Timo Tolkki’s Avalon: Return to Eden (2019)

Bevallom, jó ideje sem a Stratovarius, sem Timo Tolkki pályáját nem követem nyomon. A finn gitáros 2008-ban hagyta el végleg a csapatot, amelynek 23 éven és éppen tucatnyi albumon keresztül volt meghatározó alakja. A muzsikus azóta sem ül a babérjain: hogy csak a folyamatban lévő ügyeit említsem, 1994 óta ad ki szólóalbumokat, immár hatodik esztendeje az Allen-Lande projekt gitárosa, bőgőse, billentyűse, és ugyancsak 2013-tól a Mark Boals vezette szupergroup, a Ring of Fire basszusgitárosa.

Plusz itt van az Avalon projekt, amellyel a rockopera-csinálók táborát gyarapítja. Első ilyen produkcióját, a 2013-as The Land of New Hope-ot a sztárparádé (Michael Kiske, Russell Allen, Sharon den Adel, Derek Sherinian, Jens Johansson, Alex Holzwarth stb.) miatt szereztem be, és bár többször is meghallgattam, az anyag végül nem ragadt be a lejátszómba.

Míg akkor a folytatásra csupán egy évet kellett várni (Angels of the Apocalypse – 2014), most öt esztendő telt el Tolkki két metalopera-albumának megjelenése között. Érdekes, hogy míg az első lemezen nemzetközi zenészcsapat működött közre, a másodikon Tolkki honfitárs muzsikusokat vett maga mellé, ez alkalommal pedig olasz hangszeresek állnak mögötte. A négy taljánból három is a Secret Sphere nevű melodikus power/progresszív metal csapatban tolja (Aldo Lonobile gitáros a Death SS-ben is). Utóbbi muzsikus egyben a zenei producere is Tolkki új albumának.

Timo gitáron és basszusgitáron játszik, zenésztársai a már említett Lonobile mellett Andrea Buratto basszusgitáros, Antonio Agate billentyűs és Giulio Capone dobos. A produkcióra azonban most is elsősorban két vendégénekes – Anneke van Giersbergen (VUUR, ex-The Gathering) és Zak Stevens (Circle II Circle, ex-Savatage) – miatt voltam kíváncsi. Mellettük Mariangela Demurtas (Tristania), Todd Michael Hall (Riot V, Harlet) és Eduard Hovinga (Mother of Sin, ex-Elegy) hallatja még a hangját a dalokban. Közülük egyedül Stevens visszatérő vendég, a többiek újoncok Avalon várában.

Mindenekelőtt azt bírom a rockoperákban, hogy a vokalistáknak (a hangjuknak és a rájuk írt dalok különböző stílusának) köszönhetően az átlagosnál is változatosabb, színesebb lesz az anyag. Ez itt sincs másként. Talán a legkevésbé Hovinga hangjával vagyok kibékülve: ő hozza a Timo Kotipelto-féle magasakat, ami így, turmixban, mondjuk, még mindig befogadhatóbb, mintha az összes számban ő énekelne. 🙂 Az ő orgánumától (plusz a szinti és a gitár jellegzetes kettősétől) lesz például a Promises eleje, a Give Me Hope és a Limits a megtévesztésig hasonló a Stratovarius dalaihoz. Amit egyébként nem is értek: ha távoznék egy csapatból, nem az ő muzsikájukat reprodukálnám, hanem igyekeznék a lehető legjobban különbözni tőlük, bár eladhatóság szempontjából nyilván tutibb az egyszer már bevált sablont használni…

Megpróbáltam tetszési sorrendbe állítani kedvenc nótáimat, amivel persze nem igazán volt nehéz dolgom. A We Are the Ones – Annekével a mikrofonnál – nemcsak az album, hanem jó eséllyel az év egyik legjobb dala lesz nálam. Zseniális énektémák hangzanak el benne, élőben is nagyon meghallgatnám! Kedvenc énekesnőmnek több jelenése is van a lemezen, és mindegyik élményszámba megy, köztük a középtempós Hear My Call is. Milyen jó lenne egyszer egy olyan Giersbergen-szólólemez, amelyiken ilyen kaliberű dalok követik egymást!

Zak Stevens

A Godsend mintha egy James Bond-film (konkrétan a Skyfall) betétdala lenne. Mariangela Demurtasnak is gyönyörű hangja van, Annekével szemben ő képviseli a bársonyosan mély, alt szólamot. Giersbergen kisasszony itt előbb háttérvokálozik, aztán a hölgyek duettjévé alakul a szám.

A Return to Eden a gála-nóta, valamennyi énekes megszólal benne. Stevens igencsak bekezd az elején, Hovinga hangja nagyon nem tűnik férfiasnak mellette. A zene keltás hangzással és dallamokkal öleli körül az énekes részeket. A dalt már-már euforikus, lelket simogató refrén koronázza meg.

A Now and Forever-t hallva, amelyben T.M. Hall énekel, erős Riot V-érzésem van, nyilván nem véletlenül. 🙂 Ha még nem mondtam volna, imádom Zak Stevens hangját, ezen a lemezen leginkább a Miles Away-ben van alkalma kibontakozni. A Guiding Star-nak is emlékezetes a refrénje, viszont itt szembesülhetünk azzal, hogy Mariangelának azért gyengébb hangja van, mint holland kolléganőjének.

Tolkki és alkalmi csapata ez alkalommal nagyon eltalálta a hangot. Bár nem vagyok a metal operák feltétlen híve, tetszik az anyag; talán egy kicsivel több ütős nóta és több Zak Stevens, kevesebb Stratovarius-utánérzés és kevesebb magas hang Ed Hovingától esetén öt pont lett volna a végeredmény, így viszont valamivel kevesebb.

A cikk szerzője: Coly890 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*