Kedvenc énekeseim – régen és ma

Bajban lennék, ha ma rangsorolnom kellene kedvenc zenekaraimat. Az a felfokozott, meghatározott irányú rajongás, ami volt bennem a ’80-as, talán még a ’90-es években is, rég nincs meg. A Black Sabbath-on és a Metallica-n nőttem fel, plusz az Alice in Chains és a Dream Theater is nagyban formálta zenei ízlésemet, de már messze nem hallgatom őket annyit, mint korábban, nem részesei a hétköznapjaimnak. A többi, mostanában tetsző csapat pedig túl számos és túl egyenrangú ahhoz, hogy bármiféle sorrendet állítsak fel közöttük. Hogy mely zenekarok voltak rám az elmúlt évtizedekben a legnagyobb hatással, azt könnyen meg tudom mondani. Hogy aktuálisan melyik a kedvenc együttesem? Fogalmam sincs.

Hasonlóan érzek a „kedvenc énekes, gitáros, dobos” stb. kategóriák kapcsán is, ráadásul itt még nagyobb súllyal esik latba a mennyiségi szempont. Pontosan tudom, mert akkoriban mindent dokumentáltam, hogy 1985 végén kereken 100 kazettám volt, azokon pedig 88 előadótól 751 számom. Ma ennek a sokszorosa. Abban az esztendőben nálam Ronnie James Dio volt az év énekese, mellette jobbról-balról Klaus Meine és Ozzy Osbourne állt a képzeletbeli dobogón (a hölgyeknél akkoriban Wendy O. Williams volt a favoritom).

Jelenleg csaknem lehetetlen küldetésnek gondolom kedvenc énekeseim Top 10-es listájának összeállítását, de azért teszek rá egy kísérletet, hogy megfogalmazzam, manapság kinek a hangja tetszik, kinek a teljesítménye fog meg a leginkább. Természetesen ez is szubjektív kategória, több kell hozzá, mint pusztán jó énekhang: kisugárzás, karizma, plusz valamekkora életmű, legalábbis nálam nem egy album alapján válik valaki házi kedvenccé. Így például, bár a Grand Magus-tól több lemezt is ismerek, és Janne „JB” Christoffersson hangja is tetszik, egyelőre nem sorolnám őt a favoritjaim közé.

Persze, itt is különválik, hogy kiket hallgatok rendszeresen, és kik válnak egyre inkább múlt idővé. Nem is olyan régen még a Jeff Scott Soto–Jørn Lande–Chris Cornell szentháromságot neveztem meg kedvencemként, de mostanában őket is hanyagolom. Hozzáteszem, a régiek közül alig hallgatok valakit, mostanában ugyanis mániákusan kutatom az újonnan megjelenő vagy az általam eddig nem ismert jó zenéket.

Na, de nézzük! Ronnie James Dio továbbra is etalon, és a már említett Jeff Scott Soto, Jørn Lande, Chris Cornell trió sem esett ki nálam a pikszisből. Rajtuk kívül egyértelműen Top 10-es szereplő még Layne Staley, Dee Snider, Eric Wagner, Warrel Dane és Marilyn Manson is. A tizedik helyre a Volbeat frontemberét, Michael Poulsen-t vagy a Mustasch énekesét, Ralf Gyllenhammar-t nevezném – bár inkább az utóbbit, mert a svéd bajuszbagázs muzsikája mostanában egyértelműen közelebb áll hozzám, mint a dánoké.

A legjobb húszban nálam bérelt helye van Ray Alder-nek, Burton C. Bell-nek, Mike Howe-nak, Serj Tankian-nek, Russell Allen-nek, Johan Edlund-nak (Tiamat), a néhai Peter Steele-nek és Zak Stevens-nek. Érdekes, hogy bár a Judas Priest az örök favoritjaim közé tartozik, Rob Halford-ra, akit egyébként nagyon kedvelek és tisztelek, valahogy mégsem tudok úgy gondolni, mint kedvenc énekesemre. Ennél is abszurdabb történet, hogy James Hetfield sok éven át az első számú zenész/énekes volt az életemben, mára viszont valahogy eltávolodtam a Metallica-tól – ami megint egy külön történet, egyszer talán meg is írom.

Az említetteken kívül Zaher Zorgati (Myrath), Andy Beresky (Palace in Thunderland), Christian „Spice” Sjöstrand (Spiritual Beggars), Henk Vanhee (Cowboys & Aliens) és Niklas Stålvind (Wolf) orgánumát is nagyon bírom. Jelenleg – a fentebb említettekkel együtt – ők a kedvenc énekeseim. És persze még valaki, akiről itt szándékosan nem írtam, ugyanis holnapi cikkem kifejezetten róla fog szólni.

Ti össze tudnátok állítani kedvenc énekeseitek Top 10-s listáját? Ha igen, elő vele! 🙂