Vajon a Dream Theater esetében melyik nevezhető a csapat klasszikus felállásának: a zenekar mindmáig legsikeresebb albumát, a ’92-es Images and Worlds-öt készítő ötös, már James LaBrie-vel, de még Kevin Moore-ral a soraiban, vagy az (már Jordan Rudess-szel a fedélzeten), amelyik eddig a legtöbb, szám szerint hat nagylemezt tett le zsinórban az asztalra? A magam részéről egyértelműen az előbbire szavazok, még akkor is, ha annak a formációnak sajnos csupán két anyagot köszönhetünk.
Persze elfogult is vagyok, hiszen az Images…-szel ismertem és szerettem meg a Long Island-i kvintettet, és „kapcsolatunk” részemről az azt követő Awake album hatására alakult rajongássá. Ha választanom kell, egyértelműen az utóbbit nevezem meg kedvenc DT-lemezemként. Második anyagukat még egy frissen érkezett frontemberrel rögzítették, két évvel később viszont már nagyon együtt lélegzett a banda. Kreativitásuk ekkor volt a csúcson (természetesen már az Images…-szel is magasan szárnyaltak), ekkor jött el az az ihletett időszak, amikor nemcsak hogy művészileg magas színvonalú, de abszolút befogadható dalokat is írtak.
Ezekben az években egyszerre voltak a progresszív metal királyai, és simultak bele a műfaj főáramába. Távol állt tőlük az öncélú, a hallgatót fárasztó brillírozás, a túlzott művészieskedés, a követhetetlen magasröptűség, a fogyaszthatóságnak a koncepció oltárán való feláldozása. Negyedszázaddal ezelőtt is egy elejétől a végéig élvezetes, szórakoztató, ugyanakkor személyes, érzelmes albummal rukkoltak elő.
Az előző lemez, és különösen a Pull Me Under single elképesztő sikere fokozott nyomásként nehezedett a zenekarra. „Valaki egyszer azt mondta, egész életedben a debütalbumodra készülsz, utána viszont két hónapod van arra, hogy elkészíts egy ugyanolyan sikeres következő anyagot – mondta Mike Portnoy. – 1994-ben mi is hasonló helyzetben találtuk magunkat.” A grunge, az alternatív és a groove metal népszerűségét érzékelve a csapat kiadója, az East West Records arra sarkallta Petrucci-ékat, hogy az előzőnél sötétebb, súlyosabb, riff-centrikusabb anyagot készítsenek.
Ez az egyetlen DT-anyag, amelynek felvételei nem a keleti parton, hanem a Hollywood-i One On One és Devonshire stúdiókban zajlottak, a zenei producerei pedig John Purdell és Duane Baron voltak, akik korábban Ozzy Osbourne No More Tears albumán is dolgoztak. „A stúdiózást megelőző időszakban sokat tanulmányoztuk a hangzásunkat, viszonylag pontosan tudtuk, hogy mit akarunk és mit nem, ráadásul a producerek is nyitottak voltak, és türelemmel viseltettek irántunk – emlékezett John Petrucci. – Ennek köszönhetően mindenki maximálisan elégedett lehetett a végeredménnyel, konkrétan a saját hangzásával és teljesítményével.”
Az Awake-et annak idején műsoros kazettán szereztem be, amiről – annak érdekében, hogy a 75 perces anyag felférjen a szalagra – egyrészt lehagyták a Scarred című nótát (megjegyzem, abszolút jó érzékkel, ma ugyanis éppen ettől a daltól érzem túl hosszúnak a lemezt), másrészt a számsorrendet is átvariálták. Ezáltal egy kicsit más ívet kapott az alkotás. Bennem a szerzeményeknek az az egymásutánisága rögzült, így a CD-t hallgatva még ma is összezavarodom, amikor a korongról nem az a nóta csendül fel, ami a fejemben elindul.
Kedvenceim az albumról a Caught in a Web, az Innocence Faded, az Erotomania, a The Silent Man, a The Mirror, a Lifting Shadows Off a Dream, a Space-Dye Vest… Ja, hogy majdnem az összes dalt felsoroltam? Hát igen, az Awake egy tökéletes alkotás, valamennyi hangja „a helyén van”. Talán ezért is helyezem minden idők legjobb lemezei közé az anyagot. Korszakos mű, aki véletlenül kihagyta volna, ne késlekedjen megismerkedni vele!
