„Hirtelen nagyon népszerű lett a zenekar”

Beszélgetés az egykori Classica együttes tagjaival – 1. rész

Hazánkban ők voltak a neoklasszikus metal első számú képviselői. Tudták, hogy rétegzenét játszanak, ám fontosabb volt számukra, hogy élvezzék, amit csinálnak. A Rattle Inc. legutóbbi olvasótalálkozóján a Classica három alapító tagja, Szalai Tamás billentyűs, Fejes Zoltán gitáros és Weitner Ferenc dobos volt a vendégünk, akikkel arról is beszélgettünk, vajon pechsorozat eredménye, vagy egy felsőbb erő beavatkozásának köszönhetően nem tudták azt a pályát befutni, amire tehetségük alapján hivatottak lettek volna.

Zoli, a Classica-t megelőzően a Metal Corpus nevű csapatban játszottál, ahol a másik gitáros a későbbi Undertaking-frontember, Killan Gyuri volt. Mennyire tekinthető ez egyfajta „két dudás egy csárdában” szituációnak? Meg tudtátok osztani a feladatokat, vagy gyakorlatilag két szólógitáros játszott abban a zenekarban?

Fejes Zoltán: Két szólógitáros volt, de nem konkuráltunk egymással. Gyuri inkább ösztönzött engem, sokat tanultam tőle.

A Metal Corpus feloszlásában esetleg szerepet játszott az, hogy ketten töltöttétek be ugyanazt a pozíciót?

F. Z.: Nem hinném, sőt érdekességként elmondom, hogy mindketten ugyanazon a napon léptünk ki a zenekarból. Mindig péntekenként játszottunk a Kőbányai Ifjúsági Klubban, ami a Pataky Művelődési Házhoz tartozott. Killan Gyuri az egyik ilyen alkalommal jelentette be, hogy ki fog szállni, mert saját bandát csinál, engem pedig ugyanennek a koncertnek a végén keresett meg Nagy (Szutorisz) Karcsi, és ajánlotta fel a lehetőséget, hogy csatlakozzam egy pesti zenekarhoz (a Metal Corpus gyömrői csapat volt).

Feri, Tamás, ti korábban játszottatok más együttesekben, vagy a ’87 végén alakult Classica volt az első bandátok?

Szalai Tamás: Igen, játszottam. Próbálni próbáltunk, de fellépésig nem jutottunk el. Engem is Nagy (Szutorisz) Karcsi keresett meg, hogy lenne egy ilyen, most alakuló zenekar. A stílus mindannyiunk számára adott volt, azért is gondoltak rám, mert én is tanultam klasszikus zenét. Már a gitáros-jelölt is megvolt, aki akkor még egy másik srác lett volna, de Zoli is egy-két hónapon belül képbe került.

Weitner Ferenc: Én tipikus amatőr zenekarokban játszottam, amelyeknek az egyik fele punk rock, a másik fele pedig Beatles-kópia csapat volt.

Első, kétszámos demótokat (a Megszállott és a Legenda című dalokkal) ’87 decemberében, a Dorozsmai (később Tom-Tom) stúdióban vettétek fel. Az már akkor is jó nevű helynek számított? Ha igen, hogyan jutottatok be oda?

Sz. T.: Úgy tudjuk, hogy az első Ossian lemezt is éppen akkor, ott rögzítették, ráadásul a próbahelyünkhöz is közel volt, így egyértelműnek tűnt, hogy oda menjünk. A stúdió maximum 16 sávval dolgozott, úgyhogy akkoriban még ők is az út elején jártak.

Ti voltatok a neoklasszikus metal első hazai képviselői. Hogyan, miért döntöttetek e mellett az irányzat mellett?

F. Z.: Ez nem volt tudatos döntés a részünkről, közülünk alapvetően mindenki ezt a stílust szerette.

W. F.: Úgy emlékszem, hogy Karcsi és Tamás határozta meg a zenei irányvonalat, Zoli pedig a képességei és az alapján, amilyen zenéket ő is hallgatott akkoriban, ehhez nagyon jól tudott csatlakozni. Nem is nagyon beszéltünk róla: jöttek tőlük a számok, és ebben a mederben indult el a dolog.

Gondolom, Yngwie J. Malmsteen csapata jelentette számotokra a legfőbb inspirációt.

Sz. T.: Hallgattunk másokat is, David T. Chastain-t, Tony McAlpine-t, talán még egy kis Rainbow-t és Europe-ot is. De nyilván a Malmsteen-féle vonal volt a legerőteljesebb, az tetszett nekünk a legjobban, és gondoltuk, hogy próbálkozzunk valami hasonlóval.

