„Egyértelműen a death metal hozott össze bennünket”

Levélváltás Terdik Zoltánnal, a Malediction egykori énekesével – 1. rész

Sajnálatosnak tartom, hogy a pécsi/komlói Malediction eddigi, 23 éves pályafutása alatt mindössze két demót, egy EP-t és egy lemezt jelentetett meg. Munkásságukat a ’96-os Never Ending Darkness óta követem nyomon, kiadványaik minden death metal fanatikus igényét maximálisan kielégítik, csupán az a baj velük, hogy csökkentett üzemmódban dolgoznak. Jelen interjúban a banda egykori énekese, Terdik Zoltán mesélt nekem a múltról, felidézve a Blizzardban eltöltött éveit is.

Zoli, köszönöm szépen, hogy elfogadtad az interjúfelkérést, amelynek keretén belül egy speciális múltidézésre kérlek fel a Maledictiont és a Blizzardot illetően.

Én köszönöm, hogy megkerestél, nem kis meglepetésemre szolgált.

A Malediction 1996-ban jött létre, a felállást pedig te mint énekes, Szénási Róbert basszusgitáros, Várhalmi Ákos gitáros és Képesi József dobos alkotta. Milyen indíttatásból hoztátok össze a csapatot?

Egyértelműen a death metal hozott össze bennünket, így lettünk barátok is. Cserélgettük a zenéket, éppen kinek mi volt meg. Általában Robinál lógtunk, a rajongásunk pedig rövid idő alatt átcsapott abba a vágyba, hogy mi is zenéljünk. A szerepek hamar kialakultak, már csak egy dobos kellett. Képesi Józsefet én ajánlottam a többieknek, Ő előzőleg az Alcohol Force nevű HC punk bandában játszott. Egy próbán volt szerencsém hallani, amint a Motörhead Overkill-jét nyomták az ikertestvérével, a mi death metalos elképzeléseinkhez pedig elengedhetetlen volt a kétlábdob. Megkerestük tehát, és miután összegyakoroltuk a Massacre-től a Dawn of Eternity-t, igent is mondott.

Ez volt az első bandátok, vagy korábban, más formációkban tettetek szert zenészi tapasztalatokra?

Jocit már említettem, és nekem is volt előtte egy bandám (Shivery Light), ahol gitároztam, de ebben az időben sokkal jobban érdekelt a halálhörgés; John Tardy, Marc Grewe és Kam Lee voltak az isteneim.

Egyértelmű volt számotokra, hogy stílusilag a death metal mellett kötelezitek el magatokat?

Igen. Szinte nem is hallgatunk mást ez időtájt. Na jó, még black metal-t, de arra hoztuk létre Robival a Blizzard-ot, hogy mindkét stílust megtarthassuk a legtisztább formájában.

Melyek voltak a legfőbb hatásaitok, zeneileg mi volt a közös nevező?

Az énekesek említésével már felfedtem néhányat, tehát Obituary, Morgoth, Massacre, de még hosszan lehetne sorolni: Death, Unleashed, Morbid Angel, Bolt Thrower, Asphyx, szóval az összes old school klasszikus. A kezdeti feldolgozásaink is Unleashed-, Death-, Deicide- és Massacre-számok voltak.

Amíg a ’90-es évek legelején a death metal volt az underground meghatározó iránya, addig pár évvel később alábbhagyott ez a hullám, és másfajta zenék (nu/modern metal, grunge stb.) váltak dominánssá. Ti hogyan viszonyultatok az akkori zenei állapotokhoz?

Elég szomorú időszak következett, amikor rengeteg nagy kedvencünk, próbálva elhagyni a süllyedő hajót, vad és többnyire elhibázott kísérletezgetésbe kezdett. Személy szerint már a melodic death-szel sem tudtam mit kezdeni, egy pár Arch Enemy, At The Gates, aztán annyi. Az In Flames-t például kifejezetten utáltam. A modern metal bandák ugyan átvették a súlyt és a groove-ot, talán néhol még extrémebbek is lettek, a fojtogató atmoszféra viszont eltűnt, ezért nálam is, mint oly sokaknál, a black metal töltötte be a death csapatok helyén keletkező űrt.

Egyetértesz azzal, hogy Pécs komoly szerepet töltött be a hazai underground életben? Egyfelől pezsgő klubélet jellemezte a várost, másfelől olyan zenekarok működtek ott, mint a Morris, a Halley vagy a Cultic Pulp…

Totálisan! Ott volt a Gyár, a Rák, még az Ifjúsági Ház is rendesen ki volt használva ilyen téren. Komlón is hatalmas zenei élet volt, a zenekarok egymás kezébe adták a próbatermek kilincsét. Nekem a Cultic Pulp és a komlói Last Passing volt a kedvencem, hatalmasakat tomboltunk rájuk, de ott volt még a Beneth és a G.S.M. is.

