„Egyre inkább nem baj, ha a metal underground műfaj marad”

Levélváltás Szabó Gáborral, az egykori Twilight fanzine főszerkesztőjével

A ’90-es évek végén még gyerekcipőben járt az internet, így a nyomtatott sajtónak komoly szerepe volt az undergroundban. Hazánkban is rengeteg fanzine működött ezekben az időkben, amelyek közül az egyik legszínvonalasabb kétségkívül a Twilight volt. A lap történetét az egykori főszerkesztővel, Szabó Gáborral göngyölítettem fel.

Üdvözletem, Gábor, és köszönöm szépen, hogy elfogadtad az interjúfelkérést!

Én köszönöm a lehetőséget! Örömmel nézem a munkátokat az interneten, üde színfoltja vagytok a hazai underground metal újságírásnak érdekes megközelítésű cikkeitek, interjúitok miatt.

Mikor, milyen indíttatásból hoztátok létre a Twilight fanzine-t? Az akkoriban felbukkant és visszatért tradicionális heavy metal adta az inspirációt?

Jómagam a ’90-es évek elejétől nagy metalrajongó voltam, és azt vettem észre, hogy egyre jobban letisztul a zenei érdeklődésem, és főleg a német power metal csapatok felé irányul. Akkoriban még nem létezett internet, tájékozódni csupán a magyar Metal Hammerből lehetett. Ha ennél is többet szerettél volna tudni, nem volt más lehetőség, mint külföldről beszerezni magazinokat. Szerencsémre egy keletnémet unokatesó révén gyakran sikerült szert tennem német Hammerre, Rock Hard-ra. A fanatizmusomat talán érzékelteti, hogy szorgalmasan áztattam le a karácsonyra, húsvétra Németországból kapott képeslapokról a bélyeget, majd amikor úgy gondoltam,hogy elég összegyűlt, írtam a német Rock Hard szerkesztőségébe egy levelet, amiben megneveztem azokat a lapszámokat, amelyekben tudomásom szerint Running Wild-cikknek kellett lennie, hogy küldjék el ezeket nekem. Mellékeltem az újságokra 20 márkát, amit karácsonykor kaptam, és az összes leáztatott bélyeget postaköltségre. Körülbelül egy hónap múlva kaptam egy hatalmas csomagot az általam kért összes lapszámmal és rengeteg ajándékkal, mert Götz Kühnemund, az akkori főszerkesztő nagyon megsajnálta a kis magyar tizenévest! Később interjúztunk is vele a Twilightban 🙂

Az unokatesóm egyszer küldött pár Heavy Oder Was? magazint is. Nálam az volt a non plusz ultra. Amikor a Twilight-ot megálmodtuk, egy az egyben úgy képzeltem el a mi lapunkat is! Csakis igazi, true metal bandák, a zenekarok nevei nagybetűvel kiemelve a cikkben (az első Twilight-nál ez még tetten is érhető).

Milyen viszony fűz(ött) benneteket a durvább zenékhez (thrash, death, grindcore, black stb.)? Célotok volt, hogy a hagyományos heavy metal szellemiségét ápoljátok?

Abszolút célunk volt, igen! Az összes fanzine az extrém metalról szólt. A belezős grindcore-bandáknak számtalan fanzine-jük volt akkoriban, de a klasszikus metal szellemiséget senki nem képviselte. Kovács Gábor barátommal, a Demonlord gitárosával 1997-ben éjszakákon át ötleteltünk, hogy mit és hogyan kellene csinálnunk, hogyan legyen Magyarországnak is egy klasszikus metal magazinja. Mert azt tudni kell, hogy mi kezdettől magazinban gondolkodtunk. Legális céges alapokon, ISBN számmal ellátott, profi nyomdai nyomással készülő magazinban.

Mire utalt a kiadvány neve?

Sokat agyaltunk rajta, olyat szerettünk volna, ami külföldön is érthető, ha adott esetben interjút kérsz egy kiadótól, ha szeretnél lemezeket kritika miatt, ne csengjen furcsán, idegenül. Ekkor indult a Rádió Győrben a metal műsorom, a hetente jelentkező Alkonyzóna is, így eléggé adta magát az angol Twilight név.

Hogyan jött össze a stáb? Esetleg már korábban is ismertétek egymást?

