Mielőtt leírtam volna, hogy hősnőnk jelen cikk tárgyával, 35 évvel ezelőtt megjelent albumával került a legközelebb a tűzhöz, azaz a mainstream népszerűség közelébe, a biztonság kedvéért meghallgattam korai bandája, a The Plasmatics albumait. És lám, utóbbi zenekar is sok helyen dallamos, könnyen befogadható punkot játszott; a korabeli, általam ismert, női frontemberrel felálló formációk mezőnyében valahová a The Gits szomszédságába helyezném.
Így azt kell mondanom, Wendy első ízben nem ’84-ben rukkolt elő „slágerzenével”, ugyanakkor tény, hogy ezzel a lemezével egy új területet akart meghódítani, további rajongókat szeretett volna megnyerni magának, és ebben nem akármilyen muzsikusok voltak a segítségére. De még mielőtt erre és magára az anyagra rátérnék, hadd szóljak néhány szót a ráspolyos hangú hölgy előéletéről!
Wendy Orlean Williams 1949-ben született New York állam Webster nevű kisvárosában. 16 évesen hagyta ott a szülői házat, autóstoppal jutott el az ország másik felébe, Colorado államba, ahol horgolt bikinik eladásával keresett pénzt. Útja Floridán át vezetett Európába, előbbi helyen vízimentőként, az Óvilágban pedig sztriptíztáncosnőként, gyorséttermi felszolgálóként és egy makrobiotikus étterem séfjeként dolgozott. 1976-ban tért vissza New York City-be, ahol egy Rod Swenson nevű képzőművész „kísérleti színháza”, a Captain Kink’s Theatre tagja lett, ami annyit jelentett, hogy élő erotikus műsorokban vetkőzött. Ennek „egyenes folyományaként” 1979-ben egy pornófilmben (Candy Goes to Hollywood) is főszerephez jutott.
Swenson akkortájt olyan előadóknak készített videóklipeket, mint a Blondie vagy a The Ramones. A férfi Wendy menedzsere lett, amelynek első lépéseként zenésztársakat toborzott mellé, így alakult meg a látványos színpadi produkcióiról elhíresült punkzenekar, a The Plasmatics, amelynek első fellépésére 1978-ban, a kultikus CBGB’s-ben került sor. A csapat hamarosan a New York-i underground ismert szereplőjévé vált: a finoman szólva is lenge öltözetű énekesnő a koncerteken tévéket tört össze, gitárokat fűrészelt szét, a hangszeresek pedig a legmeghökkentőbb jelmezekbe bújva szolgáltatták ehhez a zenei hátteret. A banda történetében egyik botrány követte a másikat, amelyek szinte kivétel nélkül Wendy színpadi meztelenkedésével, obszcén viselkedésével álltak összefüggésben.
Három albumot követően azonban az énekesnő műfajt váltott, aminek első lépése 1982-ben egy (pontosabban három) duett volt Lemmy-vel, akivel a Motörhead-klasszikus No Class-t, a The Plasmatics Masterplan-ját és a közismert country nótát, a Stand by Your Man-t énekelték fel az utóbbival azonos címet viselő EP-re. A közös munka azonban nem a bajuszos-bibircsókos ikonnal, hanem a Kiss énekes-basszusgitárosával, Gene Simmons-szal folytatódott.
Mindez úgy kezdődött, hogy a maszkjait akkortájt elhagyó New York-i csapat előzenekarnak hívta a The Plasmatics-ot éppen aktuális turnéjára. A Kiss a saját muzsikájához képest valami radikálisan mást is akart mutatni koncertjei közönségének, ami Wendy-éknek is kiváló alkalmat adott arra, hogy az eddigiektől eltérő hallgatóság előtt, egy új piacon méressék meg magukat. Ez volt a belépőjük a rock/metal világába, és logikusnak tűnt, hogy ebbe az irányba induljanak tovább.
Az énekesnő és csapata a koncertsorozatot követően szembesült azzal, hogy kiadójuk, a Capitol nem újította meg velük a lemezszerződésüket. Simmons ekkor ajánlotta fel nekik, hogy szívesen lenne a következő albumuk producere. Hogy elkerüljék a felesleges jogi csatározásokat, úgy döntöttek, hogy elhagyják a The Plasmatics „cimkét”, és az anyagot Wendy neve alatt jelentetik meg. Mindez azt is megkönnyítette a szövetségesek (Simmons és Williams) számára, hogy tetszés szerinti session muzsikusokat toborozzanak a lemezre.
Az énekesnő két zenészt mentett át a punk érából: Wes Beech gitárost, aki a The Plasmatics valamennyi albumán játszott, és T. C. Tolliver-t, aki a tarajos banda addigi utolsó albumán, az 1982-es Coup d’Etat-on dobolt. Basszusgitárosnak – a Reginald Van Helsing művésznevet használva – maga Gene Simmons állt be a csapatba, szólógitárosnak pedig Michael Ray-t kérték fel. A „csodagyereknek” tartott muzsikus Simmons felfedezettje volt, Ace Frehley távozása után ő ugrott be a Kiss-be, és játszotta fel a zenekar aktuális albuma, a Creatures of the Night szólóit. (Őt aztán hamarosan Vinnie Vincent váltotta.)
