Beszélgetés Somogyi Péter „Manitou”-val – 2. rész
Az üzlet neve idővel Hurrikan-ra változott. Mikor és miért?
A fővárosban a ’80-as évek második felében kezdtek elburjánzani a butikok, főleg a körúton és a Rákóczi úton, és mindenki próbált minél vadabb nevet kitalálni magának, és ezek egy része nem magyar név volt. Talán ’87-ben született egy kormányzati rendelet, amelynek az volt a lényege, hogy azokat a neveket, amelyek nem magyar szavakból állnak, magyarítani kell. Magyarországon élünk, mondták, a saját nyelvünkön kommunikáljunk.
Nekem is fel lett adva a lecke, hogy akkor találjunk ki valamit. Már nem emlékszem pontosan, hogy kinek az ötlete volt a Hurrikan, de onnantól ezen a néven működött a bolt. Néhány évvel ezelőtt, egy este arra jártam, van is egy fotóm a régi cégtábláról – ami már nincs ott. Egy fiatal barátom, aki a környéken lakik, és szintén metálos, pont akkor járt arra, amikor szedték le a táblát. Mondta, hogy megvenné, de a munkások semmiféle alkura nem voltak hajlandók.
És a Hunky Punky tábla?
Az szerintem a pincében kötött ki, vagy ki lett dobva. De ki gondolta volna akkor, hogy ezek a táblák egyszer ilyen muzeális értéket fognak képviselni? S ha már muzeális érték, hadd mutassak valamit: ez az a nadrág, amit ’85-ben vásároltam. Talán még fel is tudom venni, de inkább ne kényszerítsetek rá.
Az egykori Hunky Punky helyén egyébként ma kávézó működik, a mellette lévő üzlet raktárában viszont maradt néhány darab az egykori készletből. Arról volt szó, hogy tulajdonos hölgy, akinek ez a „hagyaték” a birtokában van, megtekintésre és megvásárlásra a rendelkezésünkre bocsátja ezeket a holmikat…
Ő maga vállalta, hogy a találkozóra elhozza ezeket, viszont néhány perccel ezelőtt üzent, hogy sajnos nem tud elszabadulni a munkahelyéről. Néhány nadrág és körülbelül tíz hátfelvarró érkezett volna, amelyeket állítólag ki is mosott erre az alkalomra. Plusz sziták maradtak még, amelyekkel annak idején a pólókat nyomták. Talán egy következő alkalommal ezeket is be tudjuk mutatni. Peti, végül meddig dolgoztál a boltban, és miért jöttél el onnan?
’91 januárjáig vagy februárjáig maradtam ott, és sajnos csúnya volt az eljövetelem. Időnként a bolt belső életében, a tulajdonos ismeretségi körében új arcok jelentek meg, és az egyik ilyen figura színre lépése elég fura folyamatokat indított el. Nem dolgoztunk sokan a boltban, de egyszer csak valaki kilépett, aztán még valaki, még valaki, úgyhogy a végére gyakorlatilag egyedül maradtam. Ez az ember engem is megtalált egy dologgal. Éppen akkor tudtam meg, hogy a párom, Merci terhes, úgyhogy egy kicsit gondolkodtam a dolgon, majd mondtam, hogy ilyen körülmények között nem tudok tovább ott dolgozni, és eljöttem.
A távozásodat követően meddig működött még az üzlet?
Nagyon sokáig. Úgy tudom, hogy még bőven 2000 után is.
Légy szíves, röviden foglald össze az ezt követő pályafutásodat!
A Hunky Punky-val párhuzamosan csináltuk a Thrash-Mosh Club-ot, és menedzseltem az Undertaking-et. Miután ennek vége lett, a TMC-t Csepelen próbáltuk folytatni, ott már a Bedlam zenekarral. Velük 1995-ig dolgoztam, miközben a Petőfi Csarnokban is elkezdtem koncerteket szervezni.
Van egy mókás sztorim ’91-ből, akik abban szerepeltek, azok közül most is elég sokan jelen vannak. Abban az évben, októberben született meg a fiam, Krisztián. Ez ugye a Hunky Punky-s korszak után volt, amikor már mint koncertszervező ténykedtem a PeCsában. Volt valamikor novemberben egy fesztivál, ahol többek között a Classica is fellépett. Lőrinczy Attilának az a zseniális ötlete támadt, hogy a Fém gyermekei című szám alatt az akkor egy hónapos fiamat az anyukája, Merci vigye fel a színpadra, és mutassa meg a közönségnek, mint a Fém gyermekét. Időben meg is érkeztek a Petőfi Csarnokba, de a fiam annyira nem örült annak a pár tízezer decibelnek, ami a nyakába zúdult, hogy az akcióból végül nem lett semmi.
