„Melegen ajánlom” című szívatós játékunk újabb fordulójához érkeztünk: Zozzie-val ismét feladtunk egymásnak egy-egy lemezt házi feladatként. Nézzük, mire jutottunk velük!
Turisas: The Varangian Way (2007)
Na, ilyenkor derül ki, mennyire külön világban mozgunk zeneileg, hogy ami az egyikünknek alap, sőt, a legek közé tartozik, azt a másik két-három hallgatás után a legszívesebben passzolná. Pedig vannak közös kedvenceink (Myrath, Baroness stb.) Zozzie-val, de az érdeklődési körünk szerintem csak részben fedi egymást.
A skandináv, viking, pogány, atmoszferikus, természetközeli stb. metal például nagyon nem az én világom. Semmi bajom az északiakkal, hiszen a norvég Jorn Lande, a dán Mercyful Fate, a svéd In Flames vagy a finn Amorphis egyaránt nagy kedvenceim, de van egy olyan életérzés, és abból adódó megszólalás, amit, ha csak tehetek, kerülök. Ez pedig a folk-szimfonikus stílus és hangzás, valamint az ezen sarjadó emelkedett, mitikus-ünnepélyes hangulat. Kis adagban, nagy ritkán elmegy, de az esetek többségében még egy lemezt is nehezemre esik egészben végighallgatni ebből az stílusból, nemhogy ilyen zenei táplálékon élni. Na, de mindegy, állok a kihívás elébe, jöjjön Zozzie egyik nagy kedvence, a Turisas második nagylemeze!
„Varangyos út, ha végigmegyek rajtad én…” – a közismert nótának folyamatosan ez az átirata ment a fejemben a lemez egy-egy hallgatása előtt vagy után. Kínálta magát ez az ad hoc fordítás, mert hát mi is az a Varangian? Egy skandináv folk csapat estében nyilván ki lehet következtetni, hogy a varégokról, vagyis a svéd vikingekről van szó, akik terjeszkedésének fő iránya – ellentétben dán és norvég rokonaikkal – nem az Atlanti-óceán, hanem az európai kontinens keleti része volt (a bizánciak és az arabok nem véletlenül nevezték őket ruszoknak).
És valóban, a magát jó ideje a kispesti szurkolók kemény magjának maszkírozó, valójában azonban a finn Hämeenlinna városát képviselő szextett ezen a lemezén egy összefüggő történetet mesél el egy csapat skandináv harcosról, akik az egykori Kijevi Rusz (fejedelemség) vízi útjain, Novgorod és Kijev érintésével, számos kaland közepette jutnak el a Keletrómai Birodalomba.
Az 1999-es alapítók közül ekkor már csupán Mathias „Warlord” Nygård énekes, billentyűs, programozó, Jussi Wickström gitáros és Tuomas „Tude” Lehtonen dobos, ütőhangszeres volt a csapat tagja. Hannes „Hanu” Horma basszusgitáros, Olli Vänskä hegedűs és Janne „Lisko” Mäkinen tangóharmonikás a The Varangian Way készítésének/megjelenésének évében csatlakozott a veterán harcosokhoz. (Nygård, Wickström és Vänskä azóta is, mind a mai napig a Turisas muzsikusai.)
Az együttes, amely nevét a finn mitológia egyik tengeri szörnyéről (akit a helyiek a háború istenének is tartanak) kapta, szimfonikus power metalt játszik, amelynek erőteljes folkos ízét a hegedű és a tangóharmonika használata, valamint a nagy ívű kórusok adják (a felvételeknél 19 vokalista működött közre). Maguk a csapat tagjai egyébként az általuk játszott muzsikát előszeretettel nevezik Battle Metal-nak.
Meg lehet szokni, sőt, szeretni ezt az anyagot, mint egy sajátos eszközrendszerű filmet vagy egy ízlelőbimbóinkra egzotikus ízekkel támadó ételt. Csak bele kell helyezkedni a történetbe, vitorlát fel, és irány Konstantinápoly!
A dalok sorát nyitó To Holmgard and Beyond például a már említett, összetéveszthetetlenül skandináv szintis alaphangzásra épülő nóta, amellyel kapcsolatban a „glorious”, vagyis „dicsőséges” jelző jut eszembe. Nálam a dobogós szerzemények közé tartozik. Az A Portage to the Unknown hősies férfikórussal hengerel, a Cursed Be Iron érzelmes, történetmesélő verzéivel fog meg, a Fields of Gold pedig dallamosságában emlékezetes refrénjével zsebeli be tőlem a neki járó lájkot.
És amikor a lemez feléhez közeledve némileg hatalmába kerítene az egyformaság érzése, szerencsére érkezik első számú kedvencem, az In the Court of Jarisleif. Mintha egy, a vendégek szórakoztatására rendezett és a házigazdát dicsőítő zenés-táncos mulatság közepébe csöppennénk: örmény, szláv ritmusok és dallamok kavarognak, futnak a súlyosan megszólaló témák előtt. A tempó szinte az őrületig fokozódik, s a végén a táncosok ájultan rogynak a földre.
