Ez év április 1-jén Zozzie – ha némileg vicces formában is – remek jellemzést adott az egyes metal-irányzatok rajongóiról (cikke itt olvasható). Miközben segítettem illusztrációkat keresni ahhoz az íráshoz, bukkantam rá néhány extrém rajongói csoportra, amelyek kapcsán már akkor felmerült bennem, hogy ezek így együtt egy külön cikket érdemelnének. Menet közben viszont olyan bőséges nyersanyag gyűlt össze, hogy arra jutottam, az egyes szubkultúrákat önálló fejezetben mutatom be. Induljon hát a négyrészes sorozat, első alkalommal a Közel-Keletre és Délkelet-Ázsiába látogatunk!
A szellemi/ideológiai zsarnokságok – legyen szó kommunista vagy vallási alapon működő diktatúrákról – soha nem csipázták az önkifejezés, a szabadság megnyilvánulásának olyan hangos és látványos kifejezési formáit, az olyan lázadó műfajokat, mint a rock és a metal. A rendszerváltást megelőzően nálunk is „természetes” volt, hogy megvertek vagy néhány órára/napra őrizetbe vettek rajongókat, zenészeket. De mi ez ahhoz képest, hogy a világ egyes iszlám berendezkedésű országaiban az életükkel játszanak azok, akik ennek a zenének hódolnak!
A keményvonalas vallások máig a Sátán művének tartják, és ezért tiltják a szórakoztató célú zenét, a táncot. Természetesen iszlám és iszlám között is óriási különbségek vannak. A legnehezebb helyzetben többek között a Szaúd-Arábiában, Irakban, Afganisztánban élő zenészek és rajongók vannak/voltak, akik már a táliboktól, illetve az Iszlám Állam fanatikusaitól is kaptak halálos fenyegetéseket (utóbbi szervezet például attól sem riadt vissza, hogy lemészárolja a Real Madrid focicsapatának bagdadi szurkolóit).
Ezekben az országokban szó szerint undergound szinten létezik a heavy metal. A műfaj kedvelői a legjobban teszik, ha hétköznapi módon öltözködnek, a koncertek híre szájról szájra terjed, a fellépésekre nem egyszer nappal, kis kávézókban kerül sor, és bizony a stúdiókörülmények sem a legideálisabbak a hanganyagot rögzíteni szándékozó bandák számára.
A másik végletet azok a felvilágosult demokráciák képviselik, amelyekben ugyan továbbra is Allah követői vannak többségben, ám a világi vezetés tolerálja a sokszínűséget. A Közel-Keleten ilyen állam például Libanon, amelyet sokan a régió metal-központjának tartanak (innen az utóbbi időben olyan zenekarokat ismertem meg, mint a Phenomy, a Kimaera vagy a Slave to Sirens). A világ legnépesebb muszlim országának lakói, az indonézek pedig öt évvel ezelőtt egyenesen egy heavy metal-rajongó elnököt választottak maguknak. Az 58 éves Joko Widodo állítólag gyakran visel zenekaros pólókat, és koncertekre is jár.
Érdekes kettősség, hogy míg a metalt nem toleráló országokban a muzsikusok és a rajongók éppen a zenében látják a lehetőséget arra, hogy levessék a tradicionális viseletet, és nyugatiasan öltözködjenek, addig a liberálisabb iszlám (és egyéb) országokban egyesek saját akaratukból ragaszkodnak vagy térnek vissza a gyökereikhez. (A nemzetközi piacon persze ebben marketingszempontok is szerepet játszhatnak, sok esetben ugyanis éppen az egyedi ízek, a „folkos beütés” tesz vonzóvá egy produkciót.)
Az indonéz Voice of Baceprot hölgytagjai például a színpadon is viselik a muszlim nők tradicionális fejkendőjét, a hidzsábot, ezzel is megélve és a külvilág felé is jelezve vallási identitásukat. Valószínűleg sem a hatóságok, sem szűkebb közösségük nem várja el tőlük, ők tartják ezt fontosnak.
A brazil Gisele Marie Rocha 2009-ben, édesapja halálát követően tért át az iszlám hitre. 2012-ben csatlakozott a a heavy/progresszív metalt játszó Spectrus zenekarhoz, három évvel később pedig megalapította saját csapatát, az Eden Seed-et, amelynek gitárosaként nikábban, azaz kizárólag a szemet szabadon hagyó ruházatban tolja a jófajta heavy/thrash muzsikát.
Akit bővebben érdekel az említett vallás és a fémzene kapcsolata, annak ajánlom Mark LeVine Heavy Metal Islam (Rock, Resistence and the Struggle for the Soul of Islam) című könyvét.
Leave a Reply