Az első demó dalai a miskolci Sztár Szövetkezet ’88-as válogatásalbumára, a Robbanásveszély II is felkerültek, majd a következő évben jött a Garázs-válogatáskazetta. Aztán – a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) felkérésére, a Tom-Tom Stúdióban – felvettétek bemutatkozó nagylemezeteket, ami azonban abban a formában soha nem jelent meg. Miért?

Sz. T.: Annyit tennék hozzá, hogy az MHV először egy kislemezt szeretett volna a Magad vagy a csoda és a Fém gyermekei című dalokkal. Fel is vettük ezeket, de egy-két hónapon belül meggondolták magukat: mivel hirtelen nagyon népszerű lett a zenekar, mondták, hogy inkább készítsünk nagylemezt.

F. Z.: Hogy végül nem jelent meg az anyag, abban talán az is közrejátszott, hogy engem időközben behívtak katonának, a lemezgyár viszont turnét is szeretett volna, amit így nem tudtunk vállalni. Illetve jött a rendszerváltás, megszűnt a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, és így valahogy elsikkadt a lemez kiadása.

Sz. T.: Sértődés is volt a dologban. Az énekesünk, Karcsi adott egy interjút, amiből egy nagyon csúnya cikk jelent meg. Ebben az MHV akkori, könnyűzenei hanghordozók kiadásaiért felelős vezetője el lett marasztalva. Karcsi őszintén elmondta, fájlalja, hogy előttünk a Bikini ment a stúdióba, holott nem erről volt szó. Ezért is csúnyán néztek ránk. És igen, mivel Zoli bevonult katonának, emiatt egy kicsit megtorpantunk, ritkábban koncerteztünk, és a Hanglemezgyártó Vállalat nyilván úgy gondolta, hogy ha nem turnézunk, akkor nem lehet eladni a lemezt. Inkább várnak addig, amíg Zoli leszerel. Amikor ez megtörtént, addigra megváltozott az MHV könnyűzenei osztályának vezetése. Az új osztályvezető azt mondta, hogy nagyon szívesen továbbviszi azokat a dolgokat, amiket elődje elkezdett, de aztán ebből nem lett semmi.

Második anyagotok, a Classica II. viszont 1993-ban az egykori Proton kiadó utódja, a Python gondozásában látott napvilágot kazettán. Mondhatni, hogy az Antológiát megelőzően ez az egyetlen hivatalosan megjelent nagylemezetek?

Sz. T.: Igen. ’92. február-március környékén jöttek az új tagok, Ablonczy Misi énekes, Nagy Péter gitáros és Éber Tamás basszusgitáros. Velük kezdtünk gyakorolni, és nyáron fel is vettük a lemezanyagot, ami ’93 januárjában jelent meg.

Az Iron World címet viselő nagylemez pedig egy luxemburgi kiadó kérésére készült el 1996-ban. Ők finanszírozták a felvételeket, majd csődbe mentek. Mi lett akkor annak az anyagnak a sorsa?

Sz. T.: Valahol ott maradt egy DAT-kazettán. Mi is megkaptuk, de miután a luxemburgi cég már nem tudott vele mit kezdeni, itthon pedig akkortájt nagyon változóban volt a világ, a kiadók csak később jelentek meg, a felvételek bekerültek a fiókba.

W. F.: Elég jó minőségű anyag lett, de talán túl korán álltunk elő vele. Elég progresszív és modern klasszikus dolgok is voltak benne; most talán azt mondanák, hogy agyas zene volt, a hallgatóság ezért sem tudott mit kezdeni vele. Ennek az anyagnak már a 99 százalékát Tamás írta, és ő is vitte végig a lemez munkálatait.

A ’90-es évek közepe táján progresszívabb muzsikát játszottatok, angol nyelven, és a külföldi közönséget céloztátok meg vele. Ez mennyire jött be akkor?

W. F.: Mi nagyon azt hittük, hogy jól számítunk, de az eredmények nem minket igazoltak. Külföldön láttak volna az anyagban fantáziát, de a luxemburgi kiadó csődje miatt nem jutottunk előrébb, ráadásul akkortájt nem is koncerteztünk…

Sz. T.: A ’92-es felállás a következő év vége felé kezdte játszani ezt a progresszív zenét. A második lemezünk anyaga elég dallamos volt, s mint ilyen, könnyen emészthető. Így jött ez a progresszív gondolat. ’94-ben aztán fel is oszlott ez a felállás. Ferivel gondoltuk, hogy továbbvisszük a Classica-t. Akkor kerestük meg az Árkádok-os Szűcs Norbiékat. ’94-ben készült el az a demó, ami az alapját képezte a luxemburgi felkérésnek. Egy külföldön élő ismerősünk, Ruszthy Robi is segített a terjesztésében, ő juttatta el az anyagot többek között Luxemburgba is.

Ez a lemez akkor nem is került kereskedelmi forgalomba?