Igen. Akkoriban a győri true underground élet, vagy ahogy később sikeresen ellopva a nagy jelzőt elneveztem: a NWOHHM hullám csapatai és az őket körülvevő slepp elég jól ismerte egymást. A mag a PSVMK köré tömörülő első Halloween Night szervezőgárdája volt, főleg Pekker Marci és Faragó Gyurika. Egy régi jó barátom, az azóta már más utakat járó Földi Feri révén pedig megismerkedtem Kovács Gáborral és öccsével, Tamással, akik hatalmas germán metal rajongók voltak akkoriban. Ma már persze egy kicsit elpuhultak… 🙂

KG a győri Irish Pubban dolgozott, az lett a bázis ahol a szellemi munka zajlott. Persze sörrel a kézben. Utólag is köszönet Horváth Zolinak, a pub és panzió tulajának, hogy anno, 1998 körül elviselt minket, és hagyta, hogy kialakuljon ez az erős metal közösség. Oda járt akkor a Demonlord, az Obstruction és a Kharon tagsága is. Szép idők voltak. 🙂

Rendelkeztetek újságírói tapasztalatokkal?

Nem. Én rádióztam, és fiatal irodalmárként bontogattam a szárnyaimat, verseket, dalszövegeket írtam, de korábban max iskolai újságírói tapasztalataink voltak.

Akkoriban virágzott idehaza a fanzine-mozgalom. Mutattatok érdeklődést a magyar underground iránt? Szerinted milyen viszony jellemezte a hazai fanzine szerkesztőket?

Az akkori klasszikus metal underground iránt mindenképpen. A korai időkben (ami az első két számot jelenti) színtiszta metal magazin voltunk, egyáltalán nem érdekelt minket az extrém metal. A szombathelyi Sear Bliss is csak azért tűnt fel az első számban, mert Bandó Győrben tanult, és hamar hozzánk csapódott az Irish Pubban. Biztosan rohadtul unta azokat a kérdéseket anno, a The Haunt album idején, hogy „kérlek, most meséld el, hogy a Running Wild mekkora hatással volt a zenétekre”, de állta a sarat becsülettel. 🙂

Az akkor születő magyar heavy power vonalat viszont nagyon figyeltük: Cross Borns, Stainless Steel, Fekete Sereg, Story és a fentebb már említett zenekarok, de a hangsúly kezdetektől fogva a külföldi profi zenekarokon volt. Így aztán eléggé el voltunk szeparálódva a hazai fanzine-készítőktől, nem is nagyon kerestük velük a kapcsolatot. Tettük a dolgunkat.

Volt előttetek példa azt illetően, hogy milyen minőségű, tartalmú lappal akartok előrukkolni?

Hogyne, a Heavy Oder Was?! és a magyar Metal Hammer. Nekem Cselő és Lénárd volt az etalon! Mindig is ők lesznek. 1990 óta iszom a szavukat minden hónapban. Amit ők műveltek az 1980-as években metal újságírás gyanánt, az világszinten példaértékű. Álmodd meg, csináld meg, legyél professzionális! Ha nem vagy az, add el, hogy az vagy, és azzá válsz! Kimenni egy 1200-es Ladával a német Metal Hammer szerkesztőségébe, amikor még áll a Vasfüggöny, és 20 évesen kötni velük egy franchise-szerződést? Számomra ők voltak a példák. Kovács Gábor ezért is hozott össze minket már a legelején a Faragó tesókkal, hogy profi nyomfai körülmények között tudjunk profinak tűnő magazint kihozni. Bejött. 🙂

Emlékszel még arra, hogy miként álltatok neki az első szám összeállításának?

Persze. A legelső számba még friss külföldi metal magazinokból (Rock Hard, Kerrang, német Hammer) fordítottunk cikkeket, írott CD-n megszerzett albumokról közöltünk kritikákat, és barátokkal interjúztunk. Éjszakákon át kerestük Petyával a szkennelhető zenekari fotókat a Text-Print nyomdában, mert akkor a neten még szar se volt, főleg nem jó minőségben.

Majd ezt a lapot elküldtem boldog-boldogtalannak (Nuclear Blast, Roadrunner, Metal Blade, Century Media, német Rock Hard, GUN Records, Noise, Massacre stb), és ezután már nem volt megállás: folyamatosan jöttek az interjúidőpontok, a promó CD-k. A kezdet kezdetén még nem voltak kihangosítható mobilok, így az interjúkat estére, a munkahelyemre szerveztük. Ott ültünk Pekker Marcival vagy KG-val este kilenckor, és vártuk, hogy becsörögjön Rolf Kasparek! 🙂

A lapok tartalmáért ki volt a felelős? Komoly kompromisszumokat kötöttetek, hogy kik kerülhetnek be az újságba és kik nem?

