
Levélváltás az Eclipse of the Sun frontemberével – 1. rész
Ezt a fiatal zenekart még 2011-ben, Székesfehérváron, egy fesztivál keretén belül ismertem meg. Ott helyben a rajongójukká váltam, ugyanis egyedi ízekkel kombinált, súlyos, sötét doom muzsikájuk azonnal utat talált hozzám. Túl nagy aktivitással ugyan nem vádolhatók meg, eleddig egy demó, egy EP és egy album fűződik a nevükhöz, de már dolgoznak második lemezükön. Kérdéseimre Szöllősi Dániel énekes-gitáros válaszolt.
Dani, köszönöm szépen, hogy elfogadtad az interjúfelkérésemet! Mielőtt az aktualitásokra rátérnénk, arra lennék kíváncsi, milyen eredményeket hoztak számotokra a Cathedrals of Doom (2013) és Hands of Doom Compilaton vol. IV. (2014) anyagok? Sikerült szélesebb körben elterjeszteni a zenekar nevét? Beváltották a kompilációk a hozzájuk fűzött reményeket?
Szia! Először is köszönöm, köszönjük a szépen a lehetőséget, megtisztelő számunkra. Ha jól emlékszem, utoljára 2012-ben beszélgettünk, bizony azóta történt egy s más a zenekarral. Az egyik a már általad is említett Cathedrals of Doom válogatás volt, amit anno mi hoztunk létre, azzal a céllal, hogy általunk megkeresett doom metal bandákkal egy közös anyagot készítsünk a neten. Úgy vélem, hogy amit ebből az anyagból akkor ki lehetett, azt sikerült is kihozni. Rendkívül kedves és barátságos külföldi zenészekkel ismerkedtünk meg, és az anyag még mai füllel hallgatva is rendkívül erős és változatos lett. Természetesen mi is profitáltunk belőle, a nevünk így külföldön is ment egy ideig a nevünk, az albumról itthon is és odakint is megjelent egy pár kritika, és szerencsére, ha jól emlékszem, minket mindenhol csak dicsértek.
Természetesen maga az egész doom stílus egy eleve undergroundra ítéltetett világ, szóval nem vártunk tőle világsikert, és szerintem a többi banda se, de az biztos, hogy mi azóta is nagyon büszkék vagyunk arra az anyagra és az egész munkára, és az is biztos, hogy minden zenekar profitált belőle valamennyit. Természetesen ugyanez elmondható a magyar doom szcéna szinte egyetlen éllovasa, a Hands of Doom blog által létrehozott válogatásról is. Hatalmas köszönet és tisztelet érte Armandnak, aki rendszeresen viszi a hírünket mindenfelé, és mondhatni, egyedülálló szélmalomharcot vív a magyar undergroundban.
2015-ben jelent meg bemutatkozó lemezetek, a Daimonion; mai fejjel/füllel mi a véleményed róla? Pár szóban mutasd be, kérlek, olvasóinknak az albumot!
Amikor annak a lemeznek nekiálltunk, minden bizonnyal sok és hatalmas, önmagunkkal szemben támasztott elvárásnak akartunk megfelelni. Akkor is és most is azt gondolom, hogy sikerült is, bár lehet, hogy ma már se zeneileg, se szövegileg nem lennék ennyire merész, mint amilyen akkor voltam. A következő anyagon nem is lesznek kórusművek és szimfonikus betétek, az biztos. 🙂
A Daimonion egy koncept album, egy mind zenei, mind szövegi szinten összefüggő, több visszatérő elemmel rendelkező utazás lett, egy olyan sztori, amire azóta is nagyon büszke vagyok. A főszereplője Dan Ibiru, aki egy nagynevű, gazdag, modern szamaritánus, és aki felnőttként kezd először szembesülni azzal, hogy a gyerekkora, a szülei élete és elvárásai milyen szinten befolyásolták és befolyásolják az életét. Miközben identitásbeli kételyeivel küzd, megszállja őt egy idegen entitás, ami arra buzdítja, hogy politikai és erkölcsi hatalmát kihasználva döntse romba a világot, hogy azon egy sokkal nemesebb emberi civilizáció jöhessen létre. Arra, hogy a hang a fejében valóban egy létező lény-e vagy csak kezd megőrülni, direkt nem ad választ az album, legfeljebb utal erre bizonyos szövegbeli szinteken.
