„Jó volt részese lenni ennek a pezsgésnek”

Levélváltás Terdik Zoltánnal, a Malediction egykori énekesével – 2. rész

Szóba hoztad a Blizzardot; erre a bandára projektként vagy teljes jogú együttesként tekintettetek?

Csak a magam nevében beszélhetek, de számomra egyértelműen a Malediction volt a fő banda, a Blizzard pedig afféle szerelemgyerek.

Kik hozták létre a csapatot, és mi volt vele a célotok? Olyan ötletek halmozódtak fel bennetek, amelyek a Malediction koncepciójába nem fértek bele?

A Blizzard-ot ketten alapítottuk Szénási Robival. Ákos egyáltalán nem rajongott a black metal-ért (bár ez mostanra lényegesen megváltozott), így fel sem merült, hogy a Malediction keretein belül ilyen irányú ötletek megvalósulhatnának. Ahogy korábban már mondtam, egyébként sem szerettük volna keverni a dolgokat. Így is volt elég ötletünk mindenhová. Intenzív, zsigeri, sötét és borzongatóan fagyos zenét akartunk játszani, ezért bizonyult tökéletes választásnak a Blizzard (Hóvihar) név. Erről még annyit, hogy az Immortal Blizzard Beasts-je csak később jelent meg, és a német játékfejlesztő céget sem ismertük még. Mi több, azt csak nemrég tudtam meg, hogy a Possessed énekesének az előző bandáját is így hívták, szóval saját kútfőből jött az ötlet. Nem meglepő módon művészneveket használtunk: Robi Hell’s Armageddon lett, én pedig Equimanthorn.

A ’90-es évek közepén több reflektorfény esett a black metalra. Hazánkat is elérte ez a hullám, sok black metal banda alakult ekkoriban, például a Neckropolis, a Frost, az Ahriman, a Sear Bliss, a Corvus, a Mist vagy a Nebron. Hogyan láttad az akkori hazai undergroundot?

Tetszett, hogy a különböző székhelyű bandák mennyire eltérő jellegűek (akkor még nem hígult fel a színtér). A norvégok tolták a legzordabban, a svédek tele voltak király dallamokkal, a finnek alapból elvetemültek, a görögöket sem lehetett mással összetéveszteni, de a magyar bandáknak is megvolt a sajátos hangzásuk. Kimértebb, letisztultabb, s talán egy kicsit melankolikusabb zenét játszottak, de ez persze csak az én meglátásom. Az első Sear Bliss azóta is nagy kedvenc a hangulata miatt, de az Ahrimant és a Frostot is nagyon bírtuk. Ekkor kerültünk kapcsolatba több fanzine-nal. Jó volt részese lenni ennek a pezsgésnek.

Véleményed szerint hol vannak a black és a death metal határai? Melyek a közös pontok, illetve eltérések a két irányzat között?

Nézd, ez elég szubjektív dolog. Ma már nagyon nagy az átfedés, köszönhetően az olyan bandáknak, mint a Behemoth vagy a Necrophobic. Egyre nehezebb kiemelni a különbségeket, ezért ezek a zenekarok tökéletesen meg is jelölik a közös nevezőt. Régebben már csupán a technikai rész vizsgálata egyértelművé tette: a death metal többnyire komplexebb, ritmus-centrikusabb volt, mélyre hangolt gitárokkal, hörgéssel. A black metalt ezzel szemben a sebesen sodró vagy hömpölygő dallamáradat jellemezte, sivító, károgó énekkel kísérve. Ma már inkább csak az mondanám, hogy a black metal egy jellegzetesen misztikus, baljós atmoszféra megteremtése. Ez lehet a kulcs.

Az interjú elején pontosan erről beszéltem a death metal hanyatlásánál. Az lett a tendencia, hogy a technika és a súly teljesen háttérbe szorította a hangulatot. Ezt érezhette Euronymous is, amikor elfordult addigi kedvenc stílusától, hogy aztán elinduljon ez a pokoli invázió. Az érzésvilág hatványozottabban érvényesült, mint a technikai felkészültség. Lehet, hogy szőrös szívű vagyok, de nálam csak a Morbid Angel tartotta magát abban az időben. Végül a Nile lett az a csapat, amelyik vissza tudta hozni a death metal méltóságát, s egyben képes volt új irányt mutatni a következő generációnak.

Elméletileg három, gyakorlatilag két demót jelentettetek meg, hiszen az Ancient Moon nótái a másik két demóra is felkerültek. Kérlek, pár szóban jellemezd nekünk a Land of Carpathian és az Anger of the Dying Nature anyagokat!

