A szerelemnek múlnia kell (Metallica)

Életemben egyetlen alkalommal viseltem gyászszalagot: 1986 őszén, miután értesültem Cliff Burton haláláról. Két évvel később személyesen is találkoztam a – már Jason Newsted-del teljessé vált – csapattal a Gellérthegyen, majd ’91-ben egy MCD-ben tartott dedikáláson is. Máig egyik legnagyobb kincsem az Ulrich-ék által dedikált farmermellényem, és ha megkérdezik, melyik metal album volt rám a legnagyobb hatással, gondolkodás nélkül a Master of Puppets-et említem.

Ezzel együtt sosem tartottam magam a zenekar fanatikusának: oké, hosszú időn keresztül James Hetfield volt az egyik kedvenc énekesem és az első számú ritmusgitárosom, a többiek viszont a maguk posztján nem számítottak az abszolút favoritjaimnak. Nagyjából ’86 és ’95 között magasan ők voltak a kedvenc zenekarom, ám aztán jöttek az elhajlásaik: a Load/Reload albumok, a festett-lakkozott műmájerkedés, és miközben ők veszítettek a renoméjukból, megjelentek a ’90-es évek mértékadó csapatai, nálam az Alice in Chains, a Soundgarden, a Dream Theater, a Paradise Lost, a Type O Negative, általánosságban pedig a Sepultura és a Pantera is ekkortájt ért népszerűsége csúcsára.

Ráadásul maguk Hammett-ék is tettek arról, hogy kikopjanak a köztudatból: míg ’83-’91 között, vagyis nyolc év alatt öt lemezt is kiadtak, méghozzá legjobbjaikat, onnantól (ha a Load/Reload-ot „dupla albumnak” vesszük), ötévente jelentkeztek új anyaggal, a Hardwired…-re pedig ennél is többet, nyolc esztendőt kellett várni. S ha még azt is megemlítem, milyen hangzású lemezzel nyitották az új évezredet (St. Anger – 2003), hát, sokak szemében lerombolták saját nimbuszukat.

Sőt, nekem már a ’98-as Garage Inc. feldolgozásalbum és az egy évvel későbbi S&M koncertlemez is egyfajta alibizésnek, időhúzásnak tűnt: addig üssük a vasat, amíg meleg, húzzunk le minél több bőrt „magunkról”- ahelyett, hogy új dalokkal örvendeztetnénk meg népes rajongótáborunkat. Persze ezek az anyagok is a zenekar egy-egy izgalmas arcát mutatták meg, de ez a periódus egyértelműen a megtorpanás, az alkotói válság jegyében telt.

De még csak nem is ez volt a legnagyobb baj. Az együttes nevét a ’90-es évek elején-közepén elkoptatták: abban az időszakban kis túlzással a csapból is az Enter Sandman és a Nothing Else Matters folyt, a csapat a mainstream részévé vált, közönsége felhígult, produkciói pedig kezdtek megalomán méreteket ölteni. Siker, pénz, csillogás, ami törvényszerűen magával hozta az összeomlást is (a Some Kind of Monster-féle csoportterápiára gondolok).

Egyre inkább úgy tűnt, hogy a Metallica egy pénzcsináló vállalkozássá vált – ami talán természetes folyamat az ilyen megasztár csapatok esetében. Jómagam úgy éreztem, eltávolodtak tőlem, amire – szimbolikusan is – a legjobb példa a 2010-es, Népstadionbeli koncertjük volt, amikor csupán az óriáskivetőkön láttam arcokat és kezeket, miközben a távoli színpadon hangyák szaladgáltak fel és alá. Azt éreztem, hogy már nem a személyes ismerőseim, hanem megközelíthetetlen celebek, ami vonzalmamat, rajongásomat is nagyban csökkentette.