És hogy ne csak a szövegről beszéljek: Fekete Zoli eszement gitárriffjei és az én doom-osabb, visszafogottabb gitártémáim összehegesztve Várkonyi Robi rendkívül technikás dobtémáival és Kantár Gyuri hangulatos, néhol már-már szólisztikus basszustémáival egy olyan változatos, monumentális zenei világot alkotottak, amit akkor is és most is nagyon büszkén hallgatok és vállalok. Nem állítom, hogy minden nemében tökéletes lett az anyag, mert persze közel sem, de hűen tükrözte azt a zenei világot, amit megálmodtunk, és amondó vagyok, hogy az az anyag hiánypótló a magyar metalban.
Szerencsére ezt nem csak mi mondjuk és gondoljuk így: az egyik portálon, a Fémforgácson, ahol előszeretettel foglalkoznak a zenénkkel, és ezért nagyon hálásak is vagyunk, mástól is olvastuk azt a véleményt, hogy bizony régóta nem jelent már meg itthon ilyen epikus death/doom metal album, ami ráadásul igencsak hallgattatja magát. Meg is előztük náluk akkor a hangpróbán az aktuális Slayer-albumot, azt hiszem, ennél nagyobb dicséret nem is kell. 🙂
Sikerült azt a hangzást, hangulatot elcsípni, megvalósítani, amit elképzeltetek? Elégedetten jöttetek ki a stúdióból a felvételek végeztével?
Természetesen, ahogy előtte is minden anyagnál, úgy a Daimonion-nál is teljes mértékben otthon zajlott a felvételkészítés és a keverés is. Bár terveztem akkoriban, hogy átadom másnak a keverési feladatokat, de igazából csak egyetlen olyan stúdiót ismerek ma Magyarországon, amelyikre azt mondanám, hogy tényleg képes lenne úgy megkeverni egy ilyen metal albumot, hogy érdemes legyen pénzt fektetni bele, de náluk olyan magas árak vannak, amit mi nem engedhetünk meg magunknak. Hallgattam kisebb stúdiók referenciaanyagait, de egyik alapján sem éreztem azt a bizalmat, ami ahhoz kellett volna, hogy le tudjak mondani a keverésről. Így aztán, ahogy előtte is mindig, ezt az anyagot is én kevertem.
Nem állítom, hogy mai füllel hallgatva maradéktalanul elégedett vagyok vele, de az biztos, hogy akkor ennyire voltam képes, és az igazat megvallva, egyetlen kritikában sem olvastam, és azóta sem hallottam senkitől olyat, hogy ne szólna jól az anyag. Rendkívül nagy feladat volt azt az elképesztő mennyiségű sávot és hangszert, a rengeteg énekszólamot egy kerek egésszé összehozni úgy, hogy a hangképben semmi ne menjen a többi kárára. Amondó vagyok, hogy végül, amennyire lehetett, sikerült a dolog. A gitárhangzást például nagyon sokan dicsérték; ennek főleg azért örültem, mert az előtte lévő két anyagunkon többen is pont azt kritizálták.
Milyen visszajelzéseket, kritikákat kaptatok a lemezre?
Kivétel nélkül csak pozitívakat, mind a hallgatóktól, mind a kritikusoktól, de persze volt, akinek kevésbé tetszett. A már említett Fémforgácson például egészen mókás volt olvasni, hogy a hangpróba hallgatói mennyire megosztottak az anyaggal kapcsolatban: egy részük nagyon szerette, egy másik részük viszont nem nagyon tudott vele mit kezdeni, főleg az énekhangommal. De rajtuk kívül mindenhol, ahol írtak rólunk, csak dicséretet kaptunk.