Valóban, az Ancient Moon-on még rendes dob sem volt, csak püföltünk valamit ritmusképpen. De maguk a szerzemények elég jók voltak ahhoz, hogy újra felvegyük őket. Meglehetősen punkos attitűd jellemzett bennünket. Nem volt kritérium a pontosság, az énekhez nem írtam szövegeket. Sőt, a demók próbatermi felvételeinél úgy bólogattunk Képesi Jocinak (Winterdeamon), aki itt is nagylelkűen elvállalta a dobosi feladatot, hogy milyen ütem vagy kiállás jön éppen. Ultra-kaotikus volt az egész, de nekünk így tetszett. Underground volt a javából! Egyszerűen csak meg akartunk mártózni ebben az éjfekete atmoszférában, mindenféle görcs, vagy molyolás nélkül. Szinte maguktól álltak össze a számok. Pár kazi még most is porosodik valahol, tele kész dalokkal, amiket végül nem használtunk fel.

Mi történt veled ezután? 2002-ben a Malediction kihozta a Whirl Evoken by Prayers EP-t, a Blizzard megjelentette a Broken Wings demót, de te egyiken sem szerepeltél…

’99-ben aktív szellemi útkeresésbe kezdtem, ami oda nőtte ki magát, hogy bekerültem egy buddhista egyetemre, majd évekig tanultam asztrológiát egy szűk baráti csoport keretében. Ez rengeteg időt és energiát kívánt tőlem. A zenével egyre kevésbé tudtam foglalkozni. Miután egy alkalommal le kellett mondani miattam egy fellépést, ahová a többiek nagyon szerettek volna menni, rájöttem, hogy nem halogathatom tovább a döntést. Nem lett volna korrekt velük szemben, ezért a következő próbán bejelentettem, hogy kiszállok. Persze nem repestek az örömtől, de mivel jó barátok voltunk, és vagyunk azóta is, elfogadták a döntésemet. Robival kísérletet tettünk a Blizzard valódi zenekarrá fejlesztésére, ekkor vettük be Ónodi Tamást dobosnak. Volt pár nagyon jó próbánk vele, de a Malediction-ből való kilépésem a Blizzard-ra is vonatkozott.

Amúgy mi a véleményed erről a két anyagról?

Egyszerre volt furcsa, mégis jó érzés figyelemmel kísérni őket. Dinnyés Pisti remek választásnak bizonyult az énekesi posztra. Karizmatikus, jó kiállású frontember volt, bivaly torokkal, ráadásul elég könnyen ki lehetett jönni vele. Míg a bandában voltam, és ő a December Flowers-ben énekelt, érződött némi rivalizálás közöttünk, de ez ekkorra már teljesen eltűnt. Zeneileg is továbbfejlődött a csapat, sokkal izgalmasabbak lettek a ritmusok. Kiváló dalok sorakoznak azon az EP-n. A Blizzard-ot is nagyon megható volt hallgatni: itt egy zene, aminek a születésénél bábáskodtam, és most önálló életre kelt, tovább viszi az örökségemet. Fantasztikus! Néhány ötletet ugyan felhasználtak korábbról, de már akkor érződött, hogy a saját útjukat fogják járni, nekem pedig bejött ez az irány.

Pár évvel később Robi is otthagyta a Blizzard-ot. A pontos okokra már nem emlékszem, de mindketten áldásunkat adtuk Oncira, aki tovább akarta vinni a zenekar nevét. Volt szerencsém hallani a legújabb anyagukat. Annyit mondhatok, hogy sokakat meg fognak lepni az elképesztő minőségi ugrással, mind a megszólalás terén, mind pedig a remekül megkomponált dalaikkal. Ezúton is köszönöm nekik, hogy ilyen szintre emelték ezt a nevet!

Mikor és hogyan kerültél vissza a Malediction-be? Hogyan nézett ki ekkor a zenekar tagsága?

2004 környékére már sok minden leülepedett bennem, a tanulmányaimon is túl voltam, közben pedig a zenei ötleteim is felhalmozódtak. Szellemi jó barátommal, Györei Zoltánnal, aki korábban a December Flowers dobosa volt, sokat összejártunk beszélgetni. Egy alkalommal azzal a hírrel érkezett, hogy Joci és Pisti távoznak a Malediction-ből, és őt kérték fel játszani. Nekem is rettenetesen hiányzott a zenélés, így felhívtam Ákost, hogy szívesen visszajönnék. Így történt. Zoliról még annyit, hogy nagyon tehetséges dobos, aki könnyedén betanulta a számokat, koncerten is magabiztosan játszott, ám végül csak rövid időt töltött a zenekarban. Ezután Schmolcz Gábor (Grin) lett a dobosunk, aki remek zenész és jó csapatjátékos is volt.

