W.A.S.P.: W.A.S.P. (1984)

Dávid Laci kollégám előszeretettel hangoztatja, hogy a Los Angeles-i metal színtér a ’80-as években látványosan két táborra oszlott, az egyiket a glam/hajbandák, a másikat a thrash csapatok alkották. Ennek kapcsán azt gondolom, hogy miként az életben, itt sem minden tisztán fekete vagy fehér: árnyalatok, átmenetek, tisztán vagy részben az adott stílust játszó előadók vannak.

Már maga a műfaji besorolás kapcsán is támadhat némi zavar, hiszen egyes források igen tágan értelmezik például a glam metal fogalmát. A Wikipedia sok más mellett az Eat the Heat-korszakos Accept-et, a Def Leppard-ot, a Europe-ot, a néhai „Fast” Eddie Clarke vezette Fastway-t, Ozzy Osbourne Ultimate Sin albumát, a Queensryche korai munkáit, a Saigon Kick-et, a Skid Row-t, a Van Halen-t és a Warlock-ot is ebbe a kategóriába sorolja. Hát…

A glam metal-ról nekem a tupírozott hajú, sminkelt, tiritarka ruhákban feszítő, nőies megjelenésű, ugyanakkor nőfaló férfi muzsikusok, a kórusokkal, felturbózott, ultradallamos slágerek, valamint a hedonista, macsó dalszövegek jutnak eszembe. Bizonyos zenekarokra, például a Poison-ra, a Ratt-ra vagy a Mötley Crüe-re egy az egyben ráhúzható ez a klisé, mások inkább a stílus határvidékén, több irányzat metszéspontján mozognak.

A W.A.S.P.-ot is ez utóbbiak közé sorolnám. Bár a fent említettek közül sok minden rájuk is igaz, ám ők mindig is inkább az irányzat sötétebb oldalát testesítették meg: míg a többiek falták, ők shock rocker imidzsükből adódóan inkább kínozták a gyengébb nem képviselőit, sőt, a frontember, Blackie Lawless az ágyékára erősített körfűrésszel közelített hozzájuk. Nem túl bizalomgerjesztő hozzáállás…

A W.A.S.P. első találkozásunk idején, vagyis 1985 táján számomra egy volt a jó nótákat író, dallamos muzsikát játszó rockzenekarok közül. Viszonylag kevés csapatot ismertem még akkor, nem érzékeltem az egyes irányzatok között húzódó határvonalakat. A Metallicával és a Slayer-rel köszönt be életembe a „más”, az igazán kemény zene, addig minden csapat heavy metalt játszott.

Érdekes viszont, hogy amennyire alapdarabbá, klasszikussá vált nálam Lawless-ék bemutatkozó korongja, annyira hidegen hagytak a rá következő nagylemezeik. Pedig próbálkoztam, újra és újra nekiültem a többi, elsősorban a ’80-as években készült W.A.S.P. albumnak, ám egyik sem tudott olyan közel kerülni hozzám, mint a banda nevét viselő, éppen ma 35 éves alkotás.

Az utóbbi hetekben viszont ért egy kisebb megvilágosodás, mégpedig az, hogy hangzásában, de főleg hangulatában mennyire közel áll egymáshoz a W.A.S.P. és a Twisted Sister zenei világa. Az egyik térfélen a Torz Nővérek, a másikon a Szexuális Predátorok, ám a játék neve ugyanaz: dallamos, lendületes, egyszer súlyos, máskor lírai heavy metal. Mindkét csapat főhadiszállása, próbaterme valóságos slágergyár, mintha best of albumokat hallanánk, akár a You Can’t Stop Rock ’n’ Roll-t, akár a Stay Hungry-t, akár Blackie-ék 1984-es albumát tesszük fel a lemezjátszó korongjára.

