Depressive Age: First Depression (1992)

Ha szeretnék listákat készíteni, akkor a kedvenc lajstromom a legalulértékeltebb zenekarok/lemezek listája lenne. Mások is így lehetnek ezzel, mert elég rákeresni arra, hogy „most underrated”, és máris ezerféle rangsor, gyűjtemény közül szemezgethetünk. Természetesen nekem is van személyes „most underrated” zenekarom, de ehhez egy kicsit vissza kell menni az időben.

16 éves voltam, amikor cserediákként Németországba vetett a sors. A házigazda kiválasztásánál természetesen a metal volt a legfontosabb szempont, így vendéglátóm egy igazi metalfej volt, felvarrós mellénnyel, hosszú szőke hajjal és egy saját death metal bandával.

1992-t írtunk, és éppen akkor jelent meg a Depressive Age nevű zenekar First Depression című bemutatkozó albuma, amit Martin (a házigazdám) kazettára másolt nekem (cserébe én a Moby Dick Körhinta című cédéjével kedveskedtem neki), és amit a későbbiekben – túlzás nélkül – rongyosra hallgattam.

A kötelező körök a következők: A Depressive Age Blackout néven alakult 1984-ben az akkor még létező NDK (fiatal olvasóim kedvéért: Német Demokratikus Köztársaság) fővárosában, Kelet-Berlinben, a végleges nevét pedig 1988-ban nyerte el a banda. Bemutatkozó lemezük 1992-ben látta meg a napvilágot, immár az egységes Németországban. Érdekes adalék, hogy énekesük még börtönben is ült, mert megpróbált nyugatra szökni.

Összesen négy sorlemezt készítettek, az utolsót már D-Age néven. Akit érdekelnek az adatok, azok kedvéért az egyes lemezek címe és a megjelenésük éve a következő: First Depression (1992), Lying in Wait (1993), Symbols for the Blue Times (1994), Electric Scum (1996). A banda végül egyre távolabb került a thrash metaltól és később magától a metaltól is, de a történetnek ez a része engem már, őszintén szólva, hidegen hagy; a Bronski Beat Smalltown Boy című számából készített feldolgozásukat legfeljebb legádázabb ellenségeimnek kívánnám, ha nem lennék ismert humanista. Munkásságukat egy válogatáslemezzel zárták le 1999-ben (From Depressive Age to D-Age), és az internet tanúsága szerint 2003-ban újraalakultak, de aktivitásnak, új anyagoknak nyomát kitartó kutatómunka ellenére sem leltem.

Aki eddig eljutott a cikk olvasásában, joggal teheti fel a kérdést: mi vitt rá arra, hogy külön anyagot szenteljek egy lényegében ismeretlen német zenekarnak, akik végül felhagytak a metallal, és eltűntek a süllyesztőben? Talán az igéző szemű német lányok és az idő szépíti meg az emlékeket? Nos, a válaszom a következő: a Depressive Age bemutatkozó nagylemeze szerény véleményem szerint minden idők egyik legalulértékeltebb anyaga.

Számomra józan ésszel felfoghatatlan, hogy a zenekar miért nem ért el komoly kommerciális sikert, és miért ismeretlen lényegében Németország határain kívül. Nem titkolt célom, hogy kedvet csináljak a lemez meghallgatásához, amit legegyszerűbben a YouTube-on tehettek meg. Ez ugyanis egy magas technikai színvonalon eljátszott, teljesen eredeti és nagyon hangulatos anyag, aminek a legnagyobbak mellett lenne a helye.

Egyszerre dallamos és brutális, az énekes Jan Lubitzki gond nélkül hozza a legnehezebb témákat is, és az egész lemezt belengi valami baljós atmoszféra; én magamban melankolikus thrash metalnak kereszteltem el a stílust. Ha skatulyákat keresek, talán a progresszív thrash tűnik a legjobb címkének, de ezzel is messze járunk a valóságtól, mert van ebben klasszikus Bay Area-i thrash, egy csipetnyi doom, és valami német íz is. Van őrült rohanás, feszes váltások, középtempó, és sok-sok melódia. Az egyes számokról nem írok külön, ha egyetlen dalt kellene kiemelnem, akkor a Beyond Illusions című szerzemény lenne az, mert ez a zenekar és a lemez esszenciája, minden benne van, amiért olyan fontos nekem ez a lemez.

Kérem, hallgassátok meg, és ne legyetek restek megírni, hogy mit gondoltok róla: csak az én kamaszkori emlékeim emelik komoly magasságokba a korongot, vagy ti is úgy látjátok, hogy a zenekar nem futotta be azt a pályát, ami kijárt volna neki.