Mikor kezdetek dolgozni a Reductio ad Absurdum albumon?

A többszörös tagcsere hátráltatta az új szerzemények születését, mivel újra be kellett tanulni az addigiakat, hogy koncertképesek legyünk. Persze az is igaz, hogy elég lassan születtek a dalaink. Az alapok hamar összeálltak, de akár fél vagy egy év múlva is változtattunk, ha úgy éreztük, hogy valami nem stimmel velük. Pepének még sikerült feljátszania a maga részét, ezután viszont már nem tudta tovább folytatni velünk, mert ő is külföldre költözött. Ekkor egy régi barátunk, Rumszauer Zsolt érkezett a csapatba. Rumi nemcsak a számokat tanulta be villámgyorsan, hanem a készülő lemezbe is jócskán besegített plusz szólamokkal, színesítésekkel.

Mennyi időtök volt a felvételekre, azokra hol került sor, és ki finanszírozta a stúdióidőt?

Ez volt az első alkalom, hogy nem sürgetett minket az idő, mert Pepe unokatestvérének a házi stúdiójában dolgozhattunk. Előfordult, hogy teljes napokat ott töltöttünk. Továbbra sem vetett fel bennünket a pénz, a költségek nagy részét Ákos és Andró vállalta magára.

Miután a Whirl Evoken… EP gyakorlatilag saját kiadásban (Death Trap Productions) látta meg a napvilágot, egyértelmű volt számotokra, hogy a lemez is hasonló módon jelenik majd meg? Kiadók nem is mutattak irántatok érdeklődést?

Nem volt ilyen jellegű érdeklődés, legalábbis én nem emlékszem. Talán gondoltunk rá, hogy a Metal Hammer berkein belül próbáljuk meg kiadni, de végül ismét a saját gondozás mellett döntöttünk.

Te magad hiszel a DIY (Csináld magad!) szellemiségében?

Miért is ne: ha valaki rá tudja szánni magát, hogy alaposan kitanulja a dolgok mikéntjét, akkor ez nagyon is működhet. Nem egy otthon készült produkciót hallottam, ami nagyon is minőségi lett. Ugyanakkor nem lehet elvitatni a komolyabb stúdiók, hangmérnökök érdemeit, tapasztalt segítségnyújtását sem. Egy Reign in Blood sohasem készülhetett volna el DIY-módszerekkel.

Az évek folyamán a death metalon belül is több irány alakult ki, mint például a technikás floridai vonal, a brutális brit-holland irány, a doom-mal kevert változat, a progresszív, vagy a skandináv, dallamokkal átszőtt vonulat. Ti melyiket éreztétek közel magatokhoz?

A többiek nevében nem nagyon mennék bele a részletekbe. Persze mindig is voltak közös kedvenceink. Ákos szereti a technikás, progresszív dolgokat, ahogy én is. Andró viszont inkább az extrémebb, zsigeribb vonalra gerjed. Nekem emellett még ott van nagy favoritként a funeral doom, de annak ellenére, hogy rengeteg lemez jelenik meg ennek a stílusnak a jegyében, kevés a kimagasló alkotás. A gothic-ba hajló szépelgés viszont nem az én világom, hiába tarkítja hörgés. Talán azt mondhatnám, hogy mindannyiunk szívét az újjáéledő old school irányzat dobogtatta meg a leginkább, az a mi világunk.

Mai fejjel/füllel hogyan ítéled meg a Reductio ad Absurdum-ot?

Egyértelműen a legkomolyabb munkánk, ahol minden összeállt, amit valaha is el akartunk készíteni. A zene, a szövegek, de még a lemezborító is olyan kohéziót alkot, amiről korábban csak ábrándoztunk. Az említett szellemi útkeresésnek köszönhetően sokkal koncentráltabb volt a mondanivalóm. Az olyan tradicionalista gondolkodók, mint René Guénon, ráébresztettek egy lényegi problémára a nyugati civilizációval kapcsolatban. Végleg elszakadtunk emberi létünk, méltóságunk valódi gyökereitől. A spirituális értékeket a csakis anyagi irányba való törekvés extázisa váltotta fel. Ezt az uralkodó őrületet nevezzük fejlődésnek.