A W.A.S.P.-ot 1982-ben hívta életre az énekes-ritmusgitáros Lawless (eredeti neve Steven Edward Duren) és az ugyancsak hathúrnyűvő Randy Piper, akik már korábbi zenekarukban, a Circus Circus-ban is együtt játszottak. Az első felállást rajtuk kívül Tony Richards dobos és Rik Fox basszusgitáros alkotta. Utóbbi hamarosan távozott, s a bőgőt – több tagcserét követően – végül Blackie akasztotta a nyakába, második gitárosnak pedig Chris Holmes-t szerződtették le. Így alakult ki ’83-ra a csapat első klasszikus felállása.

Számos „elmélet” létezik arra vonatkozóan, hogy minek a rövidítése a zenekar nevében olvasható négy betű. A legkézenfekvőbb a „White Anglo-Saxon Protestants”, azaz a „fehér, angolszász protestánsok” kifejezés, amellyel az Egyesült Államok Európából származó „őslakói” illetik magukat. A debütalbum eredeti amerikai kiadásán, a bakelitkorong középső címkéje körül viszont egy sokkal találóbb megfejtés olvasható: „We Are Sexual Perverts” (Szexuálisan perverzek vagyunk). De hallottam „We Are Sexual Predators”-ról, „We Are Satan’s People”-ről, illetve arról is, hogy a betűk közötti pontok szimplán vizuális célt szolgálnak, márpedig ha így van, akkor a „wasp” szó ugye szimplán darazsat (plusz rosszindulatú személyt, gonosz ötletet) jelent angolul…

A banda hamar hírhedtté vált sokkoló koncertjeiről, ahol is félmeztelen csajokat kötöztek ki a színpadon, Lawless pedig nyert húst dobált a közönségre. Eközben persze muzsikájukkal is felhívták magukra a figyelmet: ’82-es második demójukon (Face the Attack) már hallható volt a majdani debütalbum dalainak fele, a ’83-as második demón pedig a korong tíz szerzeményéből hét. A pontot az i-re első kislemezük, az Animal (Fuck Like a Beast) tette fel, címével, borítójával és dalszövegével is provokálva a rajongók és a megbotránkozottak egyre népesebb táborát.

Mindezek eredményeként nem kisebb kiadó kínált nekik lemezszerződést, mint a Capitol Records. Bemutatkozó albumukat kezdetben többféle néven emlegették: a korai kazettakiadások borítóján még az anyag első dala, az I Wanna Be Somebody címe szerepelt, a korong első nyomása tokjának gerincén pedig a Winged Assassins (Szárnyas Fejvadász), a hivatalos változat azonban szimplán a zenekar nevét viseli.

Érdekesen alakult a hírhedt Animal (Fuck Like a Beast) nóta sorsa. Az 1984 áprilisában napvilágot látott kislemezt egy független angol lemezcég jelentette meg, viszont, miután a dalt a hírhedt PMRC (Parents Music Resource Center) felvette a Piszkos Tizenötök listájára, a Capitol, attól való félelmében, hogy a nagyobb áruházláncok emiatt nem lesznek hajlandók terjeszteni a lemezt, az utolsó pillanatban lehagyta a számot az albumról. Csak az anyag 1998-as újrakiadására került fel ismét, ám amikor a kétezres években Blackie „visszanyerte” keresztény hitét, úgy döntött, hogy a továbbiakban nem játssza koncertjein a botrányos nótát.

A korong valamennyi szerzeményét Lawless jegyzi, plusz két nótába Holmes is besegített. A felvételekre a malibui Fort Apache stúdióban került sor. Az anyag zenei producere a frontember és Mike Varney volt, a hangmérnöki teendőket pedig Duane Baron látta el, aki a keverést is végezte.

