Mint azt bizonyára sokan tudjátok, a Hatriot a Souza család „házi” zenekara: 2010-ben alapította Steve „Zetro” Souza (aki akkortájt éppen nem volt az Exodus énekese) és Kosta „V.” Varvatakis gitáros, akik hamarosan meg is találták társaikat Zetro idősebb fia, a basszusgitáros Cody, Andrew Gage gitáros és Alex Bent dobos személyében. Utóbbit 2012-ben váltotta Nick Souza, az egyéb tagcseréket viszont nem részletezném (gitáros poszton négy alkalommal is történt ilyen), a lényeg, hogy apu 2014-ben visszatért az Exodus-ba, és emiatt a következő év nyarán kilépett a Hatriot-ból.
Ez valamennyire megzakkanthatta a fiatalokat, ugyanis az addigi évenkénti megjelenésekhez képest (Hatriot demó – 2011, The Violent Times of My Dark Passenger single – 2012, Heroes of Origin és Dawn of the New Centurion nagylemezek – 2013, illetve 2014) az együttes újabb albuma öt év kihagyás után látott napvilágot. Méghozzá Cody Souzával a mikrofon mögött, akinek hangja – kell-e mondanom – a megtévesztésig hasonlít Zetro-éra. Ahogy a Hatriot muzsikája is az Exodus-éra, de erről mindjárt részletesebben is szót ejtek.
Az addig kvintettként működő Oakland-i zenekar onnantól négyfősre apadt, az idei albumot pedig az alapító Kosta V. és a Souza-tesók mellett a tavaly óta bandatag Kevin Paterson gitáros jegyzi. Zetro persze továbbra is a Hatriot-csapat tagja maradt, többek között dalszövegekkel és több évtizedes tapasztalatával segíti fiai karrierjét.
Mivel korábbi anyagaikat nem ismerem, csak a mostani, sorrendben harmadik nagylemezről tudok nyilatkozni. Ahogy Zetro sem tudott kibújni a bőréből, úgy nyilván Cody-nak is genetikailag meghatározottak a hangi adottságai, ezzel együtt úgy gondolom, két Exodus egy kicsit sok a jóból. A megtévesztő hasonlóság kezdetben talán lendített a fiúk pályáján, ám egy idő után zavaró lehet, és gátat szabhat a további érvényesülésüknek. (Bár egy Hatriot-bulit valószínűleg olcsóbban le lehet kötni, mint egy Exodus-t.) Ám most, hogy Zetro nélkül kell boldogulniuk, talán célszerűbb lenne megtalálniuk a nagy példaképétől eltérő, saját hangjukat.
Amire egyébként történik is kísérlet: a Daze into Darkness, a Frankenstein Must Be Destroyed és az Ethereal Nightmare részben mélyebb éneke, már-már hörgése, a Daze…-ben hallható szaggatottabb riffelés, a Carnival of Execution mélyebbre hangolt gitárjai, vagy a Delete durva háttérvokálja a zenekar egy másik, egyedibb arcát mutatják. Mindezeket leszámítva, a From Days Unto Darkness akár a legújabb Exodus-anyag is lehetne. Talán csak a gitárjátékból hiányzik az a jellegzetes íz és dallamosság, ami annak idején a Holt-Hunolt páros produkcióját jellemezte.
Az anyag „természetesen” úgy szól, mint az állat, és Nick Souza sem kíméli a bőröket, sőt, időnként még fokozza is az egyébként sem lagymatag tempót. Dalokat nem igazán, inkább csak emlékezetes momentumokat tudnék kiemelni: a World, Flesh & Devil nyitó riffjének emelkedő gitárfutamát, amit tényleg a régi Exodus-t idézi, vagy a középtempós In the Mind of the Mad begyorsulását. És persze a dalcsokrot záró Ethereal Nightmare alapriffjét és felpörgését, amelyek miatt talán ezt mondanám az anyag legsikerültebb nótájának.
Nem egy egyedi darab, de thrasher-füleknek igazán kellemes hallgatnivaló a Hatriot új lemeze. El tudom, képzelni, hogy más akár a maximális pontszámot is megadná rá. Én – a fent említett okokból – kritikusabb vagyok velük szemben.
Leave a Reply