2010, Népstadion

Persze időközben felnőttem, és valószínűleg máshogy lelkesedik egy tinédzser, mint egy „komoly” családapa. Továbbra is tisztelem őket, szeretem, amit csinálnak, és azt sem felejtem el, hogy a ’80-as években milyen hatással voltak zenei ízlésem fejlődésére, sőt, világnézetemre. De ez a Metallica már nem az én Metallica-m: képletesen akkora tömeg veszi őket körbe, hogy nem férek oda hozzájuk, tolakodni pedig nem akarok. Tavaly talán elmentem volna a Sportarénában rendezett koncertjükre, de mire észbe kaptam, már nem voltak jegyek. Másrészt, van az a pénz, amit már nem vagyok hajlandó kifizetni egy élő produkcióért, és egyre inkább úgy tűnik, hogy az ilyen nagyszabású koncertek egyre inkább ebbe a kategóriába tolódnak át.

Összefoglalva, a csapat a szememben a ’90-es évektől kezdve egy gigantikus pénzcsináló vállalkozássá vált. A sztárság pedig azzal jár, hogy ha sok mindenkié vagy, akkor senkié nem vagy igazán. Érdemeiket természetesen senki nem vitatja el tőlük, az elmúlt három-négy évtized egyik legnagyobb hatású zenekaráról beszélünk, ám nálam már rég elvesztették kizárólagosságukat. Ami ugyanakkor egy olyan szomorú következménnyel is járt, hogy ha ma meg kellene neveznem a kedvenc zenekaromat, nem tudnék kit mondani. Sok bandát szeretek, de olyan, mint a Black Sabbath és a Metallica volt egykor, már nincs közöttük.

Kíváncsian várom a kommenteket, akár Hetfield-ékkel kapcsolatban, akár hasonló „kiábrándulásaitokról”.

A szerző: Coly 1260 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

8 Comments

  1. Először 93-ban utoljára pedig 98-ban voltam Metallicán az MTK stadionban. Azóta senki nem tudott volna rávenni hogy fizessek ezért. Tavaly néztem a face hírfolyamot és azok az arcok akik villogtak a Metallica jegyeikkel a 90-es években Buffalo cipőben nyomták. A Justice előtti albumokból egyetlen számot se ismernének fel.
    Ha egyszer lenne egy turné csak a régi albumokkal (fekete album se) talán még elcsábulnék 🙂

  2. Abszolúte egyetértek! Csak annyit tennék hozzá, hogy Cliff halála után a Fekete albumig tartott a lendület, mivel Ô volt köztük a legképzettebb zenész. Mellesleg a Fekete album is olyan, hogy egy- két szám akár egy Danzig albumra is elfért volna!? (Képzeld el az Enter Sandman-t Glenn énekével.) Különös fintora a sorsnak, hogy most is a basszusgitáros Robert Trujillo a legjobb muzsikus kõzülük,akinek a tehetsége, szinte parlagon van hagyva!

    • Azért ezzel vitatkoznék, mert Kirk Hammett is képzett zenész, egy jazzgitár mester címet nem adják csak puszira… Igaz, amíg Cliff élt, valóban ő volt köztük a top.

      • Hát a wah wah pedál mester címet kiérdemelte. De a jazz téren meghalna. Saját bevallása szerint se tud improvizálni, a jazzben ez meg alapkõvetelmény! Mellesleg a youtube-on van egy video amin Trujillo flamencot témázgat a studióban Jimmy úgy ahogy leveszi a dallamot, viszont Kirk láthatólag csak kínlódik. Egy diploma még nem ekvivalens a valós tudással.?

  3. Szerény véleményem szerint Metallica Kill-Ride-Master Szentháromság. Nekem már a Justice sem jött be, a hangzás sem volt az igazi, és hánytam a One-tól, hogy minden rádió játszotta, de persze csak a lassú részéig, aztán gyorsan lekeverték…Legjobb koncert 88′, MTK pálya, nekem örök emlék.

  4. A tavalyi koncertet lehet sajnálni, mert köröket vert a 2010-esre. És ez nem csak az én véleményem, hanem sok olyan emberé is, akik még nálad is kevésbé szeretik napjaink Metallicáját. Ettől még biztosan jobbak voltak a 80-as években, de az a szint, vagy az S&M2 egyáltalán nem olyan rossz. Aki meg a Slayert jobban szereti… hát az is kereshet mást 😛 🙁

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*