Black Sabbath: Born Again (1983)

Minél több évtizeden ível át egy csapat karrierje, annál nagyobb az esélye annak, hogy zeneileg mellékvágányra tévedjen, ahonnan aztán vagy vissza tud kecmeregni a főcsapásra, vagy nem. A ’83-’86 közötti Black Sabbath mellett most hirtelen az Iron Maiden, a Judas Priest és a Paradise Lost jut eszembe példaként: Harris-ék Blaze Bayley-vel, Tipton-ék Ripper Owens-szel tévedtek be a susnyásba, Nick Holmes-ék pedig kis híján kísérletezőkedvüknek váltak áldozataivá a Host-Believe in Nothing albumok időszakában.

Persze, lehet, hogy valakinek éppen ezek a lemezek a kedvencei, de egyértelmű, hogy az említett csapatok nem ekkor írták történetük legfényesebb lapjait. Sőt, azt gondolom, ha azon az ösvényen folytatják útjukat, menthetetlenül megragadnak a középszerűségben, vagy szimplán feloszlanak, ami végül szerencsére egyik zenekarral sem történt meg, mivel visszataláltak korábbi, jól bevált énekesükhöz vagy stílusukhoz.

Képzeljük el, hogy Brian Johnson-nak hívják a Kiss énekesét! Hogy James Hetfield acsarog a Slayer élén! Hogy Bruce Dickinson énekli a Judas Priest legnagyobb slágereit! Totálisan megzavarodnának tőle az említett csapatok rajongói. Ugyanez történt 1983-ban a Black Sabbath-tal is. A Heaven and Hell és a Mob Rules albumokat feléneklő Ronnie James Dio távozásának okairól már írtam a Live Evil koncertlemez kapcsán (itt). A lényeg, hogy a törpe óriás ’82 novemberében került lapátra, és vitte magával a dobos Vinny Appice-t is. Tony Iommi és Geezer Butler ezt követően több énekest is meghallgatott, például Nicky Moore-t (Samson), John Sloman-t (Lone Star) és az akkor még teljesen ismeretlen Michael Bolton-t, ám végül menedzserük, Don Arden javaslatára a korábbi Deep Purple-torok, Ian Gillan leigazolása mellett döntöttek.

Hármójuk projektje eredetileg nem a Black Sabbath nevet viselte volna, ám Arden (vagy a kiadó?) nyomására végül mégis a jól bevált márkanév mellett döntöttek, amiben talán az is közrejátszott, hogy az újra józan Bill Ward is visszatért a dobfelszerelés mögé. „Ez volt az első olyan album, amit tisztán játszottam fel – emlékezett utóbb a muzsikus. – Ráadásul az egyik legjobb teljesítményemet produkáltam a lemezen. A Disturbing the Priest-ben például volt néhány poliritmikus rész és ellenpontozás, a szám végén pedig legalább húsz különböző instrumentumot szólaltattam meg.”

A korong címének (Újjászületés) üzenete nyilván az volt, hogy a csapat innentől friss lendülettel folytatja, mintegy újrakezdi karrierjét. Ám az anyaggal több probléma is volt. Először is a hangzása. „A keverésnél Ian pusztítóra állította a hangerőt, emiatt pedig a stúdiómonitorokon elszálltak a magassugárzók – írja önéletrajzi könyvében, az Iron Man-ben a gitármágus. – A nagyobb baj az volt, hogy ezt senki nem vette észre. Csak a tesztnyomásnál derült ki, hogy tompán és erőtlenül szól a lemez. Az eredeti szalagok nagyságrendekkel jobban szólnak.” Ezzel együtt a csapat addigi legkeményebb témái is ezen az albumon hallhatók.

Másrészt, Gillan blues-os énekstílusa és helyenként kifejezetten humoros dalszövegei egyáltalán nem passzoltak a végzet urainak zenei világához. „Ian témái szexuális töltetűek voltak, vagy vele megesett, tehát valós sztorikról szóltak. Ez meglehetősen távol állt Geezer vagy Dio világától” – mondta róla Iommi. – Egyik este például Bill autójával jött haza egy helyi klubból, és még tett néhány vad kört a stúdió területén található gokartpályán. Összetörte a járgányt, ami lángba borult, de ő még épségben ki tudott mászni belőle. Na, ebből a kalandból született az albumot nyitó Trashed szövege.”