Ti magatok milyen intenzíven vettetek részt az undergroundban, benne voltatok például a fanzine-vásárlásban, kazettacserélgetésben?

Andró, a későbbi basszerosunk nagyon, hiszen ő vitte a Death Trap-et. Mi magunk is kapcsolatban álltunk olyan fanzine-ekkel, mint a Lamentation, a Stygian Shadows, de a Freezing Flames-es Pfalzgráf Zsolt is többször a vendégem volt. Főleg a Blizzard kapcsán nyújtottak nagy segítséget, mivel nem koncerteztünk, de a Lamentation ‘zine a Malediction-nel a címlapon közölt egy számot, teljeskörű interjúval, kritikával, úgyhogy azóta is nagy köszönet mindenkinek!

Kérlek, beszélj a Malediction próbáiról! Milyen gyakran, rendszerességgel próbáltatok, hogy nézett ki a próbatermetek stb.?

A legtöbb helyi banda akkoriban a Zrinyi Klubban próbált. Mi akkor még nem voltunk elég szociálisak ahhoz, hogy könnyedén vegyük, hogy mások ki-be járkálnak, amíg próbálunk. Így aztán több különböző helyet is kipróbáltunk, garázs, gyárudvar, ilyenek. Igyekeztünk heti 2-3 alkalommal összejönni, de akkor tényleg komoly munka folyt, nem voltak nagyobb piálások, mindenki a számokon dolgozott vagy feldolgozásokat tanultunk be.

Saját dalok írására törekedtetek, vagy jobbára feldolgozásokat gyakoroltatok be?

Saját dalok írása volt a cél, de hogy összeszokjunk, jobban megértsük a dalírás szerkezetét, kézenfekvő volt a feldolgozásokat erőltetni. Ez jól reflektált a technikai fejlődésünkre. Eleinte attól is odavoltunk, hogy el tudjuk játszani az Evil Dead-et a Death-től, később viszont már egy Morbid Angel, vagy Behemoth nóta sem okozott nagy gondot.

1997-ben jelent meg a Never Ending Darkness demó; emlékszel még arra, hogy hogyan, hol, milyen körülmények között vettétek fel az anyagot?

Komlón, egy általános iskola alagsorában rögzítettük, ami egy időben stúdióként is funkcionált. Elég gyenge cuccaink voltak, tapasztalatunk meg semmi. Elképzeltünk például egy Massacre-, Asphyx-jellegű gitárhangzást. Ám fogalmunk sem volt róla, hogy ezt hogyan valósíthatnánk meg, főleg úgy, hogy vonalból ment minden. Nekem pedig csak egy halál alap mikrofonom volt: szinte le kellett nyelnem, hogy valami szóljon. Ezt egy akkori kritika találóan meg is jegyezte, ha-ha!

Pár gondolat erejéig beszélj, kérlek, az anyagról!

Híven tükrözi, hogy anno mire voltunk képesek. Süt belőle a lelkesedés, még ha a koncertek erejét, intenzitását nem is sikerült érzékeltetni vele.

Szerinted kielégítette a death metal fanatikusok igényeit? Sikerült általa felhívni a zenekar nevére a figyelmet?

A rossz hangzás ellenére nagyon jó fogadtatást kapott. Akkoriban nagyon eltűntek a death bandák, mi pedig egy megcsappant, de annál nagyra becsülőbb tábort szólítottunk meg. Ezért a demónak és az első fellépéseknek köszönhetően igen sok helyre kaptunk meghívást.

A Malediction e korai szakaszában milyen gyakran koncerteztetek? Milyen fogadtatásban részesültetek az élő fellépések alkalmával, és azok hogyan sikerültek?

A legelső fellépésünk a pécsi Gyárban, egy tehetségkutató keretében zajlott, ahol Lénárd Laci is a zsűritagok között volt. Annyira fel voltunk spannolva, hogy a számainkat dupla sebességgel toltuk, úgyhogy egy párat kétszer is eljátszottunk a maradék időnkben. Amikor adrenalintól mámorosan leszédelegtünk, odajött Lénárd Laci, és azt mondta: „Hát ti meg kik vagytok!!!??? A ’92-es Dismember koncert óta nem láttam ekkora zúzást!” Ez megtette a magáét, ha-ha! Ja, és a tizenhárom zenekarból végül második helyezést értünk el, ami nem volt éppen rossz kezdés. A következő fellépésünkre pedig az I. Summerground Fesztiválon került sor, ahol megint csak iszonyat jó volt a fogadtatás, szóval pörögtünk rendesen.

