Egy-két hónappal ezelőtt, 2014-es bemutatkozó anyaga, a négyszámos Cult of Sorrow EP révén találkoztam először a csapat zenéjével, és mivel tetszett a minőségi, Black Sabbath-gyökerű muzsika, tovább folytattam volna velük az ismerkedést. Ám mivel első nagylemezükhöz, a 2017-es Ascension-höz mind ezidáig nem jutottam hozzá (az együttes bandcamp-oldalán persze meghallgatható az anyag), arra gondoltam, sebaj, hamarosan érkezik a második album. Kellemesen meglepődtem, ugyanakkor némileg meg is hökkentem azon, hogy a szeptember 20.-i hivatalos megjelenés helyett már augusztus első felében élvezhettem az új dalokat.
A véletlenek játékának köszönhető, hogy nem sokkal a Bloody Hammers-lemezkritika után egy szintén amerikai, a 2010-es évek elején alakult okkult doom banda idei albumáról írok. Ráadásul a CoS tényleg azt az old school (ahogy ők írják, vintage), Black Sabbath-iskolás, gyilkos riffekre épülő muzsikát nyomatják, amit a Pentagram, a Saint Vitus, a Count Raven vagy éppen az Electric Wizard – tiszta, viszonylag magas fekvésű énekhanggal, ahogy azt Ozzy-tól megszokhattuk.
Az Ohio állambeli Cincinnati-ből származó csapat története 2012 őszén kezdődött, amikor az énekes-gitáros Jerry Lovett megírta az első négy dalt, pusztán azzal a szándékkal, hogy aztán néhány barátjával rögzítse azokat. „A következő év nyarán meg is találtam ezeket a társakat a gitáros Pete Contreras, a bőgős Joe Owen és a dobos Bobby Smith személyében – meséli a frontember. – 2013 őszén vonultunk stúdióba, és mivel mindannyian élveztük a közös munkát, azt gondoltam, elég jó kis zenekar lennénk így négyen. Így vált a Cult of Sorrow mindannyiunk első számú szabadidős projektjévé.”
Tegyük hozzá, a zenésztársak nem teljesen ismeretlenek egymás számára, hiszen a gitárosok gyerekkori barátok voltak, a dobos pedig több mint tíz évig játszott együtt Contreras-szal egy korábbi formációban.
Saját megfogalmazásuk szerint dalszövegeik ideológiai háttere a gnosztikus luciferianizmus, ami szerintem szimplán sátánizmust jelent. Állandó színpadi kellékük a nagy fordított kereszt, lemezborítóikon rendre feltűnik a hosszú szarvú kecskebak, pólóikon a csúcsával lefelé mutató pentagramma. Zenéjük nem black metalosan, vicsorgóan gonosz, de azért így is sötét, baljós hangulatot áraszt.
Az új album dalainak túlnyomó többségét Lovett komponálta, egyedül a The Mirror zenéjét jegyzi a basszusgitáros Owen, aki itt-ott a dalszövegekbe is besegített. Ezzel kapcsolatos aktualitás, hogy bőgős ez év márciusában távozott a csapatból, a helyére Nate Bid került.
Nyelvtanilag érdekes a lemez címe: Lucifer neve elő bekerült egy névelő, mintha az alvilág ura nem élőlény, hanem tárgy vagy fogalom lenne (vesd össze a Venom At War with Satan-jével vagy a Trouble The Fall of Lucifer-jével).
Az album nyolc dalának meghallgatása bő 42 percet vesz igénybe. A számok átlagos játékideje 5-6 perc között van, és ezen nem is nagyon nyúlnak túl. Az albumot nyitó Come Infernal-lal máris egy sátánista szeánsz kellős közepébe csöppenünk; meggyőző az alapriff, a refrén pedig a lemez egyik leginkább visszaidézhető momentuma. Jó kis Trouble-ös döngölést hallunk a Shaman-ban, ahogy az ezt követő Invocation-ről is Bruce Franklin-ék jutottak eszembe. Ami kifejezetten tetszik, hogy két gitárral nyomják ezt a muzsikát, a szólamok így szépen egymásra épülnek, színesítve ezzel a hangzást és magát a zenei élményt.
A Witch Dance-nek is ügyes, dallamos „refrénje” van, bár ezeket a sorokat nem érzem igazi refrénnek, mint inkább a verzefolyam hangsúlyos pillanatainak. A bölcsen bólogató Souls of the Damned egy orbitális Sabbath-riffel nyit; ha Ozzy énekelné, akár a birminghami veteránok legutóbbi anyagát is helyet kaphatott volna. Az ezt követő Burn verzéit viszont mintha tényleg a Madman adná elő, és ez egyben a lemez legtempósabb tétele is. A Satan’s Eyes ritmikája megint a Trouble-t idézi, az anyagot záró, leginkább belassult (és betépett) The Mirror pedig – sajnos – egy az egyben Iommi-ék első korszakát.
Az anyag alapvetően kellemes hallgatnivaló, kompakt egész – két kisebb problémám van vele. Az egyik, hogy bár nyilván nem akarnak teljes mértékben Sabbath-kópia lenni, a hangzás és a riffek hasonlósága azért itt-ott egy meglehetősen zavarba ejtő. A másik, hogy hiába jók az alapok, valahogy nincsenek igazán emlékezetes nóták, megjegyezhető refrének. A klub-szinthez ez talán elég, a nemzetközi áttöréshez viszont kevés.
Gyűjtők számára jó hír lehet, hogy az eddig függetlenként tevékenykedő zenekarral az új lemezre a Black Doomba Records kötött szerződést, aminek köszönhetően az anyag bakeliten is meg fog jelenni.
Leave a Reply