Anélkül, hogy komolyabb okfejtésbe bonyolódnék, úgy gondolom, hogy a 20. század második felében a könnyűzenében bekövetkezett változásokért a brit zenekarok „tehetők felelőssé”. Az a bizonyos British Invasion. A folyamat szerintem kristálytisztán levezethető: Beatles, Rolling Stones, Led Zeppelin, Deep Purple, Black Sabbath, Yes, Pink Floyd, Genesis, Hawkwind, majd punk, diszkó és NWOBHM. Ami számunkra fontos, az az utóbbi mozgalom létrejötte, ugyanakkor nem elhanyagolható az előbbiek munkássága sem.
A NWOBHM nagyon hamar elterjedt világszerte, aminek következményeként a ’80-as évek közepére jól behatárolható metal stílusok szökkentek szárba. Black, death, thrash, speed, doom stb. Úgy gondolom, hogy Nagy-Britannia a klasszikus heavy metalon kívül a death metalban, a grindcore-ban, a punk/hc-ben és a doom metalban alkotott nagyot, thrash-ben viszont nem. Ez a vélekedés értelemszerűen abszolút szubjektív, és a mai napig tartom, hogy a ’80-as évek közepén felfutott (európai) thrash hullámhoz csak asszisztáltak a brit csapatok.
Persze akadtak jó alkotások, például a The Force az Onslaught-tól, a Virus Lunacy albuma, vagy a Deathwish-korongok, de ezek hosszútávon nem vették fel a versenyt a korai Destruction, Sodom, Kreator stb. anyagokkal; rájuk korántsem hivatkozott előszeretettel az utánuk felbukkanó generáció, ugyanakkor a klasszikus/kultikus státuszt tőlük sem lehet elvenni. Még régebben valahol azt olvastam, hogy a brit thrash bandák legnagyobb hibája az volt, hogy egyértelműen a Metallica-t (tágabb értelemben véve a Bay Area-i vonalat) utánozták. Ez alól a Xentrix sem volt kivétel.
A csapat múltja egészen 1986-ig vezethető vissza, amikor Dennis Gasser dobos, Kristian „Stan” Havard gitáros, Chris Astley gitáros/énekes, illetve Paul „Macka” MacKenzie basszusgitáros még Sweet Vengeance-ként hozták létre formációjukat. Pályafutásukat feldolgozások interpretálásával kezdték, mielőtt ráfeküdtek volna saját dalaik komponálására, mi több, mint Sweet Vengeance egy négyszámos, kiadatlan demót is rögzítettek. (Ennek ellenére a magazinoknak és kiadóknak postáztak belőle.) 1987-es Hunger for Death demójuk Xentrix as Sweet Vengeance-ként látott napvilágot, a rá következő évben pedig ténylegesen is felvették a Xentrix nevet.
Élő fellépéseik alkalmával elég komoly feltűnést keltettek maguk körül, így a Roadrunner figyelmét is felhívták magukra, és a kiadó 1989 januárjában le is szerződtette őket. Ugyanabban az évben még rögzítettek egy promót, majd – a Metal Hammer által kiadott Xentrix/The Almighty/Little Angels/Vain 7” EP-t követően – 1989. szeptember 18-án napvilágot látott a britek bemutatkozó albuma, a Shattered Existence. A maga idejében kifejezetten pozitív visszhangokat kiváltó produkció volt az anyag, de tényleges sikereiket, „népszerűségüket” a Ghostbusters-feldolgozásnak köszönhették 1990-ben. Ezután még jött a For Whose Advantage? (1990) és a Dilute to Taste EP (1991), azonban a ’90-es évek elejének átrendeződött metal zenei klímája és piaca őket is annak rendje és módja szerint kinyírta.
Az 1992-es Kin (amelynek felvezetéseként kihozták a The Order of Chaos single-t) és az 1994-es demót követően megjelentetett Scourge (1996) már senkit nem érdekelt, így 1997-ben bedobták a törölközőt. Az újjáalakulási hullám két ízben érte el őket, az első 2005-2006 közé datálható, míg napjainkban 2013 óta mutatnak aktivitást. Ami a jelent illeti, Dennis Gasser-en és Kristian Havard-on kívül Chris Shires basszusgitáros és Jay Walsh énekes/gitáros alkotja napjaink Xentrix-ét. Tulajdonképpen a francia Listenable látott még bennük fantáziát, így június 7-én a kiadónak köszönhetően került a boltok polcaira az új Xentrix-produktum.
Rögtön az elején leszögezem, hogy a kritika alatt látott 4 pont (pentagram) helyett valójában 4,5-öt érdemelnének, ám azon a véleményen vagyok, hogy ha az anyagot, mondjuk, 8-10 perccel (két nótával) lerövidítették volna, akkor a kalkulusom is több lenne azzal a bizonyos féllel. Elégedetlenségre, fanyalgásra azonban így sem lehet okunk, a britek bizony egy kitűnő thrash-albumot készítettek. „A vér nem válik vízzé” alapon a korai Testament és Metallica keresztezéseként jellemezhető dalokat tettek fel a lemezre, az elejétől a végéig lendületes, dallamokkal gazdagon átszőtt thrash metal zúdul a nyakunkba, mai, korszerű hangzással tálalva. A nyitó címadó tétel, a There Will Be Consequences, a Bleeding Out vagy a Let the World Burn a klasszikus Bay Area-i időket idézik, magukon hordozva a stílus összes ismertetőjegyét.
Nem feledkeznek meg a tempóváltásokról sem, tehát az egydimenziósság, a monotonitás, mint olyan, kizárt, például az akusztikusan kezdődő, kimért, málházós tempójú The Truth Lies Buried a korong balladisztikus oldalát domborítja ki, de akusztikus téma a The One You Fear-ben is felbukkan. Jay Walsh erőteljesebb, karakteresebb, határozottabb hanggal rendelkezik, mint elődje, Chris Astley, feszesek, húzósak a ritmusok, dinamikusak, energikusak a riffek, a szólók, azaz minden tekintetben a thrash-fanatikusok igényét maradéktalanul kielégítő anyag született.
A Xentrix egyértelműen bizonyítja, hogy bőven van még benne kraft, van mondanivalója. Ez a lemez simán odailleszthető a Shattered Existence–For Whose Advantage? páros mellé, egy centivel sem marad el mögöttük. Még az is előfordulhat, hogy helyet szorítok neki a listámon az év végi elszámolásnál.
Leave a Reply