Milyen zenére számítanál egy Bloody Hammers nevet viselő együttestől? Én epikus heavy/power metalt vagy valamiféle skandináv pörölylengetést vártam – persze nem azt kaptam. Műfaji besorolása szerint okkult doom metal, legalábbis, ami a csapat új albumán hallható, és ehhez a skatulyázók még óvatosan odabiggyesztik, hogy „rock”. Okultnak okkult, legalábbis a szövegek tematikája, a muzsika azonban ennél nehezebben behatárolható.
Először is, egyáltalán nem doom: a középtempó dominál, de a gyorsabb témák sem idegenek a bandától. Ők maguk olyan elődöket említenek inspirációként, mint a Black Sabbath, Alice Cooper, David Bowie, Arthur Brown, a Sisters of Mercy, vagy Nick Cave & the Bad Seeds. A netes metal enciklopédia pedig többek között olyan csapatokkal rokonítja őket, mint a Ghost, az A Pale Horse Named Death és az Uncle Acid and the Deadbeats. Elég nagy katyvasz, nem? Én azt mondanám, a Véres Pörölyök a ’80-as évek hard rockjára építkezve játsszák pszichedelikus szintetizátorfutamokkal átitatott, erősen dark-os hangzású és hangulatú muzsikájukat.
Az észak-karolinai Charlotte városából (stílusosan az állam Transylvania megyéjéből) származó csapat 2012-ben alakult, és az idei már az ötödik nagylemeze, plusz tavalyelőtt egy EP-t is megjelentetett. A formációt tulajdonképpen két muzsikus alkotja: az énekes, gitáros, basszusgitáros Anders Manga, illetve a billentyűs hangszereket megszólaltató hölgy, Devallia. Kezdetben ütősük is volt, ám jó ideje a dobtémákat is a frontember játssza fel (vagy dobgép szolgáltatja). Vendégmuzsikusként a stúdióban és a színpadon a sejthetően magyar származású Zoltan Von Bury segíti ki őket, és a koncerteken bizonyára egy ritmusfelelősre is szükségük lehet.
Manga ezt mondja az új albumon hallható muzsikáról: „Amikor legkorábbi hatásaimra gondolok, azt kell mondanom, hogy a horrorfilmek legalább olyan fontos szerepet játszottak az életemben, mint a zene, és a kettő gyerekkorom óta összeolvadt a fejemben. A ’80-as évek elején, amikor kölyök voltam, késő este ment a tévében egy showműsor, Shock Theatre címmel, amelynek keretében olyan horror-filmvígjátékokat vetítettek, mint a Dr. Phibes Rises Again vagy a Children Shouldn’t Play With Dead Things. Ezzel egy időben pedig egy másik csatornán zenei videókat játszottak, többek között Ozzy Osbourne-tól, az Iron Maiden-től és Alice Cooper-től, amelyek teljesen kiakasztották a tanárainkat és a helyi egyházak vezetőit, akik igyekeztek eltiltani bennünket ezektől a ’sátáni’ dolgoktól.
Amikor a The Summoning dalait írtam, gondolatban visszautaztam azokba az évekbe. Az album – mind zeneileg, mind pedig szövegileg – egyfajta főhajtás azok előtt a varázslatosan hátborzongató emlékek előtt. Micsoda idők voltak, amikor a paranoiás szülők azt gondolták, hogy a kölykeik agymosáson mentek át, és valahol az erdő mélyén a Sátánt imádják!”
Szűk háromnegyed órában 10 szám pörög le, a leghosszabb is alig több mint ötperces. A leglomhább tempójú a Sabbath-os riffel gyaluló Condemned, The Prisoner, ennek egyes gitárdallamai azonban egy kicsit western-esek, úgyhogy ez sem egy tipikus doom-os darab. A másik végletet az albumot záró Unbreakable képviseli, amiben a kétlábdob is pörög rendesen. Manga tisztán csengő, tenor énekhangja mögött az egyes hangszeres szólamok is szépen elkülönülnek egymástól; a nótákat hallgatva többször is a Sisters of Mercy és a One Second–Host–Believe in Nothing–Symbol of Life korszakos Paradise Lost jutott eszembe, de dallamvilágát tekintve a Bloody Hammers tényleg nagyon hasonló zenét játszik, mint a Ghost, annál azonban sötétebb, komorabb, fájdalmasabb az összhatás. Viszont, ahhoz képest, hogy okkult témákat dolgoz fel, a zene hangzását és hangulatát tekintve sem „gonosz”. Devallia ujjai alatt a billentyűs hangszerek sokszor úgy szólnak, mint egy éteri kórus. A dark-gót sztenderdekhez képest talán csak a gitár harapósabb egy kicsit, de itt éppen ez a jó.
Bevallom, az első egy-két hallgatás után még azt mondtam, oké, nem rossz, de ez nem igazán az én zeném, talán nem is való a Rattle Inc. hasábjaira. A nyitó, lassan galoppozó ritmusú Let Sleeping Corpses Lie refrénje volt az, ami miatt mégis lehorgonyoztam ennél a lemeznél, és mostanra eljutottam oda, hogy úgy érzem, nincs rossz dal az albumon.
A legdurvább riff a Fire in the Dark-ban dörren meg, a verzék alatt viszont elég szellős a zene, csak a dob és a basszus szól. A legerősebb Paradise Lost-utánérzésem a sejtelmes, hangulatos The Beast Is Coming Out hallgatása közben volt. Az anyag legnagyobb slágere azonban kétségtelenül a már-már popos dinamikájú Welcome to Darkness – amit egyébként szintén jegyezhetnének Holmes-ék. A tempós Tales That Witness Madness-szel tovább folytatódik a bombasztikus refrének sora – nálam ez szintén dobogós nóta. A már említett Unbreakable pedig a zenei mérleg fémes serpenyőjébe pakolja a súlyokat.
Nálam ezért a teljesítményért bizony maximális pontszám jár. Már indulok is a duó újabb albumáért! 🙂
Leave a Reply