A jó ideig rejtélyes történet úgy kezdődött, hogy véletlenül rábukkantam az As Dark Souls Watch albumra, és miután tetszett, utánanéztem, hogy van-e más kiadványa is a bandának. A netes metal archívumban egyetlen Psychotrone nevű csapatot találtam, és annak egy Eternal Torment című, ugyancsak idei albumát. Más oldalakon ugyan mindkét lemez megjelent a zenekar neve alatt, de mintha semmi kapcsolat nem lett volna köztük. Ugyanabban az évben, ráadásul ugyanabban a hónapban két „bemutatkozó” lemez ugyanattól a csapattól? Valószínűleg volt már ilyenre példa, ha nem is gyakran.
És valóban: az együttes Facebook-oldalán mindkét anyag borítófotóját megtaláltam, de hogy teljesen biztos legyek a dolgomban, gyorsan írtam is a Pagl művésznéven alkotó muzsikusnak, hogy kiderüljön: tényleg ő áll-e mindkét produkció mögött? Igenlő válasza hatására úgy döntöttem, hogy akkor egy interjút is összehozok vele. Levélváltásunkat holnap angolul, holnapután pedig magyarul is olvashatjátok, addig viszont a két ominózus lemezről is írok néhány gondolatot.
Nos, a szálak a svédországi Grums városába vezetnek, itt alkot az idén 47 éves Anders Lindberg „tányérpörgető művész” (aki nem azonos az Edge of Sanity ugyanilyen nevű basszusgitárosával). Utóbbi titulus nem véletlen, ugyanis a zenész hét projektet futtat párhuzamosan, úgy, hogy ötben valamennyi hangszeren ő játszik, és az énekért is ő a felelős. A fő csapás zeneileg valamennyi formációnál a thrash metal. Legrégebbi „zenekara” a The Porridgeface, amellyel ebben az évtizedben tíz nagylemezt jelentetett meg – úgy, hogy közben a többi projekttel is bőségesen termelt. Sőt, legtöbb elfoglaltságot adó kezdeményezésével, a Gaslarm-mal az elmúlt két és fél évben 13 (!) albumot tett le az asztalra. Noooooormááális????
A Psychotrone projekt 2017-ben indult, és Lindberg munkájának gyümölcse ezen a vonalon mostanra ért be. A két album ráadásul néhány hét különbséggel készült el: az Eternal Torment megjelenésének dátuma március 4., míg az As Dark Souls…-é március 26. Talán már ezek alapján is sejthető, hogy a munka- és zenemániás svéd független művész (egyetlen kiadóhoz sem tartozik), és lemezeit digitális formátumban teszi elérhetővé közönsége számára. Magánakcióiban egyetlen pozícióban veszi igénybe mások segítségét: a dalok túlnyomó többségének szövegét ez alkalommal is Peter Nyström írta, aki jó ideje Anders alkotótársa, maradék szabadidejében pedig különböző indusztriál/noise/ambient projektekben vesz részt. Néhány szám szövegébe Pallav Adhikari segített be.
Mivel az As Dark Souls Watch-csal találkoztam korábban, logikus módon többször hallgattam meg, mint az Eternal Torment-et, de nem csak ezért áll közelebb hozzám: szerintem egyszerűen jobb anyag, mint elődje. Ugyanakkor Lindberg-nek az első Psychotrone-anyag miatt sem kell szégyenkeznie: semmivel nem gyengébb album, mint számos feltörekvő, no name thrash csapat lemeze, akik ráadásul negyed-ötödmagukban, akár éveken át dolgoznak egy-egy ilyen dalcsokron. Persze, nem nevezném karakteresnek az anyagot, a dalok sem igazán emlékezetesek, viszont megvan bennük az a tápérték, amivel csillapítani tudják a thrash-fogyasztók éhségét. Ha közvetlenül az As Dark Souls… után hallgatom meg, abszolút passzol hozzá hangzásban, stílusban. Talán annyi a különbség, hogy az Eternal Torment alapvetően gyorsabb dalok gyűjteménye.
Tisztességes iparos munka, mentes bármiféle virtuozitástól, viszont Anders-nek teljesen jó hangja van ehhez a zenéhez, és összességében a produkció is abszolút hallgatható. (Még az is lehet, hogy valakinek jobban bejön ennek az anyagnak a viszonylagos egysíkúsága, mint az As Dark Souls… változatosabb színei). Ami nekem a leginkább tetszik erről a lemezről, az az Ancient Rider, amelyben szellős nótaszerkezetbe ágyazott torzítatlan gitárt, dallamos refrént és szólót hallunk.
A másodikként megjelent Psychotrone-album is egyszerű, de hatásos, riffelős thrash-t kínál, minimál szólókkal. Itt inkább a középtempó dominál, a hangszerek közül a gitár szól a legtisztábban, a dob (különösen a magasak) egy kicsit koszos, zörgős, időnként a kétlábdob is megpördül, a basszusgitárt viszont egyáltalán nem hallom. Lindberg orgánuma abszolút passzol ehhez a muzsikához: minimálisan dallamos, de ha kell, hörgésbe is vált. Összességében meg nem mondanám, hogy egy egyemberes produkcióról van szó, nem pedig egy teljes csapat munkáját hallom.
A This Planet’s Burning elejének ereszkedő gitárdallama egy az egyben a Metallica Trapped Under Ice-át idézi; ha akarom, a Dead World eleje a Mercyful Fate Into the Coven-je előtt tiszteleg; a Demon Don’t Break the Circle című dalának elővezetése pedig egyértelműen „idegen tollakkal való ékeskedés”, de mindezek beleférnek, az As Dark Souls… semmiképpen nem egy copypaste-album. Egyik kedvencem a középtempós Devil Seed, de a záró Mental Decay is egy érett szerzemény.
Mint említettem, a két dalcsokor közül ez a lemez tetszik jobban, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy a körmömet lerágom izgalmamban, várva a futószalagmunkás Lindberg következő Psychotrone-albumát.
Leave a Reply