A szerelemnek múlnia kell (Metallica)

Életemben egyetlen alkalommal viseltem gyászszalagot: 1986 őszén, miután értesültem Cliff Burton haláláról. Két évvel később személyesen is találkoztam a – már Jason Newsted-del teljessé vált – csapattal a Gellérthegyen, majd ’91-ben egy MCD-ben tartott dedikáláson is. Máig egyik legnagyobb kincsem az Ulrich-ék által dedikált farmermellényem, és ha megkérdezik, melyik metal album volt rám a legnagyobb hatással, gondolkodás nélkül a Master of Puppets-et említem.

Ezzel együtt sosem tartottam magam a zenekar fanatikusának: oké, hosszú időn keresztül James Hetfield volt az egyik kedvenc énekesem és az első számú ritmusgitárosom, a többiek viszont a maguk posztján nem számítottak az abszolút favoritjaimnak. Nagyjából ’86 és ’95 között magasan ők voltak a kedvenc zenekarom, ám aztán jöttek az elhajlásaik: a Load/Reload albumok, a festett-lakkozott műmájerkedés, és miközben ők veszítettek a renoméjukból, megjelentek a ’90-es évek mértékadó csapatai, nálam az Alice in Chains, a Soundgarden, a Dream Theater, a Paradise Lost, a Type O Negative, általánosságban pedig a Sepultura és a Pantera is ekkortájt ért népszerűsége csúcsára.

Ráadásul maguk Hammett-ék is tettek arról, hogy kikopjanak a köztudatból: míg ’83-’91 között, vagyis nyolc év alatt öt lemezt is kiadtak, méghozzá legjobbjaikat, onnantól (ha a Load/Reload-ot „dupla albumnak” vesszük), ötévente jelentkeztek új anyaggal, a Hardwired…-re pedig ennél is többet, nyolc esztendőt kellett várni. S ha még azt is megemlítem, milyen hangzású lemezzel nyitották az új évezredet (St. Anger – 2003), hát, sokak szemében lerombolták saját nimbuszukat.

Sőt, nekem már a ’98-as Garage Inc. feldolgozásalbum és az egy évvel későbbi S&M koncertlemez is egyfajta alibizésnek, időhúzásnak tűnt: addig üssük a vasat, amíg meleg, húzzunk le minél több bőrt „magunkról”- ahelyett, hogy új dalokkal örvendeztetnénk meg népes rajongótáborunkat. Persze ezek az anyagok is a zenekar egy-egy izgalmas arcát mutatták meg, de ez a periódus egyértelműen a megtorpanás, az alkotói válság jegyében telt.

De még csak nem is ez volt a legnagyobb baj. Az együttes nevét a ’90-es évek elején-közepén elkoptatták: abban az időszakban kis túlzással a csapból is az Enter Sandman és a Nothing Else Matters folyt, a csapat a mainstream részévé vált, közönsége felhígult, produkciói pedig kezdtek megalomán méreteket ölteni. Siker, pénz, csillogás, ami törvényszerűen magával hozta az összeomlást is (a Some Kind of Monster-féle csoportterápiára gondolok).

Egyre inkább úgy tűnt, hogy a Metallica egy pénzcsináló vállalkozássá vált – ami talán természetes folyamat az ilyen megasztár csapatok esetében. Jómagam úgy éreztem, eltávolodtak tőlem, amire – szimbolikusan is – a legjobb példa a 2010-es, Népstadionbeli koncertjük volt, amikor csupán az óriáskivetőkön láttam arcokat és kezeket, miközben a távoli színpadon hangyák szaladgáltak fel és alá. Azt éreztem, hogy már nem a személyes ismerőseim, hanem megközelíthetetlen celebek, ami vonzalmamat, rajongásomat is nagyban csökkentette.

Persze időközben felnőttem, és valószínűleg máshogy lelkesedik egy tinédzser, mint egy „komoly” családapa. Továbbra is tisztelem őket, szeretem, amit csinálnak, és azt sem felejtem el, hogy a ’80-as években milyen hatással voltak zenei ízlésem fejlődésére, sőt, világnézetemre. De ez a Metallica már nem az én Metallica-m: képletesen akkora tömeg veszi őket körbe, hogy nem férek oda hozzájuk, tolakodni pedig nem akarok. Tavaly talán elmentem volna a Sportarénában rendezett koncertjükre, de mire észbe kaptam, már nem voltak jegyek. Másrészt, van az a pénz, amit már nem vagyok hajlandó kifizetni egy élő produkcióért, és egyre inkább úgy tűnik, hogy az ilyen nagyszabású koncertek egyre inkább ebbe a kategóriába tolódnak át.

Összefoglalva, a csapat a szememben a ’90-es évektől kezdve egy gigantikus pénzcsináló vállalkozássá vált. A sztárság pedig azzal jár, hogy ha sok mindenkié vagy, akkor senkié nem vagy igazán. Érdemeiket természetesen senki nem vitatja el tőlük, az elmúlt három-négy évtized egyik legnagyobb hatású zenekaráról beszélünk, ám nálam már rég elvesztették kizárólagosságukat. Ami ugyanakkor egy olyan szomorú következménnyel is járt, hogy ha ma meg kellene neveznem a kedvenc zenekaromat, nem tudnék kit mondani. Sok bandát szeretek, de olyan, mint a Black Sabbath és a Metallica volt egykor, már nincs közöttük.

Kíváncsian várom a kommenteket, akár Hetfield-ékkel kapcsolatban, akár hasonló „kiábrándulásaitokról”.