Amikor azt mondom, hogy egy dal nem annyira tetszik rajta, az azt jelenti, hogy az adott nóta csak ötös, nem pedig csillagos ötös. Nem annyira jön be például az albumot nyitó 6:00 „dadogós” kezdése. Ma már LaBrie hangjának fátyolos lebegését is kevésbé viselem jól, mint annak idején. A 11 perces Scarred pedig, a mából visszagondolva, nekem egyáltalán nem hiányzott a korongról, ma sem sorolom az album emlékezetes dalai közé. A vége, mondjuk, kifejezetten jó a spirálozva ismétlődő és végül felpörgő fődallammal…
(A lemez már a maga 75 percével is elég hosszú, de a japán kiadásra még az Eve című, 5 perces, instrumentális nótát is feltették bónuszként…)
Ami viszont nagyon tetszik, hogy az Erotomania-ban a The Silent Man, a The Mirror-ban pedig a Space-Dye Vest fődallamát előlegezik meg. A Metallica után talán ők voltak azok, akiknél megint felfigyeltem arra a dalstruktúrára, hogy amit fokozatosan felépítenek, azt szépen visszabontják, és végül visszatérnek a kezdeti témához.
Érdekesség, hogy a Lie című szerzemény eredetileg a The Mirror része volt. „A többiek instrumentálisan játszották, és ahogy jammeltek, úgy épült fel a dal, kerültek bele újabb dallamok és született meg hozzá a szöveg – emlékszik vissza James LaBrie. – Akkor villant belém, hogy ez a szám elég erős ahhoz, hogy megálljon a maga lábán.”
A lemez különleges hangulata, amit a DT azóta sem tudott reprodukálni, mindenekelőtt Kevin Moore szintijátékának köszönhető. A Space-Dye Vest például olyan, mint egy sötét, futurisztikus filmzene. Rudess-t is nagy mágusnak tartom, ám kettejük stílusa jól hallhatóan különbözik egymástól, és nem feltétlenül egyikük vagy másikuk javára.
A lemezborító, amelyet a csapat elképzelései alapján Larry Freemantle készített (az Images and Words grafikáját ugyancsak ő jegyzi) is szervesen kapcsolódik az anyaghoz: számos utalást tartalmaz a dalokkal, a számcímekkel kapcsolatban (tükör, pók a hálóban, 6 óra a teliholdban stb.).
Az anyag végül október 4-én látott napvilágot, és bár az említett kedvezőtlen zenei környezetben elég vegyes fogadtatásban részesült, maga a lemez a 32. helyig jutott az amerikai Billboard-listán, amit Portnoy-ék legközelebb csak a 2007-es Systematic Chaos albummal tudtak felülmúlni (az a 19. pozíciót csípte el, a két évvel későbbi Black Clouds & Silver Linings a hatodikat).
Ami viszont nagyon nem volt jó hír a zenekar és a rajongók számára, hogy Kevin Moore az anyag keverése idején bejelentette, távozik a csapatból. Mint mondta, a jövőben saját elképzelései alapján szeretne dalokat írni. Társai szerint azonban a billentyűsnek a koncertezésből is elege lett. A többieknek, már csak a hamarosan induló turné miatt is, mielőbb meg kellett találniuk az utódját. A meghallgatáson az egyik legnagyobb név az egykori Yngwie J. Malmsteen- és Dio-billentyűs Jens Johansson volt, ám Petrucci-ék mégis Jordan Rudess mellett döntöttek, akit a jó nevű Keyboard Magazine közönségszavazásán a legígéretesebb új tehetségnek választottak.
Meghívták egy próbafellépésre, amelynek sikerét követően felajánlották neki a pozíciót, ám Rudess akkor még inkább a The Dixie Dregs mellett tette le a voksát, ahol, úgy érezte, jobban kiteljesedhet művészileg, és fiatal családjának megélhetése is biztosabb lábakon áll. Ezért aztán az Álomszínház művészei az ugyancsak a Berklee College of Music-on végzett Derek Sherinian-t kérték fel, hogy csatlakozzon hozzájuk, előbb csak a küszöbön álló turné erejéig, utána pedig állandó tagként.
A zenei klíma változásához igazodva és a csapat növekvő népszerűsége hatására a kiadó arra ösztönözte Petrucci-ékat, hogy következő albumukra rövidebb, kereskedelmileg még inkább eladható, rádió-barátabb dalokat írjanak. Ebből született meg aztán a Falling into Infinity, amely szerintem halványabb alkotás lett, mint elődje. De ez már egy másik történet.
Leave a Reply