A metal zene csaknem 50 éves pályafutása során folyamatosan változott, fejlődött, új ágakat növesztett. Az elmúlt másfél évtizedben azonban ez az evolúció szintet lépett, ugyanis már nemcsak zenei értelemben lett érvényes, hanem biológiailag is: egyes zenekarok ugyanis megtanultak osztódással szaporodni. Számtalan példát láthattunk arra, hogy egy csapat két részre oszlik, és mivel mindkét fél ragaszkodik a jól bejáratott brand-hez, majdnem azonos néven folytatják. Aki pedig elmegy egy koncertre, szinte csak találgathat, hogy kik fognak a színpadon bazseválni aznap este.
Erre a sorsra jutott a svéd Entombed is. Valamikor az évtized elején, némi kavarást követően Alex Hellid gitáros hirtelen már nem számított a zenekar tagjának, viszont bejelentette, hogy két korábbi taggal és egy szimfonikus zenekar kíséretével felveszi a Clandestine lemez koncertváltozatát. L-G Petrov énekes nem kért a dologból, egy rendes új lemezt akart, aztán turnéra indulni, ahogy kell. Mivel a névért zajló jogi csatában alulmaradt, ez már a harmadik lemez, amit Entombed A.D. néven kell megjelentetnie. Az új név azonban mit sem számít, mert szerencsére a zene, a hangzás a régi maradt.
Ezt a bandát nem a kiműveltsége miatt lehet szeretni, hanem éppen azért, mert a maga nyers valójában tálalja a metal zenét. Itt nincsenek bombasztikus billentyűszőnyegek, nincs párductestű énekes csaj, nincsenek balladák. Metal van. Ugyebár az eredeti Entombed a svéd death metal egyik éllovasaként indult, azonban amit az új lemezen is hallhatunk, az már egy egyedinek nevezhető keverék, amiben elegyedik a thrash, a doom, a hardcore, a punk, és persze még mindig tetten érhető a kezdeti idők hangzásvilága is.
Az Entombed A.D. tagságát nem érzékeny lelkű művészemberek alkotják, az már biztos. Ez itt, kérem, egy igazi, minden hájjal megkent szarházi banda, L-G Petrov énekessel az élen, aki megtestesíti a „szakadt metalos” fogalmát. Öröm ránézni: pocakos, mackós alkatával, erősen megritkult, hosszú hajával az Isten is egy effajta zenekar élére teremtette. Az általa vezetett banda fellépései nem holmi ülőhelyes, színházakban rendezett hangversenyek, hanem igazi alkoholgőzös, turhától és izzadtságtól nyirkos, fülsiketítő metal koncertek, amelyeket olyan patkánylyukakban tartanak, ahol talán még az áramot is lopják. Az ilyen bulikra csak a csicskák vesznek belépőt, mert minden magára valamit is adó fanatikusnak illik minimum belógnia a rendezvényre. Na, jó, belátom, talán túlzásokba estem velük kapcsolatban, de bennem valahogy ez a kép alakult ki a bandáról. Mondjuk, a koncertfelvételeiket elnézve talán nem is járok olyan messze a valóságtól.
Legfrissebb lemezük is a fentebb leírtaknak megfelelően indul, a Torment Remains című cséphadarással minden előzetes figyelmeztetés nélkül csapnak bele a lecsóba. Az Entombed A.D. nem vacakol a romantikázással, hanem előjáték nélkül, szárazon rakja be. A dallamosnak mondható riffek a fiúk legszebb legénykorát idézik, amikor még nem csak kanosak voltak, de jóképűek is.
Az Elimination indítása szinte már a grind-os tempókig merészkedik, de hamar beköszönnek a hardcore/punk fűrészelések is. Hiába, no, nem mai gyerekek ezek, a régi iskola játékosai ők, akiknél érezhetően a zene, mint fogalom a Discharge-nál kezdődik, és valahol a Venom környéken végződik.
A lemez címadó dalának intrója egy horrorfilm zenéjének is beillene, de utána egy olyan középtempós darálást indítanak meg a fiúk, hogy akaratlanul is bólogatni kezd az ember. A refrén viszont kifejezetten hangulatosra sikeredett, persze a maga módján.
És ez így megy, végig az egész lemezen, gyenge dalnak nyoma sincs. Elsőre elég homogénnek tűnhet az anyag, azonban már két-három hallgatás után kikristályosodnak a szerzemények jellegzetességei. Egyes dalok az egészen korai időket idézik, ilyenek a Hell Is My Home, a Fit for a King, a Worlds Apart vagy a Through the Eyes of the Gods. Még a felépítésük is egészen hasonló: gyorsan indulnak, majd középtájt jóféle nyaktörő középtempóra váltanak.
A Bourbon Nightmare ismét a „diszcsárdzs pánk” vonalat viszi, de akad egy feldolgozás is a lemezen: Hank Williams „I’ll Never Get Out of This World Alive” című dalából sikerült a szart is kitaposniuk némi thrash-es riffelés és az ahhoz passzoló, pusztító tempók segítségével. A sort a To Eternal Night zárja, kínzó lassúsággal véreztetve ki a lemezt.
Az erőtől duzzadó szerzemények ráadásul hibátlan hangzással párosulnak. Minden hangszert remekül lehet hallani, mégsem túlcsiszolt a végeredmény, épp’ ellenkezőleg: egyszerre fémes és mégis végtelenül dzsunga a lemez megszólalása. Petrov faragatlan, „taknya-nyála egybe” bömbölése pedig mindent visz, valósággal megsokszorozza a dalok arcba mászó mivoltát.
Kellemes kis szeretetcsomagot kalapált össze az Entombed A.D., ami nem túl intelligens muzsika, viszont annál szórakoztatóbb. De mi pont ilyennek szeretjük őket: ösztönlényeknek. Ők azok, akik kopogás helyett rád rúgják az ajtót, felisszák az összes piádat, felzabálják a kajádat, körberöhögik a Beatles-gyűjteményedet, kikezdenek a család nőtagjaival, összehányják a lakást, aztán lelépnek. De hogy mégis lásd, kikkel van dolgod, a WC-ülőkét azért lehajtják maguk után.
Leave a Reply