„Én voltam a Black Sabbath legrosszabb énekese – nyilatkozta utóbb Gillan. – A banda muzsikája nagyon távol állt attól, amit bármikor korábban csináltam. Ráadásul nem hordtam bőrcuccokat, abszolút nem passzoltam a zenekar imázsába.” Ezt a gitáros is megerősíti: „Ian nagyszerű énekes, de teljesen más a zenei háttere, ezért időnként nehézséget jelentett számára a Sabbath dalait énekelni.”

Nem utolsó sorban pedig a borító is számos kritikára adott okot. Egy ördögi csecsemőt ábrázol, ráadásul valami egészen harsány, képregényszerű stílusban. Gillan-ék utálták a grafikát, a Kerrang! magazin pedig – olvasói szavazatai alapján – minden idők második legrondább hard rock/heavy metal borítójának választotta. (Arról már nem is beszélve, hogy a kép eredetijét a Depeche Mode is felhasználta 1981-es kislemeze, a New Life borítójához.)

Ugyanebben az évben jelent meg Ozzy zenekarának harmadik albuma, a Bark at the Moon is, a mi Komjáthy Györgyünk pedig, ki tudja, milyen megfontolásból, ugyanabban a műsorában adott belőlük ízelítőt. Így aztán sokáig mindkettőből csak az anyagok első felét ismertem, így viszont utólag a B oldalak nem tudtak olyan közel kerülni hozzám, mint a korábban a rádióból felvett nóták. Ráadásul azokban az években olyan lemezeken keresztül ismerkedtem a birminghami négyes életművével, mint a We Sold Our Soul for Rock ’n’ Roll válogatásalbum, a Technical Ecstasy és a Never Say Die!. Ezek mellé jött a Born Again első öt dala – zöldfülű rocker legyen a talpán, aki ebből a katyvaszból kihámozza, hogy melyik is az IGAZI Black Sabbath.

Márpedig a ’83-as anyag is ígéretesen indul a már említett Trashed-del: lendületes darab, amely az előző két album nyitónótái, a Neon Knights, illetve a Turn Up the Night által megrajzolt ívet folytatja. Az első pillanattól halljuk benne Geoff Nicholls szintetizátorhangjait. A tavalyelőtt elhunyt billentyűs nagyjából 1980-tól volt a Sabbath láthatatlan ötödik tagja, játékával azonban itt is észreveteti magát. Az instrumentális Stonehenge az ő magánszáma: a szűk kétperces tételt hangzása és hangulata alapján simán nevezhetjük a Mob Rules E5150-je ikertestvérének. E szerzemény szívhangjai vezetnek át az ijesztően kezdődő Disturbing the Priest-be. Jó nóta, ám talán itt érzem a leginkább a hangzás elégtelen voltát: lagymatag, csörgős-zörgős a dob, a basszus pedig alig hallható.

Az újabb ének nélküli szösszenet, a The Dark is remek intrója a Zero the Hero-nak, amely a lemez egyik „slágere”. Középtempós, kellemesen bólogatós nóta, állítólag a Guns N’ Roses Paradise City-jének alapriffjéhez is ez adta az ihletet. A hét és fél perces játékidőt azért egy kicsit soknak tartom.

A Digital Bitch és a Hot Line az album leginkább felejthető pillanatai, „tölteléknótái”, bár még ebben a minőségükben is jobban tetszenek, mint azok a dalok, amelyekkel Iommi-ék Cross Purposes és Forbidden lemezeiket töltötték meg. A kettő között viszont ott találjuk a címadó szerzeményt, amely egy különös hangulatot árasztó, kvázi lírai darab. Ráérős lassúsága miatt a maga idejében talán idegenkedtem tőle, mai füllel viszont kifejezetten tetszik. Akárcsak a korongot záró Keep It Warm, amely elsősorban a refrénjével fog meg, ugyanakkor az újkorszakos Deep Purple is eszembe jut róla.

