A Kyuss-ba utolsóként érkező, jazzdobos-képzettségű Hernández-nek a meghallgatás során lehetett némi hátszele, hiszen a ’80-as évek közepén a Darkside-ban és az Across The River nevű csapatban is együtt játszott Scott Reeder basszusgitárossal. Az ütős ezt követően, 1986-ban alapítója volt az irányzat emblematikus csapatának, a Yawning Man-nek, akik azzal a negatív rekorddal „büszkélkedhetnek”, hogy első lemezüket csaknem két évtizeddel az indulásukat követően jelentették meg. Úgyhogy rájuk a kétezres években még visszatérünk. 🙂
Amikor pedig a kaliforniai Palm Desert királyai (a Kyuss tagjai) az …And the Circus Leaves Town album megjelenését követően, 1996-ban búcsút mondtak egymásnak, tulajdonképpen két részre szakadt a banda. Mint írtam, Reeder John Garcia-hoz csatlakozott az Unida-ban, Hernández pedig Josh Homme-mal tartott, előbb az első négy The Desert Sessions lemez felvételeire (ahol is a szcéna különböző képviselői, Homme barátai jammeltek együtt, és ennek legjobb pillanatait rögzítették), majd pedig közösen megalakították a Queens of the Stone Age-et. Alfredo az új sztárcsapat 1998-as bemutatkozó albumán dobolt.
Mindezekkel párhuzamosan, az előző évezred utolsó dekádjában abban a The Sort Of Quartet-ben is játszott, amit – mellékprojektként – a Yawning Man négy tagja hozott össze. Közreműködésével a jazz-t a pszichedelikus rock-kal vegyítő formáció két albumot jelentetett meg, az 1995-ös Planet Mamon-t és az egy évvel későbbi Bombas De Amor-t.
Hernández a Queens of the Stone Age dobcucca mögül a Ché nevű, szintén stoner rock-ot játszó csapatba igazolt át. A triót a Kyuss másik ex-dobosával, Brant Bjork-kel (aki itt gitározott és énekelt), valamint az Unida-alapító Dave Dinsmore basszusgitárossal hozta össze (hiába, na, elég kicsit ez a színtér…). Rövid működésük alatt egyetlen lemezt adtak ki, a Sounds of Liberation-t (2000).
Az ezredfordulót követően Alfredo-t már az Orquesta del Desierto soraiban találjuk. A blues-zal és latin zenével kacérkodó stoner szupergroup bemutatkozó albumán (Orquesta Del Desierto – 2002) játszott, majd hamarosan távozott, hogy csatlakozzon egy újabb egykori Kyuss-muzsikushoz, a basszusgitáros Nick Oliveri-hez és csapatához, a Mondo Generator-hoz. Velük egy EP-t rögzített (III The EP – 2004), a rá következő nagylemezen, a 2006-os Dead Planet: SonicSlowMotionTrails-en viszont csak egy dalban hallhatjuk játékát.
A dobos ezt követően a Vic du Monte’s Persona Non Grata-ban tűnt fel, ami nem más, mint az egykori Kyuss-alapító basszusgitáros, Chris Cockrell zenekara (a Vic du Monte művésznév magát a bőgőst takarja). Velük 2011-ig három nagylemezt és egy EP-t rögzített, illetve tíz turnén vett részt. Közben egy lemez, a 2007-es Somera Sól és egy turné erejéig a Brant Bjork & The Bros.-ba is beszállt.
És akkor itt az ideje, hogy visszatérjünk a Yawning Man-hez, amely szintén ezekben az években kezdte meg hangzóanyagai készítését. 2005-ben a Rock Formations albummal nyitottak, aztán jött a Pot Head EP, majd még ugyanebben az esztendőben egy koncertlemez is. 2007 a Vista Point című válogatás megjelenésének éve, majd 2013-ig további három YM-kiadvány köthető Hernández nevéhez. A csapat jelenleg is létezik, legutóbbi nagylemezük idén jelent meg, a dobos azonban az említett évben kiszállt a körhintából, és szokás szerint újabb kalandok után nézett.
Ezzel pedig tulajdonképpen el is érkeztünk a jelenhez, hiszen csupa olyan formációt fogok említeni, amelyben hősünk e pillanatban is érdekelt. Az egyik ilyen a 2013-ban alakult, indie/garázs/stoner rockot játszó Brave Black Sea, amelynek Hernández a kezdetektől tagja, és amelynek eddigi egyetlen albuma, a Fragments 2014-ben látott napvilágot.
Másik alapcsapata az Avon nevet viselő desert rock trió, amelyet Alfredo mellett James Childs gitáros és Charles Pasarell basszusgitáros alkot (akikkel a dobos már a Persona Non Grata-ban is együtt játszott). Nekik eddig két nagylemezük jelent meg (Mad Marco – 2015, Dave’s Dungeon – 2018). Hernández emellett egy desert hardcore zenekarban, a Family Butcher-ben, illetve a Gusto nevű projektben is érdekelt, amelynek tagjai között újfent ismerős névre bukkanhatunk, méghozzá az Unida és a Ché kapcsán már említett Dave Dinsmore-ra.
E sivatagi szappanoperát látva két tanulság kívánkozik ide: az egyik, hogy dobosunk sem az az unatkozós fajta, a másik, hogy előbb-utóbb mindenki mindenkivel játszik együtt a színtér izgága szereplői közül (Hernández Reeder-rel, Bjork-kel, Childs-szal, Dinsmore-ral), sőt, kisebb-nagyobb vargabetűk után, egy másik zászló alatt újra egymásra találnak.
Leave a Reply