A végső szót én mondtam ki, de sosem volt ebből gond. Láttuk, hogy kivel lehet interjúzni, és válogattunk, tök szubjektív módon. Minket soha semmilyen kiadói nyomás nem érintett: sem a Hammer Records, sem a Nephilim részéről (akiktől rengeteg segítséget kaptunk), sem kintről. Imádtuk, ha valamelyik kedvencünkkel beszélhettünk; inkább a bőség zavarára emlékszem, mint arra, hogy témák után kellett volna rohangálnunk. Főleg, amikor elkezdtük a tematikus hülyéskedős metal rovatainkat. Na, azoknak a rejtett poénoknak az elhelyezését marhára élveztük a Twilight készítésénél. Így dobtuk fel a hosszú nyomdai éjszakákat, például keresztrejtvény-készítéssel. 🙂

Már a kezdeteknél eldöntöttétek, hogy milyen rendszerességgel akarjátok kiadni a Twilight-ot?

Igen, suli és meló mellett a kéthavonta történő megjelenést választottuk, de még az is nagyon kemény megterhelést jelentett. Akkoriban úgy terjesztettük a lapot, hogy kivettem egy nap szabit, felültem egy fémvázas hátizsákkal a pesti buszra, fullra pakolva körülbelül 300 darab magazinnal, és egész nap róttam a fővárosi rockboltokat, tettem le bizományba a lapot. Majd amikor hazaértem, éjszakákon át borítékoltam és postáztam, a Rock Ness-től a Hangárig mindenkinek. Aztán két hónap múlva, amikor vittem a következőt, próbáltam elszámolni az előző eladásaival. Nem volt egyszerű.

Arra szeretnélek kérni, hogy pár mondatban jellemezd az egyes számokat!

Csak felületesen és főleg a borítók alapján. Az első lapszám eleje a Grave Digger Nights of the Cross albumborítója volt. Ez nagyjából jellemzi is a szellemiségünket, és behatárolja azt a korszakot. Olyan időszak volt ez, amikor kijött a Hammerfall-tól a Glory to the Brave, vagy a Labyrinth-től a Return to Heaven Denied. Azt hiszem, így elég világos, hogy jókor voltunk jó helyen. 🙂

A kettes szám a sárkányos borítós, ezt Berti barátom egyik fantasy könyvéből szkenneltük. Hosszú éjszakákat ültünk a nyomdában Gyurcival és Petyával, mire elkészült. Azt hiszem, KG itt szállt ki először, de valahogy mindig visszatért. Aztán jött egy komolyabb technikai fejlődés, technikailag és tartalmilag is. Papp Norbi grafikus készítette a borítónkat, Petya pedig nagyon szép színekkel dolgozott. Megjelent Szalai Péter, aki sokat tett hozzá a belső minőséghez.

A negyedik szám Sebastian Krüger Mikulása. Akkorra kezdtek beérni a kiküldött lapszámok. Jöttek a promók, a király interjúlehetőségek. Az ötös elején egy Pokolgép-borító van, amit Petya alkotott egy éjszaka, amikor a Nephilim felkérésére az új, visszatérő Pokolgép-borítón is dolgozott éppen. Kevesen tudják, de ez egy üvöltő Ozzy Osbourne-fej, amit Petya fáradtan széttrollkodott; egyszer csak azt vettük észre, hogy valamik kurva jó dolog született belőle. Aztán ez lett a Pokolgép albumborítója is. 🙂

A hatos címlapja a legszebb, Tari Jocó barátom, a kecskeméti Aurea Aetas agya, grafikusa alkotta, világszínvonalú festmény. Büszke vagyok rá, hogy ezen a borítón belelkesülve hoztam aztán össze Bandót a Sear Bliss-ből és Tari Jocót, hogy később olyan örök érvényű Sear Bliss-borítók szülessenek, mint például a Glory to Perdition! Ez, a hatos szám volt a legendás győri Nephilim Fesztivál hivatalos programfüzete is, úgyhogy körülbelül kétezer példányban kelt el napok alatt!

A hetes pedig egy méltó lezáró borító, három mexikói nénit ábrázol Slayer-otthonkában, Pantera gitárral. Itt már nagyon élveztük a hülyéskedést a metal témákkal, ez a belsőben is sokszor visszaköszön. Amúgy ha valakit érdekel, van még egy-két elfekvő lapszám. Postaköltségért szívesen elküldöm, ha kell valakinek.

