Egyik kollégámmal leveleztünk a minap arról, miért van az, hogy oldalunkon szinte kizárólag pozitív kritikát fogalmazunk meg az általunk hallgatott lemezekről. „Ha csak arról írok, ami tetszik, az olyan, mintha valaminek csupán az egyik, jó oldalát mutatnám meg, a rosszról pedig hallgatnék” – vetette ellen ő.
A lemezismertetők fő funkciójának azt tartom, hogy olyan albumokat ajánljunk a figyelmetekbe, amelyek nekünk is tetszenek. Vagy, hogy csalódottságunknak adjunk hangot, ha valami nem jött be annyira, mint amennyire vártuk. Ha megnézzük, 3,5-nél kevesebb pontot nem nagyon kapott még nálunk lemez; a múltkor el is gondolkodtam azon, milyen felesleges ez az öt (a fél pontok miatt valójában tíz) fokozatú skála. Bőven elég lenne háromféle ítélet is: 3 = tetszik, ajánlom, 2 = hallgatható, 1 = nem az én világom, te is kerüld el, ha hasonló az ízlésed, mint az enyém.
Abszolút feleslegesnek gondolom időt, energiát pazarolni arra, hogy elmarasztaló kritikát fogalmazzunk meg egy lemezről. Vegyétek úgy (és ez tényleg így is van), hogy amelyik albumról nem írunk, az nem vált a kedvencünkké, vagy szimplán nem hallgattuk. Ennyi idő után pedig valószínűleg már ti is tudjátok, melyikünk milyen irányzatok, zenék iránt lelkesedik, és ez alapján el tudjátok dönteni, hogy ami nekünk bejön, az vajon a ti tetszéseteket is elnyeri-e. Lehet, hogy pontozni sem kellene… Persze jó játék, így a jövőben sem fogunk lemondani róla.
Leave a Reply