„A fiatal zenésztársak azok, akik a leginkább motiválnak”

Levélváltás Derzsi „Vezér” Bálinttal, a Diktátor frontemberével – 2. rész

1991-ben érkezett el az idő, hogy megjelentessétek első lemezeteket, az Animal Metalt. Szerinted a ’80-as évekhez képest mennyiben volt más a helyzet akkoriban zeneileg, társadalmilag, politikailag stb.?

Akkor már gombamód kezdtek kinőni a semmiből a kisebb-nagyobb kiadók, így talált ránk egy korábbi zenekartagunk, aki Hajdúton néven tevékenykedett. Nála jelentek meg az akkor legjobbnak ítélt dalaink. Gyorsan újravettünk minden számot, bár egyáltalán nem szóltak jobban, mint a korábbi demóink, de ennek ellenére az újdonság ereje háttérbe szorította a kiadvány gyenge pontjait. Mint utólag rájöttünk, az Artisjus (szerzői jogvédő hivatal) felé sem volt lejelentve semmi, de boldogok voltunk, hogy végre egy kiadó felvállalt bennünket. A korábban monopolhelyzetben lévő, egyetlen állami kiadó elég rugalmatlannak bizonyult sok új, vagy az ő mércéjüket meg nem ütő zenei stílus iránt, így ezek a kis kiadók pillanatok alatt látványosan felcsövesedtek. A politikai, gazdasági helyzet ebben az időben hatalmas lélegzethez és szabadsághoz jutott (bár úgy is maradt volna), és ahogy lezárultak a nyolcvanas évek, szakmában is mindenki bizakodóan tekintett a jövőbe.

Korábban esélytelen volt, hogy albumot adjatok ki?

Véleményem szerint igen! Vidéki zenekar lévén nem rendelkeztünk olyan kapcsolatokkal, hogy Budapesten komolyan vegyenek bennünket, csupán egy érdekes jelenség voltunk az ő palettájuk perifériáján, vagy még az sem. Elég volt nekik egy-két befutó, hogy lefedjék magukat az egyre erősödő kritikákkal szemben.

Emlékszel még arra, hogy hogyan zajlott a stúdiózás?

Ó, de már hogyne, hogy igen, hiszen itt zajlottak a vidéki lakásomban! Idehoztunk minden jó és akkor még modernnek mondott vagy hitt cuccot, és kezdődött az őrület. Volt, aki értett hozzá, volt, aki nem, de hogy mindenki okos volt, az biztos. Végül is ezt hűen tükrözi a felvétel „minősége”.

Mennyi időtök volt a felvételekre, és ki finanszírozta a stúdiós költségeket?

Gyakorlatilag egy hétvégére kaptuk össze magunkat és a stábot, mert a csapat nagyobbik felének hétfő reggel már civil állampolgárként munkába kellett állnia. Mondhatom úgy is, hogy a stúdiózásnak nem voltak jelentős költségei, mindenki barátként adta a tudását a mutatványhoz, és csak némi bérleti vagy üzemanyagköltséget kellett kivédenünk, ami persze a mostani árakhoz képest bagatell volt.

A korongra a korábbi demós dalok kerültek fel; ezeket újravettétek, vagy némileg át is dolgoztátok őket?

Ahogyan már utaltam rá, több-kevesebb sikerrel újra lettek véve a dalok. Némi átdolgozást akkor voltunk kénytelenek eszközölni, amikor egy-egy rész nem ment úgy, ahogyan azt korábban csináltuk, és emiatt egyszerűsítenünk kellett.

Egyetértesz azzal, hogy az anyag a hazai metal színtér egyik klasszikusa?

Végül is a közönség dönt. Az biztos, hogy erről a lemezről egy koncerten sem feledkezhetünk meg, a legtöbb kötelező dalt mind a mai napig erről a kiadványról játsszuk.

Akkoriban elégedettek voltatok a végeredménnyel, a hangzással?

Nos, bizony, hogy nem!!! Minden lemez felvétele után rájövünk valami kis csuszi-muszira vagy gebaszra, de ennél a felvételnél, ami a hangzást illeti, csak ez van! Bocsika!

