„Fiúk, vagy 10 perc átállás és 20 perc játék, vagy mehettek haza”

Első kézből az Archaic fesztiválsikeréről – 1. rész

A hazai thrash új trónkövetelője, a budapesti Archaic zenekar második helyezést ért el a világ legrangosabb metal fesztiváljának tehetségkutató versenyén, a Wacken Metal Battle-n. Ezzel az eredménnyel a fiúk történelmet írtak, ráadásul a nemzetközi ismertség és elismertség a közeljövőben remélhetőleg még tovább növeli a csapat ázsióját. Pedig, ahogy azt kétrészes interjúnkban Jósa Tamás énekes a tőle megszokott közvetlenséggel elmeséli, a németországi kiruccanás nem volt éppen egy folyamatos, minden zökkenőtől mentes diadalmenet…

Még egyszer, az egész stáb nevében gratulálok a Wacken Metal Battle-n (a továbbiakban WMB) elért második helyezésetekhez!

Köszönjük szépen, jólesik, és már vártam, hogy ismét bő lére ereszthessem a mondanivalómat egy nektek adott interjú keretein belül.

Dióhéjban, milyen élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodva tértetek haza Németországból?

Egy egészen más világgal találkoztunk odakint. Voltak róla elképzeléseink, hogy milyen lehet, amikor nem csak a koncertszínpadok előtt ácsorogva, hanem aktívan, kontaktok szerzésével és kapcsolatok építésével, napi 12 órán át folyamatosan mászkálva és beszélve vagyunk jelen a fesztiválon. És hiszed vagy sem, teljesen pihentető volt; volt benne egy olyan révbeérős érzés, hogy igazából mindig is itt akartál lenni, közös placcon az európai menedzsmentek krémjével, miközben, ha nem vagy elég szemfüles, lehet, hogy elmulasztod, hogy elsétált melletted David Vincent. Ez volt az Artist Village nevű hely.

A magyar WMB-promóter, Sütöri Olivér első dolga volt, hogy megmutatta nekünk ezt a helyet, és mi onnantól napokig ott laktunk. Mire pénteken színpadra léptünk, már mindenki ismert bennünket, tudta, hogy kik vagyunk, és jó pár zsűritag az ajándék Archaic-pólóban mászkált aznap… Az alkoholnak köszönhetően olyan ismeretségeket kötöttünk, hogy utólag el sem hiszem, hogy volt képem egy asztalhoz leülni ezekkel az emberekkel. A sok zenész és promóter mellett a zsűritagok is állati jó arcok voltak. A dél-afrikai csókával például utána a pesti Testament-bulin is találkoztunk, mert a kinti közös lealjasodásunk alatt annyira megfogta az a pár dolog, amit Pestről meséltünk neki, a barátnője pedig éppen Ozorázott, úgyhogy maradtak még nálunk pár napot.

Nagyon-nagyon sok karakterben sorolhatnám még a neveket, a lényeg, hogy a 217 koncertből, azt hiszem, láttam vagy négyet… 🙂 Ott ültünk az Artist Village-ben, éppen Olivérékkel és az izlandi zsűritaggal beszélgettünk, amikor hirtelen nagy zajra lettünk figyelmesek. Az egyik távoli, a Mad Max-filmek stílusában összetákolt színpadról több mint tízméteres lángcsóvák csaptak fel – hihetetlen látvány volt. Ezzel jelezték, hogy ott most indul egy koncert. Mi pedig ott dumáltunk azokkal az emberekkel, akik számára ez évente ismétlődő, megszokott jelenség, nekem pedig konkrétan viszketett a talpam, hogy rohanjak a lángok felé, mint valami hülye éjjeli lepke, de nem hagyhattam ott azt a beszélgetést. Na, ilyen volt. 🙂

Egy pillanatra még térjünk vissza a „kályhához”! Június elején megnyertétek a WMB itthoni válogatóját, ami automatikusan meghívást jelentett a németországi döntőre. Milyen mértékben támogatták a kijutásotokat, kint-tartózkodásotokat a német szervezők (útiköltség, szállás, étel-ital)?

Az útiköltségbe elég komoly összeggel szálltak be, de még így is jócskán hozzá kellett pótolnunk. Buszbérlés, benzin, sör, ilyenek. Tudod, hogy megy ez ilyenkor, előjönnek a rejtett igények. Szállásnak egy elég nagy sátorkemping-részt tettünk a magunkévá a szitáló éjszakai esőben, ami egy igen jól őrzött VIP camp area volt, ahonnan busszal lehetett bemenni a fesztiválra. Piánk mindig volt, kaját csak a fellépés napjára biztosítottak, az viszonyt olyan volt, hogy Püski Lacival (az Archaic egyik gitárosa – a szerk.) versenyt ettünk, majd versenyt pihentünk, és azt néztük, ki tud hamarabb felállni komolyabb rosszullét nélkül.

