Tegnap volt éppen negyedszázada, hogy napvilágot látott Woody Weatherman-ék negyedik nagylemeze, amely nemcsak az én kedvencem tőlük, hanem albumszavazásunkon is a legnépszerűbb C.O.C-anyagnak bizonyult, ráadásul megszületése az együttes történetében is sorsfordítónak bizonyult.
A zenekart az észak-karolinai Raleigh-ben alapította a mai klasszikus felállás háromnegyede, a gitáros Weatherman, a bőgős Mike Dean és a dobos Reed Mullin, illetve az énekes Benji Shelton. Hardcore punk csapatként indultak, amivel nemzetközi szinten nem sok vizet zavartak, plusz a belső kohézió sem volt meg a bandában: első három kiadványuk mindegyikén (Eye for an Eye – 1984, Animosity – 1985, Technocracy EP – 1987) más énekes állt a mikrofon mögött.
Utóbbi anyagon már némi crossover thrash hatás is tetten érhető, az első radikális változás viszont csak azután következett be, hogy a Technocracy megjelenésének évében előbb Mike Dean, majd a frontember Simon Bob Sinister is távozott a fedélzetről. A basszusgitáros helyére – még ’87-ben – Phil Swisher-t igazolták. Énekest a Flipside fanzine-ben megjelentetett hirdetésben kerestek, mondván, egy James Hetfield- vagy Ozzy Osbourne-szerű torokra lenne szükségük. Így találtak rá ’89-ben Karl Agell-re. Plusz hangzásuk vastagítása érdekében ugyanebben az esztendőben egy második gitárost is bevettek, ő volt Pepper Keenan, akinek érkezésével létrejött a zenekar történetében rendhagyónak számító ötös felállás.
Ez a kvintett készítette a Relativity Records égisze alatt 1991-ben megjelent Blind albumot, amely súlyosabb hangzásával, thrash/groove metaljával, nem utolsó sorban pedig a Vote with a Bullet című nótával a média és a szélesebb közönségrétegek ingerküszöbét is átütötte. A dalt rendszeresen játszotta az MTV, a lemezből pedig csak az Egyesült Államokban negyedmillió példány talált gazdára.
A helyzet pikantériája és a hamarosan beinduló, újabb változások kovásza volt, hogy a csapat első nagy slágerét nem Agell, hanem Keenan énekelte fel. Már elkészültek a következő album, a Deliverance nótái, és éppen stúdiózásra került volna sor, amikor felmerült, hogy az új zenékhez abszolút nem passzol a frontember hangja, és dalszövegei sem ütik meg a kívánt mértéket. Így aztán megváltak tőle, s őt hamarosan a basszusgitáros Swisher is követte.
Utóbbi nem okozott komoly fejfájást a tagoknak, mivel Mike Dean, amikor hallotta az új dalokat, jelezte, hogy ismét szívesen csatlakozna a zenekarhoz. Az énekesi posztra azonban meghallgatásokat tartottak, és a többedik sikertelen kör után Dean feltette a kérdést Keenan-nek: „Miért nem te énekelsz? Hiszen a szövegeket is te írod, és már a Vote With a Bullet-tel is bizonyítottál.” Így lett végül a ritmusgitáros a C.O.C. frontembere, és alakult ki az együttes klasszikus felállása.
Izgalmas időszak volt ez a banda számára. Ezerrel tombolt a grunge-láz, ők pedig nemcsak a trendekkel mentek szembe, hanem az előző album zenei világától is eltávolodtak. A csaknem két évig tartó dalszerzési időszak és a felvételek során maximálisan teret engedtek egykori hatásaiknak, alámerültek az őket inspiráló csapatok – többek között a Black Sabbath, a Grand Funk Railroad és a Lynyrd Skynyrd – zenei világába. Így született meg az a mélyre hangolt, a korábbiaknál jóval lassabb, southern rock-ízű, helyenként blues-os muzsika, ami a mai napig Pepper-ék sajátja.
Mielőtt magukról a dalokról szót ejtenék, még annyit, hogy a csapat nem a Relativity gondozásában szerette volna megjelentetni az anyagot: a kiadó hip-hop bandákat favorizált, Mullin-ék pedig magasabbra törtek, mint ahová a cég el tudta volna juttatni őket. Kérték, hogy engedjék el őket, de a kiadó ebbe nem ment bele. Nem kisebb név akart szerződést kötni velük, mint a Columbia, de a Relativity-vel folytatott tárgyalások során ők sem jártak sikerrel. A gordiuszi csomót végül a Columbia anyacége, a Sony vágta át, amely – állítólag kizárólag azért, hogy rátehesse a kezét a Deliverance-re – egyszerűen felvásárolta a C.O.C. addigi kiadóját. Így kerülhettek Weatherman-ék 1993-ban a Columbia-hoz.
Úgy emlékszem, a Deliverance is szerepel azon a viszonylag rövid listán, amelyre kedvenc lemezeimet írtam össze. Annyiban azonban árnyalnom kell a képet, hogy a dalok általános színvonala, vagy legalábbis tetszési indexe alapján vannak ennél jóval homogénebb, egyöntetűen zseniálisabb albumok is. Ha sorrendet kellene állítanom az ezen a korongon hallható nóták között, a nagy favorit Albatross például biztos nem kerülne be az élmezőnybe. Kétségtelenül fifikás hangszeres játékot hallunk benne, Pepper érzéssel énekel, az egésznek van egyfajta jam-jellege, számomra viszont – talán éppen ezért – túl vontatott ez a szerzemény.