Ez volt az alapcsapat, az egyes dalokban pedig a Kiss teljes legénysége felvonult: a renegát Ace Frehley a Bump and Grind-ban szólózott, utódja, Vinnie Vincent az Ain’t None of Your Business-ben, Paul Stanley pedig a Ready to Rock-ban pengette a húrokat, míg Eric Carr dobolása a Legends Never Die-ban hallható. Plusz a dalok több mint a felében szerzőként is közreműködött valamelyik Kiss-muzsikus, általában Simmons.
Ilyen hátszéllel milyen is lehetne a végeredmény? Nyilvánvalóan ütős. És valóban, több nóta (It’s My Life, Bump and Grind, Ready to Rock stb.) simán felférne Stanley-ék bármelyik albumára. Fel is fért, hiszen a Thief in the Night néhány évvel később a Crazy Nights-on is helyet kapott. A Legends Never Die pedig egyenesen egy olyan Kiss-nóta, amelyet Simmons-ék nem használtak fel a Creatures of the Night-ra (csupán egy demón szerepel, When the Legend Dies címmel és Simmons énekével). Így kerülhetett fel ez is Wendy első szólóalbumára, amelynek címe – WOW – egyrészt az énekesnő monogramjával egyezik meg, másrészt az angolszászoknál a meglepetés, meghökkenés szava.
Az addigi irokéz frizurát Williams-nél hosszú, hátul összefogott szőke haj, a meghökkentő, avantgárd fellépőruhákat hasonlóan kihívó, falatnyi fekete bőrbikini váltotta. A sokkoló színpadi látványelemek azonban továbbra is maradtak. A zene hangzása és hangulata – nem meglepő módon – a Kiss-ére hajaz, annál azonban kevésbé letisztult; csörgősebb-zörgősebb, másrészt a sokk-rock királynőjének köszönhetően az ének is nyersebb, durvább. Paradox módon Wendy erőszakos hangjának élét több helyen is férfivokálok tompítják. Ezzel együtt vérbő heavy metalt hallunk, amelyben a dob öblösen pumpál, a basszus is jól hallható, a gitárok harapnak, a szólók minőségére pedig a lemezen szereplő bárdisták neve jelenti a garanciát.
Az anyagot annak idején (honnan máshonnan?) Komjáthy György műsorából vettem fel, ahol a dalok sorát a Bump and Grind-dal szakították meg. Így aztán az utolsó két nótát csak jóval később ismertem meg. A Legends Never Die érdekes módon már az anyag második lírai szerzeménye, az Ain’t None of Your Business pedig punkos húzásával, rebellis szövegével a legközelebbi rokonságot mutatja a The Plasmatics-életművel.
A WOW egyetlen nagy slágercsokor, nehezen is tudnék kedvencet megnevezni róla. Na, jó, ez nem így van: a Thief in the Night és a Ready to Rock mindig is a legnagyobb favoritjaim voltak Wendy-től. Persze, az I Love Sex (And Rock and Roll) vagy a Priestess sem sokkal marad el mögöttük.
Az albumot végül egy kis független kiadó, a Passport/JEM jelentette meg. Wendy-t a rá következő évben Grammy-díjra jelölték „Az év legjobb női rock előadója” kategóriában; a címet végül nem ő, hanem Tina Turner nyerte el. Williams-ből pártfogója (Simmons) minden erőfeszítése ellenére sem lett mainstream sztár, viszonylag rövid karrierje során mindvégig megmaradt underground művésznek.
Mint utóbb kiderült, a WOW album volt pályája csúcsa (a The Plasmatics rajongói persze nem biztos, hogy így gondolják), onnantól már csak lefelé vezetett út. A lemez erősen megosztotta az énekesnő rajongótáborát, sokan nem vették jó néven, hogy Wendy eltávolodott a punk érzés- és hangzásvilágától. Ugyanakkor a Kiss-es támogatás is eltűnt mögüle; az 1986-os Kommander of Kaos már nem igazán szolgált olyan emlékezetes pillanatokkal, mint elődje.
Ezt követően Williams és Rod Swenson újra előhúzták a kalapból a The Plasmatics-ot. Az 1987-es Maggots: The Records – azon kívül, hogy konceptalbum – egy furcsa hibrid, a borítóján Wendy és a punkcsapat neve is szerepel. A rá egy évre napvilágot látott Deffest! and Baddest!-en pedig az énekesnő csapata (már Wes Beech nélkül és Ultrafly and the Hometown Girls néven) rock alapú rap-pel és hip-hop-pal kísérletezett.
Ez volt a hattyúdaluk. Wendy visszavonult a zeneiparból, amit követően még szerepelt két tévéfilmsorozatban, majd a showbiznisznek is végleg hátat fordított. A Connecticut állambeli Storrs-ba vonult vissza élettársával, Swenson-nal, ahol minden idejét az állatoknak szentelte. Többször kísérelt meg öngyilkosságot, míg végül 1998. április 6.-i próbálkozását siker koronázta.
Na ezt élvezet volt olvasni 🙂
Wendy zenei karrierje önmagért beszél.
Valahol olvastam hogy nem akart megöregedni ezért végzett magával 🙁