Az epikus, old school heavy metal-ban utazó Slough Feg, egészen pontosan The Lord Weird Slough Feg nem tartozik a műfaj legünnepeltebb előadói közé, pedig közel harminc éve aktív résztvevői a színtérnek. Fennállásuk során kitűnő lemezek egész sorával ajándékozták meg szűk létszámú, ám annál lelkesebb rajongótáborukat. Zeneileg olyan kult-bandákkal hozhatók párhuzamba, mint a Manilla Road, a Cirith Ungol, vagy a Heir Apparent, akik szintén a műfaj műértőinek kedvencei, és ez a tény némileg megmagyarázza a Slough Feg státuszát, mivel kár is lenne tagadni, hogy nem éppen a legslágeresebb végénél közelítik meg szeretett stílusunkat.
Zenéjükben keveredik a klasszikus NWOBHM-érzésvilág a Black Sabbath-féle doom-mal, de az olyan klasszikus rockzenekarok hatásai is előkerülnek, mint a Jethro Tull, vagy akár a Thin Lizzy, elmondható tehát, hogy a banda abszolút a kemény zenék ősforrásaiból táplálkozik. Furcsa hangzású nevüket pedig egy Sláine című brit képregénysorozat főgonoszától kölcsönözték.
További érdekesség még, hogy az énekes/gitáros/zenekarvezető Mike Scalzi civilben filozófiaprofesszorként keresi a kenyerét, és ebből adódóan a lemezek szövegeiben is érdekes témákat jár körül, előszeretettel él például a science fiction eszközeivel. A New Organon című új lemezen, amely már a tizedik a sorban, Scalzi főiskolai előadásainak jegyzetei képezik a dalszövegek alapját, a középpontban pedig az angol filozófus, Francis Bacon azonos című könyve áll.
A lemezt indító Headhunter kezdő hangjai hallatán örömkönnyek szöknek a hozzám hasonló old school metal rajongó szemébe, hálát adva a Teremtőnek, hogy így, majd húsz évvel az ezredforduló után is vannak még zenekarok, amelyek ilyen természetes hangzással mernek előállni. Valóságos felüdülés a sok tökéletesre csiszolt, gyakran élettelen hatású, dobgép-gyanús lemez után egy ilyen fésületlen, már-már primitív, az értő fülek számára mégis oly kellemes megszólalású albummal szembetalálkozni. Természetes szépség, szokták mondani. Maga a dal tökéletesen előrevetíti, hogy mire számíthatunk a lemeztől: maximális hitelességgel előadott, abszolút kortalan metal zenét, a 70-es éveket idézően szabadon értelmezett dalszerkezetekkel, ahol egy fülbemászó gitárdallam után bármikor ráronthat a hallgatóra, mondjuk, egy ólomsúlyú doom riff. A heavy metal ősereje feszül ezekben a szerzeményekben.
A Discourse on Equality is hasonlóan eklektikus darab, amelyben disszonáns riffek váltakoznak a remekül eltalált gitárharmóniákkal. Lassan, döcögősen halad előre a dal, Scalzi ének helyett leginkább dühödt szavalásnak nevezhető módon, nagy pátosszal tudatja velünk mondanivalóját. A refrén alatt hallható tördelt ritmusú, robbanásszerű riffek pedig hatásosan támasztják alá Mike agresszív ordítását. Nem éppen egy 4/4-es rock sztenderd ez a dal, mégis ellenállhatatlan.
A The Apology basszus-intrójából egy lassan galoppozó ősmetal tétel bontakozik ki, Scalzi zseniális sztorizós stílusú énektémáival kísérve. Egyfajta bölcsesség árad ebből a dalból, olyan hatása van, mintha, mondjuk, a Grand Magus keménytökű nagyfaterja mesélne nekünk a tábortűz mellett, aki nemcsak megénekli a nagy, hősies csatákat, hanem meg is járta azokat.
A Being and Nothingness a könnyebben emészthető dalok közé tartozik; akik még csak ismerkednek a zenekarral, azoknak érdemes itt kezdeni a barátkozást a lemezzel. Egy harciasan menetelő, Maiden-módra vágtázó tempójú dalról beszélünk, teleszórva remekbe szabott gitárdallamokkal. Scalzi markáns énekstílusa persze helyre teszi a dolgokat, azonnal megteremtve a jellegzetes Slough Feg-hangulatot. Külön tetszik, ahogy egy gitárszólót követően egyszer csak véget ér a dal. Stílusos megoldás.
A címadó szerzemény is egy diadalmasan menetelő tétel, remek énektémákkal, ennek ellenére nem egy azonnal fülbemászó darab, igényel néhány hallgatást, mire kikristályosodik a nagyszerűsége. Mondjuk, ugyanez a lemez nagy részéről is elmondható. A ’Feg nem popmetal, ezt azért tegyük tisztába.
Imádni való az a jólesően primitív, barbár riff, amivel a Sword of Machiavelli indul. A mai szuper-technikás bandáktól megcsömörlött egyszeri metalosnak igazi csemege egy-egy ilyen zenekart felfedezni, amelyik még az eredeti formájában művelik a heavy metal zenét, nem a hangszeres bűvészkedést, hanem az őserőt helyezve a középpontba. Maga dal egy újabb lassú tempóban haladó, galoppozós riffeken tovagördülő kiválóság, a refrén pedig néhány hallgatás után egyenesen a kedvenceim közé emelte a nótát. Ráadásul dal végen hallható „gonosz kacaj” is teljesen jól sült el. Szerencsére, teszem hozzá, mert ez a húzás metal lemezeken sokszor igen gyermeteg hatást szokott kelteni.
Az Uncanny egy újabb lényegre törő darab, amelyben a banda összes jó tulajdonsága összpontosul: feszes, dallamos, erőteljes. Valószínűleg a koncertek népszerű darabja lesz. Ebben a dalban egyébként a basszer Adrian Maestas vállalta magára az énekes szerepét: a hangja nagyjából az Anvil-énekes Lips és Lemmy keresztezése, tökéletesen illeszkedik a képbe, nem bánnám, ha a jövőben is szerephez jutna egy-egy nóta erejéig.
A Coming of Age in the Milky Way az egyik különlegessége a lemeznek, itt ugyanis beköszönnek a népies hatások, de hála Istennek, nem olyan sekélyes módon, mint a szerencsére mára már kifulladni látszó folk metal trend egyes, nevetségesbe hajlóan giccses, pánsípos-kecskedudás előadóinál. Egy rendkívül hangulatos, balladisztikus tételhez van szerencsénk; nem tudom, hogy a zenei alap feldolgozás-e vagy saját kútfőből származik; ha az utóbbi, akkor le a kalappal a fiúk előtt.
Az album végére sem fogynak el a banda kreatív energiái, az utolsó két dal, az Exegesis/Tragic Hooligan és a The Cynic könnyedén tartják a lemez magas színvonalát. Különösen az utóbbi dal diadalittas masírozása lenyűgöző: olyan, mintha egy csapat részeg barbár harcos fűrészelné a Manowar Battle Hymns című örökbecsűjét. Verhetetlen darab.
Összefoglalásképpen annyit tudok mondani, hogy aki kedveli a jóféle, régi vágású heavy metal zenéket, és nem riad vissza attól, ha egy zenekar a saját útját meri járni, mindenképpen tegyen egy próbát a Slough Feg fergetegesen sikerült új lemezével. Aztán érdemes szépen visszaásni a diszkográfiában, mert eddig szinte minden arannyá vált, amihez ezek a derék emberek hozzáértek.
Leave a Reply