Azt a Facebook-on láttam, hogy már napokkal a pénteki fellépésetek előtt kint voltatok. Melyik nap érkeztetek?

A keddi napot áldoztuk fel az odajutás oltárán. Reggel 10-kor már az autópályán szakítottunk, és éjjel 2-kor értünk oda. A fesztivál szerdán indult, de még a három nagy színpad nélkül. Olivér és Csanád, a másik állati jó fej magyar zsűritag is borzasztó kedves volt, felvették helyettünk a pass-okat, mert azt csak kedd éjfélig lehetett, majd a jelenlétükkel támogattak bennünket, amíg felállítottuk a sátrainkat. A legjobb az volt, hogy ezzel az artist pass-szal aztán bárhová bemehettünk, még az épülő nagy színpadok elé is. Csaba bátyja, Miki mondta, hogy MOST menjünk oda fotózni, mert holnap 70 ezer ember fog ott állni, így viszont ez életünk fotója lesz. És tényleg: a két tök üres színpad, előttük az öt Archaic-os csávó, olyan, mint valami vihar előtti csend… Megy is keretbe, amint le tudok ugrani a kopiguruba.

Milyen zenekarok koncertjét sikerült elcsípnetek?

A Slayer egyértelmű programpont volt. Sajnos, az artist pass-szal nem tudtunk bejutni a Main VIP Area-ba, így nem kezelhettünk le ismét Gary Holt-tal, pedig meg akartuk neki köszönni az újabb támogató videót, és a jótékonysági zászlónkat is szerettük volna még további nevekkel gazdagabbá tenni. Az eltérő zenei igények miatt sokszor más-más koncerteken voltunk, már amikor az időnk engedte, hiszen, ahogy fentebb meséltem, többnyire az Artist Village-ben róttuk a promóciós köreinket.

Olyan neveket persze nem hagyhattunk ki, mint a Testament, az Vltimas, a Demons & Wizards, a The Night Flight Orchestra, vagy a Skyclad. Nagyon sok Metal Battle-es zenekar koncertjébe is belenéztünk, hogy lássuk, milyen a mezőny. A Monarch, a Baby Heartless, a nyertes Varag Nord vagy a Drunken Buddha buliját látva hirtelen kisebbnek éreztük az esélyeinket. Olyan koncerteket nyomtak ezek a bandák, hogy azzal féltéglaként zúzták be önbizalmunk kirakatát.

Hogyan zajlott maga a verseny: a 30 csapat ugyanazon a napon lépett fel?

Nem, nem: a három nap mindegyikén 10-10 banda műsora futott le a History Stage-en, amit a legelső Wacken színpadából építettek, és mindenféle relikviával vettek körül. Ott volt a legelső, óriási fém bikakoponya is, 30 évvel ezelőttről. Mindenki kapott 30 perc átszerelési, majd 30 perc játékidőt, a sátor pedig minden koncerten rogyásig megtelt. Az esti utolsó fellépésekre az őrök már nem engedtek be több embert, de odakint egy hatalmas LED-falon, meg merem kockáztatni, a bentihez képest jobb hangosítással mentek a stream-ek, tehát a sátoron kívül is figyelemmel lehetett követni, hogy mi folyik odabent. Erre szükség is volt, mivel ahogy azt két héttel korábban, a Rude Festival-on megtudtuk a németektől, a legtöbbjük a Metal Battle miatt megy ki a Wacken-re, mivel szeretnek új és ígéretes bandákat elcsípni, ott pedig 30 ország aktuális legjobbjait kapják kézhez.

Ti hány óra tájban kerültetek sorra?

