27 év. Ennyit kellett várniuk az Exhorder fanatikusainak arra, hogy végre új lemezt vehessenek a kezükbe. Ilyen hosszú idő a zene világában egy örökkévalóságnak számít, komplett műfajok emelkednek fel és buknak el, ennyi idő alatt egy olyan zenekar, amelyik nem sok lemezt adott ki, a feledés homályába is veszhet, de akár szent tehénné is avanzsálhat. Az utóbbi sorsra jutott zenekarokat egyesek gyakran hajlamosak olyan tulajdonságokkal is felruházni, amelyek nem feltétlenül felelnek meg teljesen a valóságnak.
Mindenki hallotta már azt az unásig szajkózott elméletet, miszerint a Pantera legénysége egy az egyben lenyúlta az Exhorder stílusát, és ezáltal jutott el a metal világának legfelső ligájába. Véleményem szerint a legtöbben ezt leginkább arra alapozzák, hogy Phil Anselmo hangja és Kyle Thomas akkori énekstílusa között valóban tagadhatatlan a hasonlóság. Azonban szerintem a Slaughter in the Vatican lemezen hallható, embertelenül intenzív, fojtogató sűrűségű riff-áradat soha nem volt jellemző a Pantera zenéjére. Számomra az a lemez inkább a korai, mániákusan thrash-elő Sepultura világával mutat hasonlóságot. A The Law album már valóban felmutatott groove metal-os elemeket, de az a lemez 1992-ben jelent meg, amikor pedig már Dimebag és csapata nyakig benne volt stílusban. Személy szerint mindig is külön entitásként kezeltem a két zenekart. Két kegyetlen jó bandaként.
Szent tehénnek lenni azonban hálátlan feladat is, ugyanis az évek múlásával az elvárások egy megmászhatatlanul magas heggyé szilárdulnak. Paradox módon, gyakran a legelvakultabb rajongók szoktak a legkritikusabbak lenni egy-egy visszatérő régi kedvencükkel kapcsolatban. A Mourn the Southern Skies lemez kapcsán is lehet olyan véleményeket hallani, miszerint nem elég kemény, nem olyan, mint régen, illetve hogy Kyle Thomas rock és doom metal bandákban eltöltött csaknem 30 éve nem múlt el nyom nélkül, nevezetesen túl dallamossá tette az Exhorder zenéjét. Bevallom, szinte értetlenül állok ezek előtt a meglátások előtt. Rendben, nyilván nem lehet ugyanolyan, mint régen, na de hogy nem elég kemény?! Túl dallamos?! Szerintem nem ugyanazt a lemezt hallottuk.
Akinek a nyitásként berobbanó My Time pofán vágással felérő zúzdája nem elég kemény, annak már tényleg csak a grindcore nyújthat feloldozást. Ez az intenzív, Bay Area-stílusú dal rögtön egy komoly gyomros így a lemez elején, ami egy lélegzetvételnyi pihenőt sem nyújt a hallgatónak. Nem irigylem azokat, akik egy koncerten be fognak tévedni a moshpit-be, amikor ez a nóta fog szólni. Szép halál lesz.
Az Asunder és a Hallowed Sound elég egyívású dalok: mindkettő lassú középtempóban haladó, istentelenül masszív riffekkel támadó metal-erődemonstráció. Különösen az utóbbiban vannak egészen remek gitártémák, és itt az ének is kevésbé acsarkodó, sőt, egy dallamosnak mondható refrén is akad benne.
A Beware the Wolf csépelése visszarántja a hallgatót a kegyetlen valóságba. Akik a gyors Exhorder-világot sírják vissza, itt is megtalálják a számításaikat. Egyszerűen lehetetlenség belekötni: régi vágású, mégsem elavult, pláne nem öreges thrash metal, amit itt elővezetnek ezek a veterán arcok. Friss, fiatalos energia feszíti szét az egészet, Thomas is dühös elszántsággal köpködi a szavakat, dallamoknak itt nincs helye.
Ismét két visszafogottabb tempójú darab következik. A Yesterday’s Bones-ban előkerül az a bizonyos groove metal riffelés is, nagyon rendben van a dal, Thomas is jókat énekel, de talán nem kellett volna hét percig elhúzni. Az All She Wrote szintén ereje teljében mutatja a csapatot, sziporkázóan ötletes riffek teszik ellenállhatatlanul húzóssá ezt a nótát is. A dobtémákat külön ki kell emelnem, érdemes miattuk külön is meghallgatni ezt a szerzeményt.
A Rumination-ben elegyednek az eddigi összetevők: a fegyelmezett indítás után itt is hamar elszabadul a pokol, ám újdonságképpen itt határozottan modern metal riffek is felütik a fejüket. Ez a korszerűbb megközelítés azonban a The Arms of Man-ben teljesedik ki igazán, és talán ez az egyetlen dal, ami nem nyerte el a tetszésemet. Valahogy túl vontatott, nem elég gördülékeny, egy fél pontot le is kell vonnom emiatt a végső értékelés során.
A Ripping Flesh viszont nem szenved ettől a betegségtől: ez aztán se nem lassú, se nem vontatott, éppen ellenkezőleg, szerintem ilyen irgalmatlanul gyors nótát talán soha korábban nem vettek lemezre. Itt mindenki kiélheti a sebesség-mániáját, aki eddig esetleg sokallta volna a döngölősebb témákat.
A Mourn the Southern Skies nem hoz szégyent a címére, egy vérbeli southern/doom metal nóta, ami egy Down- vagy Trouble-lemezen is simán elférne. Kissé elüt az anyag általános irányvonalától, de attól ez még egy kitűnően sikerült dal. Aki ismeri Kyle Thomas életművét, az biztos nem lepődik meg az ilyesmin. Egyébiránt, talán ez az egyetlen nóta, ahol igazán dallamos ének is hallható. Szerintem azok, akik a túl lágy énekre panaszkodnak, egyszerűen a rossz végén közelítettek a lemezhez.
Emberes visszatérést produkált az Exhorder. Ha egyetlen dalcímmel kellene jellemeznem az albumot, akkor az a Beware the Wolf lenne. Ez a banda olyan, akár egy harcedzett öreg farkas: lehet, hogy már nem vonyít olyan hangosan a holdra, mint fiatal korában, és bizony már jó néhány fogát is elvesztette, de ha hátat fordítasz neki, akkorát harap a seggedbe, hogy utána két hétig féloldalasan fogsz járni.
Leave a Reply