„Aki annyi skandináv metalt hallgat, mint te, annak büntetésből el kellene olvasnia Jón Kalman Stefánsson izlandi trilógiáját. 🙂 Három kötet, több mint ezer oldal.”
Így kezdődött, a folytatást pedig Zozzie meséli el ma 17.30-kor. A lényeg, hogy mind ezidáig egyikünk sem ismerte a Waltari munkásságát, így kölcsönösen vállaltuk, hogy mindketten meghallgatunk legalább egy lemezt a skandináv csapattól, és élményeinket meg is osztjuk olvasóinkkal. Én kezdem.
Jelen írás főszereplője az egyik első finn metal csapat volt, amelyik nemzetközi (el)ismertségre tett szert. Igaz, a Peer Günt valamivel előttük indult, ám soha nem ért el komoly áttörést, a Stratovarius pedig velük nagyjából egy időben, ám utóbbiak esetében az első nagyobb durranásra 1995-ig kellett várni.
A Waltari-nál crossover-ebb csapatot valószínűleg nemigen találni a rock/metal palettáján. Zenéjüket akár kísérletinek is nevezhetnénk, hiszen a keményebb hangzást, a heavy/thrash riffelést lemezről lemezre a legkülönfélébb stílusokkal – pop-pal, techno-val, punk-kal, nép- és szimfonikus zenével, death metal-lal – elegyítik. Muzsikájukban éppúgy jelen van a lázadó punk/rock and roll-attitűd, mint a progresszív rock patinája és a new wave újszerűsége, plusz nem kevés Frank Zappa-s humor.
Az, amit én hallottam tőlük, leginkább a Faith No More-t juttatta eszembe, azon belül is mintha Chuck Mosley adná elő a The Real Thing-korszakos nótákat. De az In This Life albumot készítő Mordred-del sem nehéz párhuzamot vonni, plusz az énekhang hasonlósága okán a Living Colour és a Red Hot Chili Peppers is a finnek közeli rokonának tekinthető zeneileg.
Az együttest 1986-ban, Helsinki-ben alapította az énekes-basszusgitáros Kari „Kärtsy” Hatakka, a gitáros Jariot Lehtinen és a dobos Sale Suomalainen. A másodgitáros Sami Yli-Sirniö 1989-ben csatlakozott a trióhoz, ám nem ez tekinthető a csapat első stabil felállásának, ugyanis Sale a rá következő évben távozott, a helyére pedig Janne Parviainen ült be a dobcucc mögé. Ez a kvartett rögzítette a Waltari első négy nagylemezét, amelyek szinte kivétel nélkül az együttes legjobb munkái közé tartoznak.
Az 1991-es debüt (Monk Punk), ahogy azt a címe is sugallja, punk-kal átitatott metalt tartalmazott. Az egy évvel később megjelent Torcha!-n találták meg Hattaka-ék a saját hangjukat, mutatták fel azt a zenei sokszínűséget, amit onnantól képviseltek. Az 1994-es So Fine! is ezen az úton haladt tovább, míg az évtized közepén napvilágot látott Big Bang (amit sokan a banda legsikeresebb lemezének tartanak) a techno ritmusait és hangzását keveri a heavy metal-lal.
A Monk Punk megjelenését követően turnéztak először külföldön, Németországban, és szerződött le velük a Roadrunner Records. Ennek az együttműködésnek volt az első gyümölcse a Torcha!. Úgy emlékszem, abban az időben többször is olvastam róluk, lemezismertetőket, koncertbeszámolókat, de odáig nem jutottam el, hogy akár egyetlen számukat is meghallgassam.
Ez alkalommal a Big Bang!-en keresztül léptem be a Waltari univerzumába, és haladtam (össze-)visszafelé az időben. A ’95-ös album túlságosan is techno-s volt számomra, a Monk Punk még nem elég színes, slágeres, a So Fine! egy kicsit tétovának, útkeresőnek tűnt, úgyhogy az arany középutat a Torcha!-n találtam meg.