A Hajdúton jóvoltából került forgalomba a korong; más kiadók nem érdeklődtek irántatok?

Mivel a Hajdúton volt hozzánk a legközelebb, ezért ez tűnt a legkézenfekvőbb választásnak, úgyhogy nem is keresgéltünk tovább. Azt azért még elmondanám, hogy egy kiadónak akkor is sokkal több bevétele volt a mulatós vagy az egyéb, szirupos stílusú kiadványokból, ezért annyira nem kapkodtak egy metált toló zenekarért. Maximum, ha a saját stílusában is példaértékűt teremtett egy-egy csapat, akkor kapott lehetőséget arra, hogy némileg emelje a kiadó repertoárjának színvonalát.

A Hajdúton olyan kiadó volt, mint például a Sztár Kisszövetkezet, amely a Robbanásveszély és a Black and Speed Metal válogatásokat jelentette meg?

A Sztár Kisszövetkezettel szemben, a Hajdúton egy egyszemélyes vállalkozás volt, annak előnyeivel, illetve hátrányaival együtt. Lényegében nem volt sem jobb, sem rosszabb, viszont távolságban lényegesen közelebb esett hozzánk, és a tulajdonos egy személyben döntött mindenről, vagyis jobban pörögtek a dolgok, ami viszont nekünk kedvezett.

Ha jól emlékszem, annak idején csak kazettán került kiadásra az Animal Metal, igaz?

De bizony, hogy igaz! Akkor még olyannyira nem terjedt el a CD, hogy én személy szerint éppen a Hajdúton tulajdonosánál láttam és hallottam először ezt az akkor még újdonságnak nevezhető hanghordozót. Meg is jegyeztem neki, hogy a két dal közötti két-három másodperces szünetben olyan csend van, amilyen a valóságban nem létezik.

Van arról információd, hogy hány példányban gyártották le az anyagot és hogy mennyi fogyott belőle?

Na, erről aztán senki nem tud semmit. Egyrészt, ahogy már mondtam, a kiadvány nem volt lejelentve a jogvédőnél, ahol a legyártott mennyiséget fel kellett volna tüntetni (bár az esetek többségében a valóban legyártott darabszám nem feltétlenül egyezett a lejelentettel), másrészt belső könyvelés sem volt.

Volt lemezbemutató turnétok? Intenzíven promotáltátok, népszerűsítettétek élőben az Animal Metalt?

Viccezel? ’91-ben, ha kiraktál Debrecenben 30, kézzel összeeszkábált plakátot a Diktátorról, garantáltan tele lett a ház, a környékbeli falvakban pedig még ennyi sem kellett: lehet, hogy plakát sem volt, de terjedt a hír, pedig akkor még nem volt sem internet, sem mobiltelefon. Mi a zenekar részéről azt sem tudtuk, mi az, hogy „promotálni” vagy „lemezbemutató turné”.

Ezután Szabó József Emil és Köteles Vitéz Sándor is kiszállt a zenekarból; ennek mi volt az oka? Személyi és zenei ellentétek merültek fel?

A fiatalok nem egyeztek Emillel, főleg a Vitéz, és akkor én nagyon rosszul döntöttem, mert Köteles Vitéz mellé álltam, Emilnek pedig azt javasoltam, hogy maradjunk barátok, és ha külön-külön csapatban is toljuk, ezután is segítsük egymást. Büszkén mondhatom, hogy ez egy jó darabig működött is. A sors iróniája, hogy Köteles Vitéz végül magát is kinyavalyogta a Diktátorból.

Sajnos 1994-ben Szabó József Emil elhunyt…

Ez emberileg, barátilag és szakmailag is nagyon-nagyon megdöbbentő volt, nyugodjék békében! Amikor még volt remény a gyógyulására, kezdtünk egymáshoz közeledni, hogy ismét együtt toljuk, bár ez az ő részéről sem lett volna annyira egyszerű, mert a Tower nevű formációja nagyon erős volt.