Az anyag végül ’83 augusztusában látott napvilágot, és jobbára negatív kritikákat kapott, ezzel együtt a brit lemezlistán a 4., az amerikain pedig a 39. helyig jutott. Ez alapján az 1973-as Sabbath Bloody Sabbath óta ez volt Iommi-ék legnépszerűbb albuma. Az anyag sokaknál betalált, számos új rajongót szerzett a bandának. A Six Feet Under énekesének, Chris Barnes-nak egyenesen ez a kedvenc Black Sabbath nagylemeze, Lars Ulrich is a favoritjai között tartja számon, Ozzy pedig azt nyilatkozta: „ez a legjobb anyag, amit az eredeti felállás felbomlása óta hallottam tőlük”.

A Born Again-t népszerűsítő, két kontinensre kiterjedő koncertsorozat sem alakult a legzökkenőmentesebben. Mivel Ward-ot már a turné gondolatától is kiverte a jeges verejték (már csak azért is, mert időközben újra inni kezdett), a lemez felvételeit követően tőle ismét el kellett búcsúzniuk Iommi-éknak. A The Move és az Electric Light Orchestra egykori ütősét, Bev Bevan-t ültették a helyére, aki Gillan-hez hasonlóan megint csak nem a súlyos zenék sötétebb oldaláról érkezett. Meglepő lett volna, ha ez a formáció hosszabb ideig együtt marad…

A turné színpadképének alapját a Stonehenge monumentális oszlopai képezték, ám egy félreértés miatt (Geezer centiméterben adta meg a méreteket, a dizájnerek viszont inch-ben számoltak) ezek orbitálisan túl lettek méretezve, így abszurd módon néhány koncertet azért kellett lemondani, mert a gigantikus fa-üveggyapot megalitokat bizonyos helyszíneken egyszerűen nem lehetett felállítani. Mindenesetre a ’83-as angliai Reading Fesztiválon ők voltak a főzenekar, és a ráadásban „természetesen” a Deep Purple Smoke on the Water-jét is eljátszották.

Amikor a fellépéssorozat 1984 márciusában véget ért, Gillan bejelentette távozási szándékát: várta a nyolcévnyi szünetet követően újjáalakuló Deep Purple. (Jól döntött: míg a Sabbath ezt követően gyakorlatilag a feloszlás szélére került, Blackmore-ék dicsőségesen tértek vissza a Perfect Strangers albummal.) Ugyanekkor lépett le Bevan is. A pótlásukra egy ismeretlen amerikai énekes, David Donato érkezett, illetve a régi harcostárs, Bill Ward tért vissza. Ez a felállás is írt dalokat, sőt, még egy demót is készített, ám Geezer-ék elégedetlenek voltak a végeredménnyel, így útilaput kötöttek Donato talpára, a dobosnak pedig a folyamatos átjáróházból lett elege, és „Ez már nem a Black Sabbath!”-felkiáltással ismét távozott a fedélzetről. A süllyedő vízi járművet még ugyanazon év novemberében a kiábrándult Butler is elhagyta, egyedül a balkezes kapitány maradt a hajóhídon, hogy – új legénységet toborozva maga mellé – legalább olyan egzotikus vizekre vitorlázzon, mint tette azt a Born Again időszakában. De ez már a Hetedik Csillag, azaz a Seventh Star album története…

Geezer a ’92-es Dehumanizer albumra visszatért, Ward-nak viszont ez volt a hattyúdala: sorlemezen már nem, csupán a ’99-es Reunion koncertalbumon halljuk a játékát. Nem a legméltóbb búcsú, de így alakult…

A Born Again nem tartozik a Sabbath legjobb lemezei közé (lassan a szubjektív albumrangsorom megírásának is nekiülök), inkább kuriózumként és egyedi hangulata miatt érdemel említést.