’92-ben a XI. kerület rádiójában, a Rádió 11-ben Lőrinczy Attilával és Szaládi Karcsival elindítottuk a Dupla Dinamit című műsort. A PeCsában ’94-ben megrendeztük az első magyar rockzenei tehetségkutató versenyt, amelynek Rock Kristály Díj volt a neve. Legalább 150-180 zenekar jelentkezett rá. Amikor a Bedlam ’95-ben feloszlott, a Mood-dal ültem le egy párszor beszélgetni, de abból már nem lett semmi. ’98-ban Főnök barátommal a Tilos Rádióban elindítottuk a Gorezone című műsort, amiből 2004-ben szálltam ki, mert a munkahelyi körülményeim már nem tették lehetővé, hogy bejárjak adásba.
Jelenleg mivel foglalkozol?
A zenei projektek mellett 2001-től elindítottam a saját kereskedelmi cégem, ami most már több mint 18 éve működik. Akkortájt, amikor a Gorezone-t befejeztem, ismerkedtem meg a horgászat egy válfajával, a legyezőhorgászattal, ami mind a mai napig nagyon intenzíven jelen van az életemben. Két-három évvel ezelőtt az Undertaking is visszakacsintott, és persze az elmúlt időben is tartottam a kapcsolatot nagyon sok emberrel, akikkel az életünk egy olyan kellemes flow-ban telik, amikor is szívesen elevenítjük fel a régi szép emlékeket.
A hallgatóság kérdései:
Merci, Péter felesége: Én a balatoni Hunky Punky-t is megemlíteném, ami igazi kuriózum volt annak idején…
Igen. ’89-ben a főnökasszonyom kitalálta, hogy a Balatonon is jelen kellene lennünk. Siófokon kibérelt egy kisebb és egy nagyobb üzlethelyiséget, nyáron ott dolgoztunk három hónapot, és a rá következő évben ugyanúgy. Volt egy picike bolt a főutcán, ahová inkább a magyar srácok tértek be, Siófokról és a környező településekről, a másik üzlet pedig a vasútállomástól nem messze volt, egy zeneiskolában, ami nyáron nem üzemelt. Shocker Rocker volt a neve, három hónapig dolgoztam a reklámtábláján. Az első nyár sikerén felbuzdulva, és az egyre erősebb pesti konkurenciát ellensúlyozandó, a főnökasszonyom kitalálta, hogy Komáromban is kellene nyitnunk egy üzletet. Meg is csináltuk, oda két hónapig jártam, de az a bolt hamar fel lett számolva.
Dávid László: A Hunky Punky-ban foglalkoztál kazettamásolással?
Nem. Benne volt a szóbeli megállapodásunkban, hogy zenét nem másolhatok.
Dávid László: Miután eljöttél a boltból, nem volt olyan terved, hogy te magad is indíts egy hasonló vállalkozást?
Mivel pénzem nem volt hozzá, így nem is gondolkodtam rajta. Viszont azon a nyáron, amikor a Hunky Punky-ból eljöttem, és hirtelen nem tudtunk magunkkal mit kezdeni, Merci anyukájától kaptunk 50 vagy 60 ezer forintot, amivel beleugrottunk életünk első vállalkozásába: elmentünk Siófokra pólókat árusítani. Miután ebből elég szépen ki voltam képezve, elkészítettem egy pár szitát, batikolgattam, Merci pedig, aki annak idején virágkötőként végzett az iskolában, száraz virágokból készített mindenféle elszállt dolgokat. A siófoki vásárcsarnokban béreltünk asztalt, volt is forgalmunk, de ezzel hosszú távra nem tervezhettünk, úgyhogy a nyár végén egyben, nagyker áron eladtuk az egészet.
Még egy sztori jut eszembe: a Hunky Punky-ban kaptam a hírt, hogy ’88 tavaszán lesz egy nagy fesztivál Katowicében, a Spodek sportcsarnokban. Atomkraft, Nasty Savage, Kreator, és persze a teljes lengyel élvonal, Turbo, Wolf Spider… Útnak indultunk. A vonaton ismerkedtem össze a Főnökkel, akinek akkor még teljesen más beceneve volt. 🙂
A fesztivál nagyon súlyos volt. Akkortájt a lengyel gazdaság is a mélyponton járt. Ital csak egyféle volt, kisebb hurka nagyságú átlátszó zacskókban mértek valami édes, természetesen alkoholmentes italt. A helyi erők fő szórakozása abból állt, hogy ezzel dobálták egymást; el lehet képzelni, hogy nézett ki a Spodek belülről. Bennünket rendesen kinéztek a lengyelek, hozzájuk képest tényleg úgy néztünk ki, mintha valami metálruha-bemutatóról érkeztünk volna… Kapitaliszt, sziszegték páran, amikor elhaladtunk mellettük.
Aztán kerek 30 évvel később ugyanitt kötöttünk ki Tibi öcsémmel és Merci unokatesójával, Lacikával. Judas Priest, Megadeth… A Spodek előtt egy figura örvendezve borult a nyakamba, bár utóbb kiderült, hogy összekevert valakivel. Beszélgetni kezdtünk, elmeséltem neki, hogy már másodszor vagyok itt. Kiderült, hogy ő is ott volt ’88-ban. Pillanatok alatt kisebb csődület alakult ki körülöttünk, bizonyítva a rockzene összetartó, távolságot nem ismerő, ősi erejét.
Leave a Reply