Sz. T.: Nem.

Itthon mekkora rajongótáborotok alakult ki azokban az években?

Sz. T.: Akkor már vagy két éve nem koncerteztünk. Ha megjelent volna az Iron World, azzal próbáltunk volna betörni a nemzetközi piacra.

Hazai koncertek tekintetében mikorra tehető a Classica fénykora, a ’80-as évek végére?

Sz. T.: Igen, ’89-’90 tájékára.

Akkoriban mekkora rajongótáborotok volt, milyen létszámok voltak a koncertjeiteken?

F. Z.: Ha jól emlékszem, nem volt sok önálló koncertünk, legalábbis ’92-ig.

Sz. T.: Voltak, csak kisebbek.

F. Z.: Inkább több résztvevős fellépéseink voltak, és így nem lehet pontosan megmondani, hogy ránk hányan voltak kíváncsiak.

Lőrinczy Attila (aki ’88-’92 között volt a Classica szervezője): Volt egy olyan koncert a Lágymányosi Közösségi Házban, ahol a Classica a Bikini előtt lépett fel, és többen voltak a Classica-n, mint a Bikinin. Az előzenekar után kivonult a közönség. De az egyik nyáron olyan is előfordult, hogy egy nap, délután 4 és este 10 között volt három bulink. A fiúk lejátszották a háromnegyed órát, be a buszba, és mentünk tovább.

Melyek voltak a legemlékezetesebb önálló vagy fesztiválos fellépéseitek?

F. Z.: Számomra az volt a legemlékezetesebb, amikor Ausztriában részt vettük egy amatőr tehetségkutató fesztiválon, ahol első helyezést értünk el.

Ez volt a bécsi Duna Fesztivál tehetségkutató versenye, a Rock Rodeo, ahol 18 fellépő közül lettetek elsők (összesen 3284 csapat jelentkezett a megmérettetésre, küldött demót – L.A.), és szerepelhettetek három dalotok angol nyelvű változatával az 1991-es Rock from the Heart of Europe válogatáslemezen. Milyen egyéb sikerekről tudtok még beszámolni abból az időszakból? A rock gyermekei című rádióműsorban például, ha jól tudom, rekord hosszú ideig vezettétek a slágerlistát…

F. Z.: Méghozzá a hallgatók szavazatai alapján, a Fém gyermekei című dallal. Most beszéltük Attilával, aki utánajárt, hogy fél évig voltunk elsők.

Zoli ’92-ig, Feri ’96-ig, Tamás pedig mindvégig fix pontja volt a csapatnak. Ezzel szemben hat énekest is elfogyasztottatok. Miért a frontember volt a gyenge láncszem a Classica-ban?

W. F.: Jó a kérdés, szerintem még most sem tudjuk rá a választ. Először is kell a zene, aztán az énekes, aki ezt az egészet előadja, eladja. Nagy (Szutorisz) Karcsi és Molics Zsolti után nehéz volt olyan embert találni, aki ezt úgy tudja megvalósítani, hogy átmegy rajta a zene, a mondanivaló, és azt hitelesen, szívből tudja prezentálni a közönség felé. Hogy energiát, dinamizmust tud adni neki. De ami még nehezebb volt, hogy olyan énekdallamok születtek, hogy bizony olyan ember kellett, aki azokat el is tudja énekelni. Aki élőben, koncerten, futkározás közben bírja tüdővel, szívvel, fizikummal. Karcsi és Zsolti is eléggé odatették ezt a részét.

Sz. T.: A metal műfajában általában tenor hangú énekesekre van szükség, akik magasabb hangfekvésben tudnak énekelni. Nálunk emellett elég nagy ívű énekdallamok is voltak, legalább másfél oktávot kellett tudnia egy énekesnek ahhoz, hogy ezeket elénekelje. Ezt kívánta a műfaj: hogy ha kell, akkor sikítozzon. Magyarországon viszont nem volt annyi tenor énekes, még az akkori ismert zenekarokban is inkább baritonok vagy magas regiszterű baritonok énekeltek. Próbáltunk a nyugati példa után menni, és olyan embereket keresni, akik erre képesek. Ez hol sikerült, hol nem, hol jobban, hol kevésbé. Ablonczy Misi is nagyon szépen tudott magasan énekelni; arra a stílusra tökéletesen jó volt a hangja, amit akkor játszottunk. De amikor kitaláltuk magunknak a progresszívabb irányvonalat, ahhoz az ő hangja már nem passzolt. Így került a képbe Angyal Karcsi.

Általában az énektémákat is te írtad?

Sz. T.: Az első lemezen még Nagy (Szutorisz) Karcsival közösen, majd miután ő kikerült a képből, akkor javarészt én.

(holnap folytatjuk)