Éreztem, megéreztem… ráéreztem. Nagyon bizakodtam, és szerencsére nem csalódtam, sőt, annyira nem, hogy nálam már két hallgatás után ez az év lemeze. Nehéz lesz megelőzni, de próbálkozzanak csak mások is, annál izgalmasabb lesz a véghajrá. Egy kicsit féltem – mint mindig, egy nagy kedvenc albumának megjelenése előtt –, hogy mégsem nyer hangszórót, de most már bátran kijelenthetem, hogy a Borknagar egy nagyon szerethető lemezt alkotott, ami idén elviheti a pálmát. Egyelőre rózsaszín ködben lebegek, mosollyal az arcomon jövök-megyek, amikor szól a True North; nincs kecmec, ez nálam telitalálat. Nos, egyből a lecsóba csaptam, nem kerteltem, nem írtam hosszas bevezetőt, amivel kerülgettem volna a forró kását, kapásból megmondtam a frankót.
Lehet, elfogult vagyok a Borknagar-ral, de egyszerűen imádom ezt a zenekart. Nem ismerem őket a kezdetek óta, már nem is emlékszem, melyik albumot hallottam tőlük először, de nagyon gyorsan levettek a lábamról. Szép lassan megismertem az egész diszkográfiájukat, az utánuk megjelenő aktuális lemezeket beszereztem, így van összehasonlítási alapom, szóval hátradőlhet, aki azon izgul, hogy hiteles vagyok-e. 🙂 Amúgy van egy-két korong, ami nem annyira győzött meg, de a Quintessence, az Olden Domain, az Archaic Course vagy kellemes meglepetésemre, a Winter Thrice lemezeket maximális pontszámmal jutalmazom, a Quintessence ráadásul örökös top tízes résztvevő. Úgyhogy a Borknagar nálam kiemelt szerepet tölt be, ezért is vártam izgatottan az új albumot.
Szóval, az előző album nekem nagyon tetszett, pedig kezdtem egy kicsit csalatkozni, mert sem az Epic-et, sem az Origin-t, sem a Universal-t nem éreztem makulátlannak, viszont az Urd már egy fokkal izgalmasabb volt, ám még mindig volt hiányérzetem. Semmi gond velük, jó lemezek, de ettől a bandától többet várok, vagy csak a korábbiak sikerültek annyira jóra, hogy nehéz volt tartani a szintet. De láss csodát, mintha Øystein Garnes Brun gitáros/zenekarvezető meghallotta volna az imámat, hogy ismét egy tökéletes korongot halljak, és egy nagyszerű lemezt szerzett a Winter Thrice formájában, aminek hatására ismét visszatért kezdeti hatalmas rajongásom a zenekar iránt. Az új albummal pedig ez tovább fokozódik, így bátran kijelentem, hogy a Borknagar újra a régi fényében tündököl – az én szememben mindenképpen. Ilyen zenészgárdával, mint ami itt található, ezt el is várná az ember, de hát nem minden supergroup váltotta be a hozzá fűzött reményeket. De egyébként is, ez a tizenegyedik album, nem kell már azt nézegetni, hogy kivel, mit, hogyan…
Beszélhetünk egyáltalán supergroup-ról az együttes kapcsán? Igen is, meg nem is. Általában egy ilyen típusú formáció nem működik sokáig, illetve egy idő után beindul a népvándorlás, és már köze sincs az eredeti koncepcióhoz. Tény, hogy az extrém norvég színtér java megfordult Brun mellett, de már régóta megvan egy stabil burok körülötte, mégpedig Simen „I.C.S. Vortex” Hestnæs (basszusgitár/ének), Lars Are „Lazare” Nedland (billentyű/ének), és a közelmúltig Andreas „Vintersorg” Hedlund (gitár/billentyű/ének), aki sajnos mostanra kiszállt a bandából – ennek egészségügyi oka is lehet. Igaz, mindegyiküknek volt/van más érdekeltsége, de kijelenthető, hogy rendes zenekarral állunk szemben, főleg, hogy koncertezni is szokott a Borknagar. Igazából mindegy, minek nevezzük ezt a „társaságot”, nem ez a lényeg, hanem hogy milyen lemezek jelennek meg általuk.
Egy kicsit sajnálom, hogy Baard Kolstad dobos elhagyta a Borknagar-t, ez a fiatal srác szerintem lendületet adott az újkori zenekarnak, de utódja, Bjørn Dugstad Rønnow is jól teljesít, úgyhogy dobos fronton ilyen szinten nincs változás. Jens F. Ryland gitáros is lelépett (aki egyszer már kiszállt, és később visszajött), helyette Jostein Thomassen penget (szintén kikezdhetetlen módon) a főnök mellett ezen az albumon. Nincs ugye Vintersorg, de Garm (az ős-időkben állandó tag) sem vendégszerepel, mint az előző lemezen, ám az ének most is lenyűgöző, hála ICS Vortex-nek és Lazare-nek. Tagcserék ide vagy oda, a zenei agy mindig is Øystein volt, így rá vetül a reflektorfény, tőle várom a jó nótákat, amelyeket szerencsére meg is kaptam. Tisztelet és öröm. Mert ilyeneket csak ő tud írni.