2000-ben jött ki az Eritis Sicut Deus… demó, amelyet egy megváltozott tagság rögzített. Szénási Róbert helyét Gábor „Andró” András vette át, valamint csatlakozott Péter Zoltán gitáros. Ők hogyan kerültek képbe?

Robi idővel teljes vitorlával a black metal felé fordult, ebből pedig zenei nézetkülönbségek adódtak. Annak ellenére, hogy mellette álltam, be kellett látnom a váltás szükségességét. Nehéz dolog volt, mivel mi ketten továbbra is vittük a Blizzard-ot, nem beszélve a barátságunkról. Ákos volt a zenekarvezető, mindig is rá hárult az ilyen ügyek kezelése. Sosem irigyeltem érte. Szerencsére nem lett személyeskedés a dologból. Andró akkoriban egy pécsi black metal csapattal, az On the Haunt-tal játszott, ahová másodgitárosként ideiglenesen én is bekerültem. Itt ismerkedtünk össze. Pepe pedig akkor került a képbe, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a zenénk gazdagításához szükségünk van még egy gitárra.

Alapvetően őket akartátok a zenekarba, vagy másokat is meghallgattatok?

Igen, őket, más nevek fel sem merültek. Akkoriban ez még ilyen könnyen ment.

Gábor András a Death Trap fanzine egyik munkatársa volt, gondolom, a személye nem volt előttetek ismeretlen…

Én előbb zenéltem vele, és csak amikor már a bandában volt, akkor beszélt más tevékenységeiről is.

Péter Zoli zenei múltjáról mit kell tudnunk?

Pepe előttünk a Last Passing-ben gitározott. Eszelősen komplex death metalt toltak. Az első Atrocity lemez volt a fő hatásuk. Sajnos azonban (bár nekünk szerencsére) a többiek belefáradtak a durva zenébe, és átmentek alterosdiba, Pepe pedig lelépett tőlük. Amikor elhívtuk próbára, elég bizalmatlan volt, de 1-2 szám lejátszása után már türelmetlenül várta, hogy igent mondhasson.

Az új tagok részt vettek az új szerzemények megírásában?

Pepe játéka rengeteg lehetőséget nyitott számunkra, külön megemlítendők remekbe szabott, hangulatos szólói. Andró pedig felébresztette bennünk ugyanazt a lelkesedést, amivel indultunk. A széles ismeretségi köre külön jót tett a bandának.

Mennyit változtatok, fejlődtetek a demóhoz képest? Hogyan jellemeznéd az Eritis Sicut Deus…-t?

Jómagam ezt a demót tartom az első igazi Malediction kiadványnak. Sokkal szabadabban álltunk a dalok írásához. Már nem kötött minket annyira, hogy mindenképpen a szigorú death metal skatulyába férjen a végeredmény. Ha valamilyen érdekes ötlet felütötte a fejét, és a többieknek is tetszett, akkor kidolgoztuk. Ettől lett annyira változatos az anyag. Azt is csak kevesen tudják, hogy az akusztikus tételt én játszom a végén. A felvétel már a pécsi Teve Sound stúdióban készült. Ugyan megint nem lett a legjobb hangzású anyag, mégis büszkék vagyunk rá. Profibb körülmények között dolgozhattunk, és itt már kaptunk tanácsot, segítséget, ami határozottan jót tett a produkciónak.

Negatívumként elsősorban ismét csak az éneket tudnám említeni. Koncerteken mindig tudtam hozni a maximumot, de amikor felvételre került a sor, az izgalom, vagy nevezzük idegességnek, mindig a torkomra ment. Sosem tudtam kihozni magamból azt, ahogy egyébként élőben ment. Ha pedig némi alkohollal próbáltam lazítani, az csak pontatlansághoz vezetett. Ez a legnagyobb szívfájdalmam az egész diszkográfiánkra vonatkozóan. Pedig hányszor jöttek oda koncert után, hogy milyen klasszikusan, ízesen használom a hangomat!

Azáltal, hogy kvintetté váltatok, erősebb, töményebb lett a banda megszólalása?

Mindenképpen. Lehetőség nyílt több szólamot kidolgozni, és a szólók alatt sem vékonyodott el a zene. Ákos is elkezdhette kibontani a témáit, mert nem kellett többé ragaszkodnia a masszív alapokhoz, és ettől még kreatívabbá vált.

Sikerült megvalósítanotok azt a hangzást, hangulatot az anyaggal, amit elképzeltetek?

Imádom az egységes megszólalást, a komor, melankolikus szólókat. Annak ellenére, hogy a zenénket sok helyen amerikai stílusúnak titulálták, itt mégis inkább a korai Entombed-re hajaz a hangulat. Szóval ez önmagában már egy érdekes mix. A Nammtar azóta is nagy kedvenc róla.

(folytatjuk)