A Diktátor több mint három évtized alatt igen komoly diszkográfiát épített fel. Hogyan jellemeznéd a kiadványaitokat?

Hát még milyen komoly lehetett volna, ha csak a dalírásra fordíthattuk volna minden energiánkat! Jellemzés? Hu! Az elején szinte ömlött belőlünk a sok dal, nem volt határ, törvény és korlát. Aztán próbáltuk kiszélesíteni a skálát, hogy azok is kaphassanak a zenénkből, akik a metáltól távoli ösvényeken bukdácsolnak, vagy éppen teljesen elhatárolódnak a műfajtól. Jött egy újabb korszak, amikor azt vettük észre, hogy ciki lett a metal, persze főleg azon kollégák számára, akik amúgy sem tudták volna azt hitelesen produkálni, azt viszont elérték, hogy a közönség is a befolyásuk alá került. A következő korszak az volt, amikor lentről és fentről is csak megmosolyogtak bennünket, nem mintha nem adtunk volna rá okot, de akkor már eljutottunk arra a szintre, hogy ha már úgyis mindegy, akkor csak menjünk előre. Ahogy egykor Szabó József Emil is megmondta: ezt csinálni kell, mint az állat!

Egyetértesz azzal, hogy a legismertebb, legklasszikusabb Diktátor-felállás a Derzsi–Szabó–Köteles–Jagyugy kvartett volt?

Mert kívülről így látszott? Én és Szabó már a Diktátor előtt is úgy voltunk szinte, mint a házastársak. Gitáros poszton utánam Bakos Laci volt a nagy virtuóz forradalmár, ezért tettem le a gitárt. Ő hozta magával az akkori tanítványát, Kötelest, és ebben a formációban még Mező Ori dobolt. Miután Ori távozott, Nagy Barna Elek került a dobok mögé, és vele születtek meg, vagy öntődtek végleges formába a dalok dobtémái, a régebbi szerzeményeink is azokban az időkben fixálódtak szerkezetileg. Dicséretként mondom innen a szemébe, hogy még az éneklésem (ha van ilyen) sallangjait is ő nyesegette megfelelő formára. Persze ezzel nem a többi Diktátor-tag munkásságát akarom kicsinyíteni!

Mi az, ami manapság is motivál a zenélésben? Sohasem érezted úgy, hogy elég volt, és „bezárod a boltot”?

Az még soha nem fordult velem elő, hogy lehúzzam a rolót. Régebben történt olyan, hogy ezzel vagy azzal nem vagyok hajlandó tovább játszani, de mára már talán jobban és többször is körbejárom a problémát, és érdekes módon néhány kör után minden megoldódik magától, vagy amire a leginkább gyanakszom, a Fentről érkező segítség által. A Diktátor zenekar legutóbbi korszakában a fiatal zenésztársak azok, akik a leginkább feltöltenek, motiválnak, és ennek szeretnék megfelelni, hogy ez mindig oda-vissza történjen.

Egyfajta inspirációt, példát jelenthetsz a fiatalabb generációk számára?

Ezt nem tudom. Egy teljesen más világból és dimenzióból, más értékrenddel és magatartási formával kerültem ide közéjük, vagy ők mellém. Sokat tanulok tőlük, csodálom őket. Nagy rá az esély, hogy csak egy csodabogarat látnak bennem, de addig, amíg ez a csoda mindkét oldalon működik, addig mindannyian jó úton járunk.

Kétségtelen, hogy idehaza kultikus státuszt vívtatok ki, de szerinted elérhettétek-e volna például a Pokolgép, az Ossian, a Tankcsapda vagy a Moby Dick ismertségét, népszerűségét?

Ennyi idő távlatából visszatekintve, ha nem is mindent, de sok mindent máshogy csináltam volna, viszont akkor is nagyon kicsi lett volna rá az esély.

Vezérem, köszönöm szépen az interjút! Minden jót, további sok szerencsét kívánok neked!

Én köszönöm a megkeresést! Sok sikert a magazinnak! Ölellek! Vez.