Milyen is a Borknagar zenéje? Skandináv. Azaz, black metalból bimbózó, igényes, egy kissé progresszív, fagyos, de fennkölt hangulatot sugárzó, dallamokat sem nélkülöző muzsika, amely egy leheletnyi folk hatással is rendelkezik. Zene füleimnek: az a fajta metal, amelyért oda vagyok. Párhuzamként az Amorphis-t, a Sólstafir-t és az Arcturus-t tudnám említeni, akik szintén az Északi-sarkkör környékéről származnak, és remek lemezekkel örvendeztettek meg engem. Ugyanúgy „tipikus” skandináv metal-t játszanak, de mégis óriási különbségek vannak köztük. Pontosabban, a hasonló jegyek ellenére mindnek saját arca van.
Általában a legtöbb sikeresnek mondható északi banda a black és/vagy a death metalból indult, illetve ebből a két stílusból szívta magába azokat a zenei ötleteket, stílusjegyeket, amelyekkel megalapozta páratlan és remek zenéjét. A Borknagar a black metalhoz áll a legközelebb, az első album még tisztán ebben a stílusban fogant – igaz, már itt is érezhető volt az egyéniségre való törekvés –, ám idővel eltávolodtak tőle, de úgy, hogy a köldökzsinór nem szakadt el az anya-muzsikától, csak messzebbre nyúlt. Az eltávolodás leginkább a dallamos ének és a harmóniák miatt következett be, de ezek által viszont kialakult egy jellegzetes zenei világ.
A True North-ban is simán kitapintható a fekete-fém vonal, ez meglepő módon ICS Vortex énekében is jelentkezik, nem csak a kíméletlen zúzás közepette. Mert időnként a fő dalnok előveszi károgós-hörgős énjét, amely ugyancsak nagyon ütős, nem csak a tiszta vokálja. Természetesen inkább a dallamos hang dominál, amely ezer színben szólal meg, és ezt időnként Lazare megtámogatja sajátos stílusával. Nem tudom, ki írja az énektémákat (szerintem Vortex), de egészen remek dolgok hallhatók. Nagy előnye az albumnak, hogy változatos, de nemcsak egy-egy nótán belül váltakoznak a durva és a melodikus részek, hanem maguk a dalok is önálló karakterrel rendelkeznek.
A két előzetes nóta (Up North és Fire That Burns) már jó jelnek tűnt, bár elsőre az utóbbi nem egészen győzött meg, de idővel az is a helyére került. Különösen az Up North-t hallva kezdtem el baromira türelmetlenkedni, hogy mikor jön már a teljes nagylemez. Kiváló nóta, amely tükörsimán jellemzi a mostani Borknagar-t: nagyívű énektémák szigorú vokállal csereberélve, rétegzetten zúzós zenei karcok, lágyabb tónusú betétek, amelyek mind részét képezik a repertoárnak. De akad a lemezen lírainak vagy inkább csak dallamosan melankolikusnak mondható szám is, mint a Wild Father’s Heart, amiben – mondanom sem kell – ICS Vortex gyönyörűen énekel, dallamai egyből beülnek az ember fülébe. A másik mega-dallamos tételnek a záró Voices jelölhető ki, ez teljesen szokatlan a zenekartól, de mégis jól beillik a zenei koncepcióba. Kissé vontatott és elvont dal refrén nélkül, amelyben Lazare brillírozik, mivel rengeteg érzelmet visz be enyhén monoton, hipnotizáló énekével.
Akad itt monumentális (9 és fél perces) nóta is, mégpedig a Tidal, amelyben a dallamos részektől újra és újra egyre „viharosabb” területekre merészkedik a zenekar. Körbe-körbe jár a zene, ehhez Vortex is asszisztál énekével: a magas tartományoktól eljut az extrém hörgésig, majd vissza. Hasonló pályán mozog a Mount Rapture is, csak egy kicsit rövidebb verzióban, és nem annyira válik szélsőségessé a black metal-él. A nyitó Thunderous is elég hosszú (8 perc), de nem találni rajta fogást, nem fullad unalomba a hosszúsága okán, mert izgalmas megoldások garmadája kunkorodik ki a dalból. Csak a szokásos: Vortex remek dallamai, a két gitáros remekbe szabott játéka, ízléses billentyű-aláfestés, biztos ritmusszekció.
Nem ragozom tovább, nem ismételgetem önmagamat: ez a lemez az elejétől a végéig kitűnő, méltó a klasszikus lemezekhez, még ha egy kissé lágyabb is, mint, mondjuk, a Quintessence. A pontszám nem kérdéses.
Leave a Reply