Nem úgy a másik kislemez-siker, a feszes, szaggatott alapriffjével beindító Clean My Wounds, amely nálam a dobogó legfelső fokára kívánkozik. Kettes számú kedvencem a súlyosan, fájdalmasan szép Seven Days, ami ügyesen vált sebességet a végére. A harmadik gyönyörűség pedig a steel gitár hangjával (Bruce Smith vendégjátékával) bűvölő Shelter:
„…now you’re leaving
Tell me whose heart is bleeding
So once in awhile you’d be better listening to the fools for a change”
Nekem az anyag hangulatos, instrumentális intermezzói is tetszenek. Három is van belőlük (Without Wings, Mano de Mono, #2121313), és mint azt Keenan egy interjúban elmesélte, keletkezésüknek nagyon prózai oka van. Előre kifizették a stúdióidőt, amiből Agell kirúgása után még jó néhány óra állt a rendelkezésükre. És mivel a pénzt nem kaphatták vissza, igyekeztek valami hasznos dologgal eltölteni a maradék időt. Abban a pillanatban még nem tudták, mi lesz ezeknek a szösszeneteknek a sorsa, utólag viszont mindenki zseniális húzásnak gondolta a normál hosszúságú nóták közé történő beillesztésüket. Én azt gondolom, nemhogy nem törik meg a zene lendületét, hanem még színesebbé teszik a dalcsokrot, és mintegy felvezetik az utánuk következő tételeket.
Lendületesen nyitja az albumot a zabolátlan csikóként vágtató Heaven’s Not Overflowing, amelynek tempóváltása a nagy ősök (konkrétan a Black Sabbath) szellemét idézi. Súlyosan döngöl, jól lehet bólogatni a Broken Man-re, és hasonlóan hipnotikus a mantrázó címadó nóta, amelyben Mike Dean is dalra fakad, és amelyben ismét hallunk egy zseniális tempóváltást. A Señor Limpio elmegy, de nagyjából ennyi a középmezőny.
A verzéivel a régi, punkos időket idéző My Grain, a torzított énekes Shake Like You és a gyöngylapátolás közben a Deep Purple Smoke on the Water-jét fütyülő Pearls Before Swine (mindhárom az anyag második felében hangzik el) viszont nálam a felejthetőbb pillanatok közé tartoznak. (Persze ez utóbbiak még így is emlékezetesebb nóták, mint egyik-másik későbbi Corrosion Of Conformity-korong dalai.)
Ami számomra – a fajsúlyos szerzemények mellett – az anyag legnagyobb ajándéka, az a sokszínű, a legváltozatosabb hangokon megszólaló gitárjáték. Hallgassunk csak bele a Clean My Wounds-ba vagy a Broken Man-be! A másik pedig, ami innentől a C.O.C. muzsikájának védjegyévé vált, az Pepper karakteres, kissé füstös hangja.
Ma már látjuk, a Deliverance lett Weatherman-ék legsikeresebb albuma. Ennek már akkor rögtön megtapasztalhatták a pozitív hatását, ugyanis a Metallica ’95-ben meghívta őket előzenekarnak a doningtoni Monsters Of Rock-on adott koncertjére. Valószínűleg innen datálódik a két frontember barátsága, amelynek első gyümölcse James Hetfield vendégszereplése volt a következő C.O.C. album, a ’96-os Wiseblood Man or Ash című dalában. A második pedig, amikor 2003-ban a Metallica Pepper-t is meghívta arra a meghallgatásra, amelyen a távozó Jason Newsted utódját kívánták megtalálni.
Érdekes belegondolni, mi történt volna, ha Keenan lesz a Metallica basszusgitárosa. Valószínűleg ugyanaz, mint ami 2006-ban, amikor Pepper a Down miatt hagyta ott a C.O.C.-t: Dean ragadja magához a mikrofont, és a csapat visszatér hardcore-os gyökereihez. (Vagy mi lett volna, ha ’93 után is Karl Agell marad a banda énekese? Újabb, a Blind-hoz hasonló thrash/groove-anyagok születnek? Azokkal ért-e volna el ekkora sikereket a zenekar, mint a Deliverance-szel? Nem hiszem.)
A Wiseblood albumot még nagyon szerettem, onnantól viszont fokozatosan fakult számomra a csapat teljesítménye. A Keenan nélkül a kétezres években készült két lemezt nem nagyon hallgatom, számomra mindig is ő marad a C.O.C. frontembere. A visszatérését ünneplő No Cross No Crown viszont csalódást okozott, többet vártam tőlük. És a videókon látott, közelmúltbeli koncertrészletek sem győztek meg: Pepper mintha megfáradt volna, a hangja kevésbé karakteres, szűkebb spektrumon mozog, Mullin-t pedig a csapat dobtechnikusa, John Green „helyettesíti” (miközben hivatalosan már csak háromtagú a csapat).
Ezzel együtt az elsők között lennék, aki jegyet vesz egy budapesti Corrosion Of Conformity-koncertre. A Deliverance pedig örök kedvencem marad.
Leave a Reply