Majesty: Legends (2019)

Bevallom, egészen mostanáig nem hallottam a szóban forgó német együttesről, vagy ha hallottam is, albumai nem jutottak el hozzám. Márpedig azokból van bőven. Akik ismerik őket, valószínűleg mosolyognak zöldfülűségemen: „Végre egy jó kis heavy/power metal csapat – gondoltam –, amelyik már pályája kezdetén ilyen érett produkcióval áll elő!” 🙂

Hát nem, az énekes-billentyűs (korábban gitáros) Tarek Maghary és aktuális csapata több mint két évtizede tevékenykedik a színtéren, és ez idő alatt kereken tíz stúdiólemezt jelentetett meg – kilencet Majesty, egyet pedig Metalforce név alatt. Történt ugyanis, hogy a 2008-as Magic Circle fesztiválon a zenekar bejelentette, hogy onnantól új néven folytatják tovább. Három évvel később azonban „meggondolták magukat”, és visszatértek az eredeti elnevezéshez.

Maghary-t egyébként a Keep It True fesztivál szervezőjeként és a DawnRider projekt szülőatyjaként is illik ismerni; utóbbi eddigi egyetlen (koncept)albumán, a 2005-ös Fate Is Calling Pt. I-en olyan muzsikusok vendégszerepelnek, mint Rob Rock, James Rivera, Charly Steinhauer, Ross the Boss vagy a néhai Mark Shelton.

A Majesty saját meghatározása szerint true metalt játszik, ami inkább a szellemiségükről, dalaik tematikájáról árulkodik. A középkori történelemből és a fantasy világából merítő szövegeik (elég csak egy pillantást vetni számcímeikre) legtöbbször harcokról, dicsőségről, hazafiságról szólnak.

A zenekar aktuális, viszonylag új felállását a frontember mellett Emanuel Knorr és Robin Hadamovsky gitárosok, Alex Voß basszusgitáros és Jan Raddatz dobos alkotja. A bőgőst tavaly igazolták, de a levesporokkal közeli névrokonságot ápoló bárdistának is a Legends az első közös munkája a csapattal. Ne felejtsük megemlíteni, az idei lemez keverését és maszterizálását (ahogy a két évvel ezelőtti Rebels-ét is) egy bizonyos Fredrik Nordström végezte a göteborgi Fredman Stúdióban. Úgyhogy jól szól az anyag…

11 nóta bő 49 percben – ezt kínálják nekünk az önjelölt legendák, és csak óvatosan merem bevallani, hogy tetszik, amit hallok. Óvatosan, mert ez nem igazán az én zeném. A heavy/power igen, viszont a szintivel, időnként modern, pattogós, táncos ritmusú elektronikával meglágyított pörölycsapások nem fájnak úgy, ahogy kellene, a már-már giccsesen heroikus szövegeket pedig egyszerűen képtelen vagyok komolyan venni.

Pedig jól indul az album, a hangulatos, futurisztikus intrót (The Will to Believe) követően felpörög a kétlábdob, ránk zúdul a förgeteg (Rizing Home). Egyrészt persze hallottunk már ilyet, másrészt van valami rendhagyóan modern, popos szellősség, játékosság a Majesty muzsikájában. A „Ri-ri-rizing Home” kórus, mondjuk, egy kicsit béna, de a refrén és a szóló is tízpontos.

A Burn the Bridges is zavaróan erős szinti-felhangokkal indul, hogy aztán a refrénre az album legnagyobb slágere kerekedjen belőle. Maghary-ból itt is előjön a dadogás („We will burn, burn, burn, Yeah we burn, burn, burn, Let us burn, burn, burn the bridges”), ugyanakkor milyen zseniális a második sor végén a háttérvokál „ugatása”, illetve a refrént követő kórus! Akárhányszor meg tudnám hallgatni a dalt (na jó, ez azért túlzás), de jó eséllyel pályázik idei kedvenc nótáim év végi Top 10-ébe, és már csak ezért az egy számért szívesen elmennék egy Majesty-koncertre.

Köszönöm, én már jól vagyok. Az ezután következő emlékezetes dalok csak omlós marcipánfigurák a torta tetején. A Church of Glory például kozákos hangulatú szintivel-kórussal indul, és újra egy tempósabb nóta. A refrén miatt itt sem kell Tarek-éknek szégyenkezniük, ahogy a gitárosok játékát is élvezet hallgatni. A Mavericks Supreme-nél újabb szégyenlős csápolás a részemről: a „ciccegős” alapritmust és az ellenállhatatlan refrént is mintha egy popnótából vették volna kölcsön, de a végeredmény bitang jó – persze csak annak, aki bírja ezt a műfajt. 🙂 Derékból bemozgat, nem bírok mozdulatlanul ülni a helyemen…

Öngyújtókat elő, mobiltelefonok mécsfényét bekapcsolni, jön a lírai Words of Silence! Ez is professzionális darab, még ha számomra túlontúl lágy is. A romantika rózsaszín felhőit az anyag talán legkeményebb szerzeménye, a pörgős Last Brigade söpri félre. Az újabb „sláger” a sorban azonban nem ez, hanem a Blood of the Titans, amelyben az énekdallam hullámvasutazását egy már-már neoklasszikus ízű szóló követi. És hogy ezután se dőlhessünk nyugodtan hátra, zárásként jön a Stand as One, és egy újabb zseniális, bemozgató refrén, amelynek kimondott erénye az éneket aláfestő szintetizátorfutam.

Összességében elmondható, hogy a Legends egy üresjárat nélküli, csupa erős nótát felvonultató album. Nekem ez volt az első találkozásom a Majesty-vel, de egyből megvettek Maghary-ék. És bár jóból is megárt a sok, hát még olyan muzsikából, amelyik „nem igazán az én zeném”, felzárkózásként máris jöhet a 2017-es Rebels album!