hangvételű dalai. Először egy kicsit úgy tűnhet, hogy a végére ellaposodik az anyag. Pedig csak a jellegük más ezeknek a szerzeményeknek. A The End Is All I Can See vagy az utolsó Black Anima pont a sejtelmes, egyedi hangulatuk miatt tetszenek.
Cristina Scabbia énekesnő egész anyagon nyújtott teljesítménye előtt le a kalappal. Rendkívül változatosan énekel a különböző dalokban, és sok esetben számokon belül is többféle hangon brillírozik. Énekesi kvalitásait tekintve sokat nőtt a szememben a hölgyemény. Kétség kívül nagyon megtanult bánni a hangjával!
Nem szaporítva tovább a szót, a Black Anima egy kellően változatos, és éppen ezért igencsak érzelem-gazdag anyag. A Lacuna Coil ezzel a lemezzel szerintem egy újabb szintre emelkedhet (teljesen megérdemelten) a metal bandák közötti népszerűségi versenyben. Persze tudom, hogy a zenéjüket már eddig is sokan szerették, de véleményem szerint jó pár metalkedvelő (köztük én is) mostantól fog majd jobban odafigyelni erre a bandára. Engem abszolút meggyőztek! Izmos 4 pont.
Leave a Reply