Az albumot, pontosabban annak nyolc számát Komjáthy György műsorából vettem fel – a félórás adásidő csak ennyire adott lehetőséget. A School Daze és a The Torture Never Stops maradt le, érdekes módon tehát nem a kilencedik és a tizedik nóta, hanem mindkét lemezoldal utolsó száma maradt ismeretlen a honi rádióhallgatók előtt. Emiatt ez a két szerzemény nem is vált úgy a részemmé, mint a többi; a The Torture… hallgatása közben például olyan érzésem van, mintha az félig-meddig már a The Last Command albumhoz tartozna…

A többi viszont egy hibátlan nótacsokrot alkot, és egy olyan időkapszulát, zárványt nyit meg számomra, amelynek dalai teljesen más hangulatot árasztanak, mint bármi, amit Lawless-ék a későbbiekben alkottak. Az első albumok koraérett tökéletessége ez, hasonlót hirtelen a Metal Church-től vagy a Testament-től tudnék említeni.

Bármekkora respektje is van az Animal-nek vagy a Blind in Texas-nak, számomra az ezt a korongot nyitó I Wanna Be Somebody a No. 1. W.A.S.P.-sláger: lendületes, dallamos, ütős – ellenállhatatlan. De ugyanígy kedvenceim között említhetem a L.O.V.E. Machine-t, a B.A.D.-t, a lánccsörgéssel indító Tormentor-t vagy a lendületes Hellion-t is. Utóbbi nagyon jó B oldal-kezdés, különösen a fineszes „ráerősítős” refrén tetszik benne.

Az album leginkább lírai dala a Sleeping (in the Fire), de ez is inkább lassú középtempós szerzemény. A The Flame verzéiben egy csipetnyi Kiss-t érzek, a Twisted Sister-párhuzam pedig leginkább az On Your Knees-ben érhető tetten. Ezzel együtt teljesen egyedi, amit a perverz négyes csinál. Blackie karcos, karakteres hangja senki más orgánumával nem téveszthető össze; a gitárosok nem szólózzák szét a számokat, viszont megbízhatóan betonozzák le játékukkal, riffjeikkel a W.A.S.P. zenéjének relatíve súlyos alapjait. A dobosok teljesítményére alapvetően nem különösebben szoktam odafigyelni, itt viszont ki kell emelnem Richards élő, organikus játékát – élmény hallgatni.

A ’80-as évek közepén járunk, amikor a zenészeket még kötötte a bakelitlemez korlátozott játékideje, éppen ezért Lawless-ék nem is igen rabolják az időnket, bő 38 percben letudják a bemutatkozást. A 14 évvel későbbi újrakiadásra persze jó néhány csemege is felfért: a már említett Animal mellett a Rolling Stones Paint It Black-jének feldolgozása (amely már 1984-ben is szerepelt a L.O.V.E. Machine kislemez B oldalán), a Show No Mercy pedig az említett 1983-as második demóról és az egy évvel későbbi Animal single-ről lehet ismerős.

Röviddel az anyag megjelenése után Tony Richards kilépett a csapatból, a helyére Steve Riley került (aki szintén nem maradt sokáig, hiszen játéka csupán két W.A.S.P. nagylemezen hallható). A csapat már utóbbival indult első világ körüli turnéjára. Hírnevük látványosan megelőzte őket: Írországban néhány koncertjüket lemondták a szervezők, az Egyesült Királyságban pedig olyan szerződést próbáltak aláíratni velük, hogy senkit nem kínoznak meg a színpadon, nem használnak élő kellékként patkányokat és a nézőket sem dobálják véres húsdarabokkal.

Második albumuk, az 1985-ös The Last Command turnéját követően aztán a gitáros Randy Piper is búcsút intett társainak; az együtteshez Johnny Rod bőgős (King Kobra) csatlakozott, Blackie pedig ismét, immár végérvényesen a hathúros hangszert akasztotta a nyakába. A frontember rövid időre két alkalommal (1989-ben és 1993-ban) is feloszlatta zenekarát, 2001-ben pedig Chris Holmes is távozott a fedélzetről, ennek ellenére a W.A.S.P. jelenleg is „él és virul”: a csapat legutóbb négy évvel ezelőtt jelentkezett új albummal. S bár az együttes a The Last Command-dal érte el legnagyobb sikereit, Lawless koronájának legfényesebb gyémántja – szerintem – a három és fél évtizeddel ezelőtt megjelent bemutatkozó nagylemez.