A Stormwitch a német Heavy Metal színtér egyik ikonikus képviselője, zenéjük a tökéletes lenyomata egy legendás korszaknak. Akkoriban a fekete romantika mestereinek hívták őket; szerencsére nem holmi felesleges érzelgősségből ered az elnevezés, hanem színpadi megjelenésükből, illetve szövegeik és zenéjük hangulatából, amelyek a barokk kor jellegzetességeit viselték magukon. Munkásságuk első szakasza az európai metal történelem szerves részét képezi.
A nagyszerűen sikerült Walpurgis Night debütálását követte a Tales of Terror, amely bebiztosította státuszukat a színtéren. Hangulatos kórus-intróval indít a lemez, ami egy sikolyba torkollik, és már bele is csapnak a Point of no Return ízig-vérig heavy metal riffjébe. Andy Aldrian énekes remekül hozza a formáját, különösen a refrénben alakít nagyot. A Hell’s Still Alive dalnál folyamatos déjá vu érzés keríti hatalmába a hallgatót: dob/basszus bevezetése kiköpött Wrathchild, a beérkező riffek pedig Where Eagles Dare-ízűek, a Maiden hatás tehát adott. A magyar hallgatók ráadásul a Moby Dick Prometheus című klasszikusának egyik riffjét is felismerhetik a verzéknél. Végül is ez nem akkora baj, mert ha már hasonlít valamire, akkor jó dolgokra hasonlítson, nemde? 🙂
Az Edgar Allan Poe-tól kölcsönzött című Masque of the Red Death-ben a fekete romantika-vonal kerül előtérbe: akusztikus kezdés, szelídebb dallamok, majd súlyos riffek, nagy ívű melódiák, jól eltalált szóló. A klasszikus recept szerint, ahogy az a Nagy Könyvben meg van írva. Az Arabian Nights újra feltüzeli a hangulatot, kiválóan eltalált gitárdallamok jellemzik, tökéletes összhangban az énekkel. A refrénnél belassul a zene, egyfajta misztikus hangulatot árasztva. Nagy pillanata még a dalnak, ahogy a gitárszóló végét jó érzékkel átvezetik a nyitó riffbe. Hibátlan.
A Sword of Sagon-t egy újabb intró vezeti fel, maga a dal igen jól sikerült, és a zenekar által képviselt stílus összes jellegzetességét magán viseli. A Night Stalker kétlábdobos bevezetéséből a lemez leggyorsabb dala kerekedik ki. Itt a szikárabb riffek uralják a terepet, persze a harmóniák sem hiányozhatnak. Lee Tarot gitáros a szólóban szépen hozza az elvárt szintet. Valamivel keményebb dal a többinél, mégis az egyik legjobb. A Lost Legions menetelős tempójával, szaggatott témáival üde színfoltja az albumnak. A When the Bat Bites speed-es gyorsulása pedig az album méltó lezárása.
A banda még két lemezen keresztül tudta tartani a szintet, a ’89-es Eye of the Storm riff-szegény hozzáállása, dobgép-gyanús hangzása viszont már nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ugyanebben az évben egy koncertlemezt is kiadtak Stormwitch Magyarországon (!) címmel. Sokat játszottak nálunk, mondhatni, a ’80-as évek második felében tiszteletbeli magyar zenekarnak számítottak. Ezután jöttek ki a War of the Wizards és a Shogun lemezek, az utóbbi sajnos fájóan gyengének bizonyult. Kiadása után be is fejezték a közös munkát. Négy évvel később piacra dobtak egy válogatáslemezt, amelynek sikere kapcsán újra ténykedni kezdtek. Jelenleg is léteznek, bár hullámzó teljesítménnyel. Az első négy lemezük klasszikus mivolta azonban megkérdőjelezhetetlen.
Mindenben egyet kell, hogy értsek a szerzővel. Az újabbkori évek hullámzó teljesítménye is helytálló. Szerencsére a legutóbbi album éppen a jobbak közé sorolható. A limitált verzió tartalmazza néhány klasszikus daluk újra felvett változatát is, amely nagyot lendít számomra az anyagon. ?
„Az első négy lemezük klasszikus mivolta azonban megkérdőjelezhetetlen.”
Remekül megláttad a lényegét ennek a bandának. Szerencsés vagyok, hogy annak idején láthattam is őket.
Annyit fűznék ehhez a lemezhez hozzá, hogy a felvételek előtt (vagy alatt) leégett a stúdió és a mesterszalagot éppen, hogy csak megmentették.
Nahát, a mindenholottlévő Dávid László!
Laci, nem tudom mi a bajod velem, de a hozzászólásaidtól kíméljél meg, felejtsed el, hogy létezem.