Ki tudhatta volna megjósolni, mondjuk, a kilencvenes években, hogy hová fejlődik vagy fejlődhet a black metál, hogy milyenek lesznek az erőtől és önbizalomtól feszülő mellű északi harcosok leszármazottai, és milyen hőstetteket fognak majd véghezvinni. A derékhadról lemorzsolódó, eretnekséggel vádolt és kiközösített roninok nem hiába váltak földönfutókká, keveredésük más műfajokkal túlélésük alfája és ómegája lett. Sosem tagadták meg őseiket (még ha ők sokszor hátat is fordítottak nekik), csupán többek, jobbak akartak lenni náluk. Igazukat mi sem bizonyítja jobban, mint a mai napig népes (sőt, most éppen csúcsra járatott) felhozatal a black metálos felmenőkkel is rendelkező, kísérletező kedvű csapatokból.
Az ausztrál, Brisbane-i illetőségű Midnight Odyssey kísérletező lendülete csupán egyetlen irányban kreatív, abban viszont elmegy egészen a falig. A zenekarnév egyetlen személyt takar, saját művésznevét a rómaiak alvilági istenétől kölcsönző Dis Pater-t, a határ pedig, ahonnan még az éjféli utazó is visszafordul, az atmoszferikus/ambient black metál felirattal ellátott, nagyon távoli mezsgyén felállított, és szinte láthatatlan határkő. Dis Pater 2007 óta működteti Midnight Odyssey névre keresztelt projektjét „cosmic black metál” vonalon, de más zenekarokban is aktív: funeral doom-ot tol a Tempestuous Fall-ban, dark wave-et a The Crevices Below-ban, és mindkettőben egymaga alkotja a teljes „zenekart”.
Midnight Odyssey név alatt a 2011-es Funerals from the Astral Spheres debüt után a Shards of Silver Fade a második teljes értékű albuma. Mivel a közéjük ékelt split kiadványokon is előszeretettel osztozik saját egyéb projektjeivel, a látszólag foghíjas megjelenések ellenére mára már tekintélyes életművet tudhat maga mögött ez a különös, multihangszeres ausztrál zenész.
Az őt ért zenei hatások sokat elmondanak a Midnight Odyssey milyenségéről, meg úgy általában Dis Pater egész személyiségéről. A teljesség igénye nélkül: metál irányból a Bathory, Emperor, Burzum, My Dying Bride neve bukkan fel a vele készített interjúkban, másrészről pedig a Dead Can Dance, az Arcana, sőt, még a Tangerine Dream is ott van favoritjai közt, bakancslistáján pedig egy Lisa Gerrard-dal közös album is szerepel.
A Shards of Silver Fade is e két hangulati végpont közt ingázik. Quorthon mester (és az északi fekete fém nagyjainak) epikus lelkülete, valamint az Arcana szellemiségének középkort idéző kettőse a látóhatár alá soha le nem bukó iker-csillagzatként kíséri végig a Midnight Odyssey zenéjét. Nem is olyan távoli fényeik pont annyit világítanak be az útból, amennyi ahhoz szükséges, hogy sem mi, sem pedig Dis Pater ne sétáljon le a térképről.
Billentyűsökkel lélegeztetett, ambient hangulatú, lassan gomolygó, epikus-kórusos ködfolyamok jegesednek a black metál viharfelhőjéből aláhulló ónos esővé, ami szelíden, de kitartóan veri a hátunkat, és egy kissé meggörbíti tartásunkat. A szövegek kozmikus léptékben fogalmazódnak, és a halál, valamint az asztrális utazások témája köré csoportosulnak. Emelkedettség és halhatatlanság fényév-széles országútján halad a mű, a doom sebességét alig meghaladó lendülettel. A Midnight Odyssey nagyvonalú gesztussal borítja ránk határtalan térségeit, amely alatt az ember eleinte rácsodálkozik a tágasságnak erre a galaktikus léptékére, és nagyot is ugrik örömében, de a „jóból is megárt a sok” alapon, egy idő után a végeláthatatlanság nyomasztó súlya alatt meggörnyed, és el is fárad a vándor, és kétségbe esetten keresni kezd maga körül bármi kézzelfoghatót, amiben rövid időre megkapaszkodhat. Ilyen fogódzkodókkal Dis Pater nem nagyon szolgál, annak ellenére sem, hogy az album telis-tele van telibe kapott és emlékezetes pillanatokkal. Általánosságban elmondható, hogy a zene minden részlete maximálisan ki van dolgozva, gondos és figyelő szakértelem fűzi egyetlen szálra a nagyfokú ihletettséggel megírt, hullámzó intenzitású részeket.
Szerencsére, a mű befogadását a rajta hallható témák léptékével szoros összefüggésben álló, valóban monstre hossza nehezíti csupán. A csaknem két és félórányi játékidő még akkor is próbára teszi az ember türelmét, ha hozzá van szokva a hosszabb lélegzetű darabokhoz. Cserébe viszont bőven nyílik benne tér és idő a kibontakozáshoz, és Dis Pater zenéjének e tekintetben nincs hibája. Kötöttségek nélkül áramlanak a témák, tizenöt-húsz perces kompozíciókká szűkített medrekben haladnak tova egy mindig ugyanolyan messzi torkolat felé. Idő kell hozzá, hogy a tételek elkülönüljenek egymástól, és felvegyék saját karakterüket, épp ezért a gigantikus mű eleinte egyetlen, hullámzóra fésült kiáradásként funkcionál, és akarva-akaratlanul, szép lassan háttérzenévé válik; lebegéshez, oldódáshoz vagy szikrázó köd-vágtákhoz lehel körénk ideális környezetet.
A kritikusabb énem azt is mondatja velem, hogy a lemez már az átlag befogadhatóság határán messze túlnyúló hosszúságban és indokolatlanul túlfűtött pátosszal akar túl nagyot mondani. Most, hogy ez a hang megszólalt bennem, kénytelen is vagyok részben igazat adni neki. Tény és való: az egész mű elidegenítően grandiózus és émelyítően lenyűgöző. Ugyanakkor viszont, témájából és választott műfajából adódóan milyen más lehetne? A hozzá való viszonyulás nyilván ízlés dolga, de tagadhatatlan: ebben a nagy emelkedettségben hamar kiesünk saját koordinátarendszerünkből, és eltűnik alólunk a jól ismert világ. Gustav Doré fénylő felhőiről már tényleg csak egy ugrásra van a végtelen.
A Shards of Silver Fade pont annyira black metál, és pont annyira atmoszferikus/ambient, amennyire a fentiekből az már sejthető. Megítélés kérdése, hogy ez kinek mennyire elég. Akkor válik igazán élvezetessé, amikor sikerül megszabadulnunk műfaji rögeszméinktől, és nem eleve elvárásokkal, hanem tiszta lappal induló, nyitott befogadóként vágunk bele a végighallgatásába.
Leave a Reply