Rage: Secrets in a Weird World (1989)

Szinte minden puskaporomat ellőttem már Peavy-ék kapcsán, pedig nem is vagyok AKKORA Rage-fanatikus. Ám hiába írtam korábban, egy-egy kerek évforduló kapcsán a Perfect Man, az Execution Guaranteed és a Trapped! albumokról, méltattam a frissen megjelent Seasons of the Black nagylemezt és a Refuge tavalyi, Solitary Men című anyagát, nem tehetem meg, hogy szó nélkül hagyom kedvenc Rage-alkotásom harmincadik születésnapját. 🙂

Túl sokat, azt gondolom, nem is kell sztoriznom, csupán elhelyeznem a korongot az eddig felvázolt képben. Nos, az Execution… megjelenését követően Peter „Peavy” Wagner énekes-basszusgitáros búcsút intett addigi társainak (Rudy Graf és Jochen Schröder gitárosoknak, valamint Jörg Michael dobosnak), és új muzsikusokat toborzott maga mellé. Ekkor, 1987-ben jött létre a zenekar talán legklasszikusabb felállása; a Peavy, Manni Schmidt gitáros és Chris Efthimiadis dobos alkotta trió ezt követően zsinórban öt albummal örvendeztette meg a német heavy/speed/power csapat híveit (a hatodik reunion projektjük, a Refuge tavalyi anyaga volt).

Peavy a ’80-as évek végén

Már első közös lemezükön, az 1988-as Perfect Man-en rátaláltak arra a hangra, stílusra, amely onnantól a Rage sajátja lett, s amelynek köszönhetően rövid időn belül nemzetközi sikereket értek el. Ennek a muzsikának a gerincét a speed tempójú nóták, az ultradallamos refrének és a frontember jellegzetes orgánuma alkotta. Ennek a korszaknak a betetőzése lett a Secrets in a Weird World album, amelyet sokan a csapat legnagyszerűbb alkotásaként tartanak számon.

Gyorsan hozzáteszem, bármennyire is ütős dalcsokrokat hoztak össze egy-egy korongjukra Peavy-ék, teljesítményüket az esetek többségében nem éreztem kiegyensúlyozottnak, a dalokat egyenletes színvonalúnak: a nagy slágerek között mindig voltak tölteléknóták, amelyeket személy szerint egy-egy borzongást okozó nóta után a legszívesebben átugrottam volna. Ezen a lemezen ilyen a The Inner Search, a She és a Talk to Grandpa, de szerencsére ezek vannak kisebbségben, az album nem miattuk marad meg a hallgató emlékezetében. Ráadásul ezek is csak az ultramega slágerekhez képest tűnnek gyengébbnek, sok zenekar örülne, ha ilyen számokat tudna írni.

Már a hangulatos Intro (Opus 32 – Nr. 3, eredetileg az orosz zeneszerző, Szergej Prokofjev műve) is sejteti, hogy itt valami különleges előadásnak leszünk fültanúi. Kellemesen telt, kerek egész a hangzás: eszembe sem jut, hogy csupán három ember csap ekkora zajt. Peavy ekkor még a magasabb regiszterekben volt otthon; már-már hisztérikus hangja egyeseket talán irritálhat, de, mint mondtam, az előző évezredben ez volt a Rage első számú védjegye. Manni visszafogottan, ízesen szólózik, kifejezetten tetszik a játéka.

Az első bomba a kapkodós tempójú Make My Day képében robban: azt a hullámvasutazó refrént halljuk benne, ami már az előző lemez Supersonic Hydromatic-ját is ellenállhatatlanná tette. Ahogy ott az, itt ez az egyik kedvenc nótám. Az anyag két legnagyobb slágere, az Invisible Horizons és a Light into the Darkness nyilván nálam is a favoritok között van. Ezek a legjobb kivonatai, eszenciái a Rage életművének: sodró lendület, jó riffelés, fogós refrén, ráadásul előbbiben halljuk az album legjobb szólóját, utóbbinak pedig olyan jólesik üvölteni a refrénjét és együtt óóó-zni a vokállal…

A Distant Voices-ben is elsősorban a takaros szólót emelném ki, a sort záró, több mint 9 perces Without a Trace pedig a komplexitásával nyűgöz le. Sejtelmesen, álmo(dozó)s hangulatban indul, majd fokozatosan begyorsul. Tördelt ritmusokon át jutunk el az egészen magas sebességfokozatig, különböző tempók és témák váltják egymást, hogy aztán a középső, lebegősen utazó tétel után újra visszatérjen a korábbi száguldás. Jó pár Rage-anyagot ismerek, de nem emlékszem tőlük ilyen összetett nótára. A legjobban az tetszik, amikor – a nyolcadik perc környékén – az egyik dallamot a gitár együtt „énekli” Peavy-vel. Változatos, szórakoztató és zseniális.

Az egykori “elkövetők” ma, a Refuge tagjaiként (Peavy, Chris és Manni)

Az egy évvel későbbi folytatás (Reflections of a Shadow) már nem volt ilyen kiemelkedő: akadtak rajta jó számok, de nagyobb volt a tölteléknóták aránya. Az 1992-es Trapped! szintén a kedvenc Rage-lemezeim, az Enough Is Enough című nóta pedig a legnagyobb Peavy-szerzemények közé tartozik. A trió utolsó közös munkája akkoriban a ’93-as The Missing Link album volt, ami a maga idejében elment mellettem, talán mert egy kicsit besokalltam a zenekar stílusától, és új kedvencek után néztem. De mai füllel hallgatva az is egy nagyon jól sikerült anyag, ütős, bár a Secrets…-énél valamivel fakóbb dalokkal.

Az éppen ma 30 éves Secrets in a Weird World viszont semmit nem veszített frissességéből, ugyanolyan hatásos, mint születésekor, úgyhogy egyáltalán nem nosztalgiázás céljából veszem elő, és bármikor szívesen hallgatom. Köszönet érte Vectomi-nak, annak idején ugyanis tőle vettem át az anyagot kazettára. Ha valaki még csak most ismerkedne a csapattal, ezzel az albummal kezdje.

A cikk szerzője: Coly 894 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*