A Reductio Ad Absurdum szó szerinti jelentése: visszavezetés az abszurditásra. Ez egy filozófiai vitákban használatos kifejezés, amelyben levezeted a másik téves gondolatmenetét, hogy szemléltethesd annak az értelmetlenségét. Ezt a címet nagyon találónak éreztem az egész modern világ bírálatára, a gondolkodó egyének elmagányosodására és a tehetetlenség okozta kétségbeesésre. Itt tehát a Kali Yuga (sötét kor) világciklusáról, a diabolikus erők mozgásáról van szó. Bármely tudatos szervezet mesterkedése valósuljon is meg társadalmi, politikai szinten, csak bábok vagyunk ebben a játékban. Végül, ahogy a borító is mutatja, nem marad más lehetőség, mint egy mindent elsöprő kataklizma általi megtisztulás. „Papjai a fekete napnak! Ébresszétek fel a pusztítás istenét, mert az ő ciklusába léptünk!” (Hymn to Destroy)

Rengeteget beszélgettünk ezekről a dolgokról, amelyek határozottan inspiráltak bennünket a zeneszerzésben. Hangzásbeli problémák természetesen ezúttal is adódtak, de annyi baj legyen. Azt is belátom, hogy hiba volt ilyen módon kísérletezni a tiszta énekkel. Mániákusan változatos vokált akartam, de nem voltam elég képzett a kivitelezéshez. Bár az vitathatatlan, hogy a The Time of Pressure vége az egyik legerősebb pillanata a lemeznek.

Jelenleg Angliában élsz, és festészettel, képzőművészettel foglalkozol. Mikor és miért hagytad el az országot? Kint bejöttek a számításaid?

A párom – rövidebb-hosszabb időre – már korábban is vállalt munkát az Egyesült Királyságban, de amikor egy ilyen turnus végén kiutaztam hozzá, annyira megtetszett az adott kisváros, hogy eldöntöttük: kiköltözünk ide. Másfél évre rá sikerült is, azóta itt élünk. Mondhatni, jól megvagyunk. A képzőművészet már korábban is közel állt hozzám. A gimnáziumi évek alatt jelentek meg képeim egy kiállításon, ám később teljesen leálltam. Csak három évvel ezelőtt kezdtem újra foglalkozni vele, immár sokkal komolyabb energia-befektetéssel. Jelenleg tagja vagyok egy helyi művészklubnak. Éppen most fut egy kiállításunk, amelyen három képem szerepel.

A zenei életből teljesen kivonultál? Követed még a metal színtéren zajló eseményeket?

Aktívan már nem zenélek. Készítettem néhány ambient jellegű szerzeményt, miközben próbáltam kiismerni egy pár zeneszerkesztő programot. Időnként előszedem a gitáromat, de igazából ennyi. Természetesen továbbra is érdekel, hogy mi történik a zene világában. Bár sokfelé elkalandoztam az idők során, például a jazz, a komolyzene és az ambient muzsika területére, de végül mindig visszatérek a metal bandákhoz. Talán annyi változást érzékelek magamon, hogy így negyven fölött már nem nagyon kapnak el új dolgok. Ehelyett olyan régi klasszikusokhoz nyúlok vissza, amelyek fontos szerepet játszottak a zenei érésemben, vagy éppen olyan régi kincsek után kutatok, amelyek annak idején kimaradtak az életemből.

Kapcsolatban vagy egykori Malediction-os és Blizzard-os társaiddal?

Szerencsére mindenkivel meg tudtam őrizni a jó viszonyt, amire büszke is vagyok, de a legszorosabban Várhalmi Ákossal tartjuk a kapcsolatot. Csetelünk, zenéket mutogatunk egymásnak, máskor pedig a régi időkön merengünk, ahogy azt kell.

Zoli, köszönöm szépen a válaszaidat! Kérlek, oszd meg befejező gondolataidat olvasóinkkal!

Még egyszer nagyon köszönöm a Rattle Inc. magazinnak és konkrétan neked, hogy lehetőséget kaptam erre az interjúra! Fantasztikus volt ez az időutazás, amiért rendkívül hálás vagyok. Továbbá szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a Malediction-nek énekes és gitáros poszton nagy szüksége lenne új tagokra. Ha valaki elég elhivatottnak érzi magát, hogy csatlakozna, ez ügyben bátran keresse Várhalmi Ákost vagy Gábor Andrást. Már kész is az új lemez anyaga. Segítsetek, hogy ez a nagy múltú honi banda tovább létezhessen! Köszönöm!