Használtatok-e külsős anyagokat, például recenziókat, interjúkat, koncertbeszámolókat?

Csak az első számban. Utána minden saját termés volt, az interjúk, a koncertbeszámolók, a kritikák és a tematikus tartalmak is. A harmadik számtól kapcsolódott be Szalai Péter barátom, aki nagyon nagyot dobott a magazin minőségén. Egyrészt tovább látott nálunk zeneileg. Nem hányta el magát a „progresszív” szó hallatán, így egy kissé kitágult a zenei horizontunk. Másrészt hatalmas lexikális tudása volt zenei téren, és jól beszélt angolul. Sok jó interjút és kritikát köszönhetünk neki. Mindvégig, még a Breakpoint-os időkben is hű volt a laphoz.

Voltak olyan előadók, csapatok, amelyek kikosaraztak benneteket?

Igazából nem is értem a kérdést. 🙂 Nem. Ha valakit megkértünk, mesélt nekünk. Ha valahová bejutottunk, írtunk róla. Akkoriban nem volt olyan sok szócsöve a metalnak, nem volt ezer önjelölt blogger, internetes újságírás pedig még épp, hogy. Mindenki örült minden megkeresésnek.

Ami a költségeket illeti, hogyan finanszíroztátok az egyes számokat? Kaptatok külső anyagi segítséget?

Mivel profi külsőre és magas példányszámra törekedtünk, az elejétől fontos volt, hogy hirdetőket találjunk. Eladtunk poszterfelületet, fél, egynegyed és nyolcad oldalt is. Mivel akkoriban még alig volt megjelenés (Rockinform és Hammer), az aránylag alacsony árainkkal jól jöttünk a hirdetőknek. Pesti csizmabolt, pólóárus, sörgyár vagy bakancsüzlet; ahol kidobtak az ablakon, ott bemásztam a kéményen. Arra, hogy a következő lapot tudjuk finanszírozni, mindig volt elegendő pénz.

Az eladott lapokból befolyt bevételt visszaforgattátok a következő szám előállításába?

Természetesen, bele kellett. A Czifrik Misi féle győri Nephilim Records felbukkanása adott nekünk egy olyan biztos anyagi alapot, amitől az oldalszám is megnőtt, színes poszterünk, sőt színes belső oldalak is lettek! Petya is egyre professzionálisabbá és kreatívabbá vált, így a hatodik Twilight már igazán tetszetős metal magazin lett. Talán olyan, amit a kezdet kezdetén megálmodtunk.

Mennyire volt nyereséges egy-egy szám?

Deficitesek sosem voltunk, de annyi pluszt sem tudtunk képezni, hogy például fizetést tudjunk adni egy-egy szerkesztőnek. Igaz, ez soha nem is volt téma; abszolút fanatizmusból csináltuk, nagyon sok munkaórával.

A hazai rajongók részéről mekkora igény, érdeklődés mutatkozott a Twilight iránt?

A kezdetektől nagy volt az érdeklődés. Lett egy lojális előrendelő és vásárlóbázisunk. A baj az volt, hogy egy-egy lapszám postázása iszonyat sok macerával járt (boríték+bélyeg+idő), így inkább arra törekedtünk, hogy fix árusítóhelyeink legyenek az országban, és ott legyen mindig elérhető a lap.

Mikor és miért szűnt meg a fanzine?

Egyszerűen elfáradtunk. Nem bírtuk a tempót. Munka, suli, magánélet mellett interjúk, beszámolók, koncertek. Túl nagyok és profik akartunk lenni, és a kéthónapos kitűzött megjelenések hamar csúszni kezdtek. 1998 és 2000 között jelentünk meg. A Twilight-sztorit a hét lapszám után jégre tettük, de nem sokáig ültünk a seggünkön.

Volt olyan irányú tervetek, hogy egy kis idő elteltével visszatértek?