A frontember ezen a lemezen nemcsak basszusgitáron, hanem szintetizátoron és egy zongorabillentyűzettel ellátott fúvóshangszeren, melodicán is játszik, plusz a dobprogramokat is ő dolgozta ki; Sami Yli-Sirniö pedig a gitár mellett mandolint és zongorát is megszólaltatott. A felvételek során – a többtagú kórus mellett – egy hegedűs, egy szitárjátékos és egy, a scrath-elésért felelős DJ is megjelent a stúdióban. Az anyagot a legendás Mikko Karmila hangmérnöki, zenei produceri felügyelete mellett rögzítették, és hol máshol is keverték volna, mint a helsinki Finnvox stúdióban.
A produkció egyenletesen magas színvonalú, ám a lemezen így is van néhány kiemelkedő, igazán emlékezetes dal. Elgondolkodtam azon, mely nóták kerülnének fel nálam egy Best of Waltari albumra. Először is mindjárt az anyagot nyitó Lights On, amely minimál szövegű, ám simogató, elsőre jegyezhető refrénjével („You’d better turn the lights on/Move on, honey, it’s so dark in here”) lopta be magát a szívembe. Az ezt követő The Lie of the Zombie már-már Out of Nowhere-es (FNM) gitárriffel indít, lehengerlő refrénje mellett apró zenei finomságok teszik a korong egyik legjobb dalává.
A Fool’s Gold-ot a jó kis pörgős riffelés és a benne elhelyezett keleties gitárdallam, a Dance Electric-et pedig az őrült táncos tempó és a magával ragadó refrén miatt szeretem. Az album poén-nótája a Jukolauta, amelyben ’90-es évekbeli, borzalmas rap/break dobgépet, scratch-elést, népzenei hangmintákat hallunk. Valami olyan debil hangulat jellemző rá, mint az Anthrax I’m the Man-jére. Az albumot záró Waltari-lapio ugyancsak egy vidám nóta, már-már himnusz, amelynek refrénje egy az egyben olyan, mint egy Die Toten Hosen-nótáé.
A lemez hallgatása közben végig ott motoszkált bennem a „hallottam már valahol”-érzés. A legfőbb párhuzamokat már említettem, a pörgő riffes dalkezdések pedig (Till the Music Nation, Fool’s Gold, Dance Electric) az Ugly Kid Joe-t, a Sum 41-et és a ’90-es évekbeli Green Day-t juttatták eszembe. Madonna Vogue című slágerének feldolgozása sem tartogat különösebb meglepetéseket, bár a refrénre azért rendesen bekeményítenek Yli-Sirniö-ék.
Számos finn és külföldi zenekar komoly hatásaként említi a Waltari-t, amelynek tagjai a ’90-es évek első felében valóban úttörő szerepet játszottak a műfaji határok lebontásában. Jelentőségüket növeli, hogy több muzsikus is itt kezdte nemzetközi karrierjét, például a már említett Sami Yli-Sirniö, aki 2001 óta a Kreator gitárosa (ezzel párhuzamosan a Waltari-ban is penget); az ugyancsak bárdista Roope Latvala 2003 és 2015 között a Children Of Bodom-ot erősítette, Janne Parviainen pedig 2005 óta az Ensiferum dobosa.
A Waltari egyébként azóta is folyamatosan létezik és alkot: az együttes aktuálisan hét főt számlál, és 2015-ben (a 2011-es feldolgozásalbumot nem számolva) a tizenkettedik nagylemezét jelentette meg, úgyhogy aki még nem találkozott a csapat zenéjével, és szeretne megismerkedni vele, annak bőven van miből válogatnia. És ha már itt tartunk, ez a terjedelmes diszkográfia akár egy albumszavazásra is jó lehet, nem?
Leave a Reply