Na igen, és akkor most jön a fekete leves. Németországban kormányrendelet van rá, hogy ha villámlással járó égiháborúra van kilátás, akkor azonnal evakuálni kell a fesztivált. A külföldiek számára ez valami hatalmas katasztrófának tűnhet, írtak is ránk itthonról, amikor ez bekövetkezett, hogy úristen, akkor most mi van… De semmi drámai. Pár évvel ezelőtt egy ilyen thunderstorm alatt egy villám belekúrt egy autóba, amit nyolc ember támasztott, közülük ketten kómába is estek. Azóta él ez a rendelet, hogy zivatar ESÉLYEKOR evakuálni kell a résztvevőket, sem a fém tartóoszlopos, fémvázas sátrakban, sem a szabadban nem maradhat ember. Nos, mi, akik ahhoz szoktunk, hogy az itthoni fesztiválok munkatársai az első haláleset bekövetkeztéig winrar csomagolóval rakosgatják be-ki, ide-oda a fizető vendégeket, a Wacken személyzete két perc alatt eldugott 75 ezer embert. Egy óvóhelyre, kocsikba, ide-oda. Hihetetlen volt. Mi Szonjával, a hoszteszünkkel beszorultunk a furgonba, ahová a cuccainkat is vitték. Vidáman elvoltunk, lement a Haunted kettes lemeze, jókat dumáltunk a panamai zenekar két tagjával, akik ugyancsak itt leltek menedékre. Nem aggódtunk, hiszen tudtuk, 4 órakor már nem fogunk színpadot kapni, legfeljebb majd játszunk később, mi rossz történhet…

Amikor elmúlt a vihar, felcuccoltunk, és éppen mentünk átöltözni, amikor odajött hozzánk a színpadmester: „Fiúk, vagy 10 perc átállás és 20 perc játék, vagy mehettek haza, mert akkor le kell, hogy mondjuk a koncerteteket”. Valószínűleg az est további zenekarai komoly kötbéreket pakoltak volna a fesztiválra, ha órás csúszások vannak, így az aznapi utolsó három WMB-s bandán hozták be a vihar miatti késlekedést…

Estére aztán minden visszaállt a normális időpontra, ami dicséretes volt, de ezzel mi nem voltunk kint a vízből. Többnapnyi promózás, ismerkedés és egy igen ütős szett megy a kukába, ha széthullunk, és sajnos elég közel sodródtunk ahhoz, hogy elveszítsük a fókuszt…

Mely dalok alkották a programotokat?

Na, ez a másik. Az Intro – Hidden Desire – The Saw – Last Man Standing – Two Minutes of Hate – To Wonder… – …After a Kill félórás műsor olyan szép, komplex egésszé állt össze, és annyira megvolt a fejünkben, hogy mikor, hogyan és hol pózolunk, én mit és mikor mondok közben, hogy amikor közölték, hogy tíz perccel rövidítsük le ezt a programot, megsemmisültünk. Mit, hogyan, miképpen irtsunk ki? Bármelyik dal hiánya megöli a program dinamikáját. Végül úgy döntöttünk, hogy a Hidden Desire fele és a The Saw marad ki. Tudjuk, nem volt jó döntés a legdallamosabb számot kihagyni, de mással is ugyanilyen szar döntést hoztunk volna.

Mekkora közönség előtt játszottatok? Ők hogyan fogadták a muzsikátokat?

A vihar miatt még nem jött vissza mindenki a fesztiválra, vagy bevallottan leragadt valahol piálni, így a sátor nem volt annyira tele, mint az előző napokon a többieknél, ellenben hatalmas ováció volt, a magyar fesztiválozók „Ria-ria-Hungária!” kórusa töltötte be a teret. A circle pit-re és a wall of death-re buzdítás automatikus kizárást vont volna maga után, de nem volt rá szükség, mert már az első számnál örvény keletkezett. Minden szavamat itták, és reagáltak is rá. Még akkor is, amikor a „Scream for me, Wacken!”-t elcsesztem, és négy helyett ötöt mondtam („There are five words I always wanted to say”). Már csak a felvételen láttam, hogy a tízpercnyi, atom-stresszes átszerelés és kapkodás után olyan adrenalinlöket öntötte el az agyam, hogy a koncertből csak képekre emlékszem.

A többiek is atommód kivoltak: tíz perc nem elég arra, hogy az előző banda leszereljen, te felmenj, beállj és indulj. De megcsináltuk. Feszített volt, iszonyatos nyomást éreztünk, és szerintem ezt is figyelték, és ez is belejátszhatott a végeredménybe, hogy tíz perc alatt hoztuk össze, amire másoknak fél órájuk volt. A koncert szigorúan 20 percét pedig sikerült olyan jól venni, hogy amint az óra egészet ütött, Csaba pont kiütötte az …After a Kill záró hangját. A színpadmester nem győzött mindenféle nemzetközi jelzésekkel hálálkodni oldalról. Váltig hiszem, hogy az a plusz adrenalinlöket és az az állati feszültség, ami a kapkodás miatt bennünk volt, olyat adott hozzá a színpadi produkciónkhoz, ami megsokszorozta annak az értékét.

(holnap folytatjuk)