Az ezt követő Five Hundred and One viszont sajnos egy hosszú és nem túl izgalmas dal. A The Dnieper Rapids szimfonikus hangszerelése az Emerson, Lake and Palmer-t, nagyzenekari hangzása, többrétegű kórusai a Therion-t, plusz bizonyos filmzenéket juttattak eszembe. Izgalmasan összetett szerzemény, bár nem tartozik a kedvenceim közé. Az epikus Miklagard Overture viszont igen: itt a több mint nyolcperces hosszúság sem zavar, a szám méltó, impozáns betetőzése és egyben lezárása a zenés úti kalandoknak.
Az albumot kísérő kislemezekre, illetve az anyag „rendezői változatára” négy extra nóta került fel: első korongjuk, a Battle Metal címadó dalának ráncfelvarrt, illetve koncertváltozata, az eredetileg ugyancsak ezen az albumon helyet kapott Rex Regi Rebellis finn énekkel, illetve a Boney M. egyik legnagyobb slágere, a Rasputin feldolgozása. Utóbbiról jót vagy semmit, úgyhogy inkább semmit. 🙂
A The Varangian Way minden tekintetben (hangzás, dalok, énekes és hangszeres teljesítmény) rendben van, egyszerűen csak nem az én metalom. De azért, Zozzie, köszönöm az élményt! Hangulatos történelmi kalandfilm volt.
Coly
*
Gamma Ray: Heading for Tomorrow (1990)
Tovább szórakoztatjuk egymást Coly-val, de mindketten eljutottunk oda, hogy a másikunk által ajánlott album nem ment át a rostán, magyarán, a szűz fülnek egyáltalán nem tetszett a felkínált lemez. Mivel nem szeretek semmit sem lehúzni, így a magam részéről passzoltam az adott kiadványt (nem árulom el, melyik Coly-favorit volt az). Egyáltalán nem volt rossz az a nagylemez, de annyira elment mellettem, hogy képtelen lettem volna bármi okos gondolatot megfogalmazni róla. Az a tipikus semmi hatás… Annyit elárulok, hogy német speed metal, és emiatt egy kicsit bizonytalan voltam a Gamma Ray-jel kapcsolatban, mert arra számítottam, hogy hasonló sorsra jut a Heading for Tomorrow is.
Ehhez képest teljesen meglepődtem, és már az első hallgatás után széles mosollyal nyugtáztam a helyzetet, mert nagyon megtetszett a Gamma Ray bemutatkozása. És rögtön ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy miért maradt ki az életemből a csapat, és különösen ez az album. Magyarázat azért van rá. Az első három Helloween-korong nagy kedvencem, de óriási csalódás ért, amikor Kai Hansen gitáros (korábban énekes is) kilépett, majd a zenekar is agonizált egy nagyot a kiadó miatt, és a gyenge folytatás sem tett jót a Helloween hírnevének. Ekkorra már nem is igazán érdekelt ez a fajta heavy metal, inkább a thrash, death, black, valamint a friss stílusok felé orientálódtam. Tudtam Kai Hansen új zenekaráról, de ezen okokból kifolyólag nem igazán hatott meg a főnök újabb próbálkozása, így nem közelítettem a Gamma Ray-hez.
Most, hogy Coly meghallgattatta velem a debütáló anyagot, ha lesz időm, a további albumokkal is megpróbálok barátságot kötni, mert mint mondottam, nagyon bejött a Heading for Tomorrow. Mondhatom azt, hogy így kellett volna folytatni a Keeper… Pt. 2 után, de mivel Hansen máshová tette át a székhelyét, ez egy másik bandával sikerült is neki. Ralf Scheepers énekes a Kiske-iskolán nevelkedett, a dalok szerkezete, stílusa, a főcímdal nem kicsi hossza mind-mind az előd bandára hajaz. Nem véletlenül nevezték Kai-t az együttes zenei agyának. Ezt mind átmentette a Gamma Ray-be, és újabb sikereket aratott.
Óriási dallamok, változatos zenei megoldások sorakoznak az albumon, Hansen mester most is ügyelt arra, hogy ne csak egy tempóban haladjon a lemez, de ez sem meglepő az előző bandájában nyújtott teljesítménye ismeretében. Van itt nagyszerű kórusokkal megtámogatott speed metal (Heaven Can Wait, Free Time, Hold Your Ground), döngölős heavy metal (Space Eater), monumentális eposz (Heading for Tomorrow), remek lírai pillanatok a Silence-ben, és hogy megint csak visszatérjünk egy kicsit a Helloween-hez, zenei bolondozás a Dr. Stein nyomán, mégpedig a Money című dal képében. Nos, utóbbi nótát meghallgatva rájöttem, honnan tanult Devin Towsend is az őrült zenei témáinak kibontásához.
Ez egy nagyszerű album, jöhet a többi, bár amilyen kevés időm van mostanában zenét hallgatni, nem tudom, mikor fogok a diszkográfia végére érni. 🙂
Zozzie
Leave a Reply