Igen, és hamarosan ki is jött egy másik magazin, egy kicsit más koncepcióval. Bécsben voltam koncerten, amikor a kezembe akadt egy olyan metal újság, mint a magyar Népszabadság: A/2-re kihajtható, ingyenes lap, nincs bizomány, nincs eladási ár, nincs remittenda, nincs utánkövetés. Egy csomó energia felszabadul! Így született meg a Breakpoint magazin, ami Petyáék nyomdai kivitelezési lehetőségei miatt inkább A/5-ös formátumú lett, de színes, informatív és ingyenes metal újság. Mint a Pesti Est, vagy inkább, mint most a Rockstar Magazin. Havi rendszerességgel jelent meg, és ezzel is kurva sok meló volt, de a nyomdai költségeket már sokkal profibb marketingstratégiával sikerült előteremtenünk. Jó pár lapszámot megélt, és számos nagy sikerű rovata volt. Amire a legbüszkébb vagyok, az a „Mindenki volt egyszer rocker” rovatom, amiben olyan arcok vallották meg titkos metalszeretetüket, mint Mikó István, Szt. Martin, Dolák-Saly Róbert és Laár András, Korsós György, Viczián Ottó, Roy és Ádám, vagy Prieger Zsolt az Animából. 🙂

Szerinted az internet elterjedése kiszorította a nyomtatott fanzine-eket az undergroundból?

Nem, és soha nem is fogja. Mindig is meglesz az a réteg, akinek fontos a nyomtatott tartalom. Ami számomra nagyon szép példa, az a magyar Burning Sun fanzine, ahol Papi Zoltán azt csinálja most, amit anno, 1998 táján jómagam is megálmodtam. Nagyon drukkolok neki.

Gondoltatok esetleg arra, hogy a Twilight-ot felteszitek a világhálóra, és online magazinként működtetik tovább?

Igen, volt is erre kísérlet. Egy darabig, 202 körül elég jó látogatottsággal futott a twilight.hu, de aztán, mivel valamiért nem fizettük ki a domain nevet, egyszer csak eltűntünk a világhálóról, vagy egy kis ingyenes domain névre szorultunk, már nem is tudom, a lényeg, hogy a Breakpoint megérkezése miatt is elhalt a dolog. Amúgy marhára örülnék egy szkennelt, lapozgatható PDF-es Twilight- és Breakpoint-tartalomnak. Lehet, hogy szánni kellene rá egy-két napot… 🙂

Az egykori munkatársaid mivel foglalkoznak manapság? Tartjátok még egymással a kapcsolatot?

Pekker Marcit elnyelte a csomagolástechnika világa, vele ritkán találkozom. Kovács Gáborral a mai napig jó barátok vagyunk, pár éve egy tematikus Star Wars kiskocsmát is üzemeltettünk együtt, de ahogy az lenni szokott, abba is belefáradtunk. :-), Szalai Péter nagy hírű ügyvéd lett, és jogot is tanít: jogásztanuló egyetemisták rettegik a nevét a Széchenyi Egyetemen. És persze mindannyian szobarockerek vagyunk, olykor megtárgyalunk egy-egy új lemezt, ha végre eljutunk egy pesti nagykoncertre, vagy, ne adj isten, leülünk sörözni itt, Győrben. 🙂

Mi a véleményed jelen korunk heavy metal mozgalmáról?

Az, hogy egyre inkább nem baj, ha a metal underground műfaj marad. Aki akarja, megtalálja. Jó példa erre a svéd Wolf együttes. Most pont ők ugrottak be, de írhatnám a Grand Magus-t, a Holy Grail-t, a Morgana Lefay-t, vagy a Lechery-t, a Visigoth-ot. Szóval aki akarja, megtalálja őket, főleg manapság. Aki szeretné, a Facebook-on akár három perc alatt megtalálhatja az énekesüket, és interjúzhat is vele. Az a fajta újságírás, amit mi képviseltünk, átalakult, de ez egyáltalán nem baj, mert így másfajta varázsa lesz a dolognak. És a lényeg az, hogy varázsa legyen. Régen hónapokig vártál egy újságot, évekig egy kazettát, fotókat vizsgáltál nagyítóval, tíz éveket vártál egy koncertre. Odavoltál egy lemezkritikától. Ma pedig az a varázs, hogy ráírhatsz Tommy „Reinxeed” Johannson-ra, hogy micsoda kurva jó lemezeket csinál, vagy személyesen is megköszönheted Dave K. Starr-nak a Welcome to the Ball albumot. 🙂

Végezetül arra kérlek, hogy fejtsd ki a véleményedet honlapunkról, a rattle.hu-ról!

Nagyon becsülöm, amit csináltok, és nagyon tetszik az az alázat és megközelítés, ahogy a metalhoz nyúltok, viszonyultok. Coly fura tematikái, a te underground mániád, a múltidézések. A Dionysos Rising blog mellett, és persze a hardrock.hu mellett ti vagytok az általam rendszeresen olvasott internetes médium.

Gábor, köszönöm szépen a válaszaidat, minden jót kívánok neked!