Külföld felé is promotáltátok a lemezt? A „nyugati” sajtó hogyan értékelte a produkciótokat?
Elküldtük egy-két kiadónak, és volt, aki válaszolt is, de nem igazán jutottunk egyikkel sem semmire. Azok a webzine-ek, akik már előtte is szívesen hírt adtak rólunk, írtak a lemezről, de csak a megjelenésről, szóval kritikai szinten nem tudom, hogy mekkorát futott odakint az album. Ami viszont biztos, hogy az orosz és egyéb letöltő oldalakon szép letöltésmennyiséget generált, aminek végül is örültünk, még ha ez furán is hangzik. 🙂
Van statisztikátok arról, hogy mennyi fogyott a lemezből? Az eladásokból le tudtátok szűrni, hogy mekkora rajongótáborral rendelkeztek?
Mivel itthon ingyen elérhetővé tettük az anyagot, így azt, hogy végül is hány ember hallotta, nem tudom. Ugyan nem volt célunk, hogy CD-verzióban is megjelenjen, de tudtuk, hogy lesznek páran, akik szeretnének majd belőle – természetesen mi is –, úgyhogy nem kereskedelmi célra készíttettünk belőle kb. 100 darabot. Mivel nem nagyon szoktunk koncertezni, nagyjából ennyire saccoltuk azt a mennyiséget, amit megrendeléssel és évi egy-két fellépéssel el lehet adni. Igazunk is lett, mert ez a mennyiség nagyjából egy éven belül el is fogyott. Gondolkodom is rajta, hogy most, hogy jön a második album, nyomathatnánk megint pár darabot az elsőből is, de még a „dupla album” ötlete is felmerült bennem. Először majd felmérjük az igényeket, aztán döntünk róla.
Arra vonatkozóan pedig, hogy mekkora rajongótáborunk van, egy rövid anekdotával válaszolnék. Amikor a feleségemmel egy pár éve elmentünk egy Draconian koncertre a Dürer Kert középső termébe, akkor mondtam neki, hogy „Na, most nézz körül! Látod ezt a kb. 80-100 embert? Tessék, itt van az Eclipse teljes magyar célközönsége!” 🙂 Na persze, ezzel nem azt mondom, hogy csak ennyi, hiszen nem erről van szó, és amúgy is hihetetlenül örülünk mindenkinek, aki – még ha nem is adja a tudtunkra se azzal, hogy követ bennünket a neten, se azzal, hogy eljön egy koncertre – szereti a zenénket. Hát még azoknak mennyire örülünk, aki ezt a tudtunkra is adják! A lényeg, hogy pontosan tudjuk, a zenénk rettenetesen rétegzene, szóval akármennyi „rajongónk” is van, mi inkább a barátainknak nevezzük őket, és mindannyiuknak nagyon hálásak vagyunk, hogy megtisztelnek bennünket azzal, hogy meghallgatják a dalainkat.
A lemez szerzői kiadásban jött ki; ez amolyan kényszer szülte megoldás volt? Kiadók nem is érdeklődtek irántatok?
Mint mondtam, néhány külföldi kiadó érdeklődött, de nem jutottunk sokra velük. Ezen kívül egy magyar kiadó akart volna velünk dolgozni, de ők ragaszkodtak hozzá, hogy CD-verzióban jelenjen meg az anyag. Nagyon megtisztelő volt a megkeresésük, de amikor mondtam nekik, hogy inkább az online kiadásban segítsenek, mert én nem szeretnék azért több százezer forintot kifizetni, hogy aztán halomban álljanak otthon az el nem adott lemezek, félbemaradtak a tárgyalások. Így maradt a szerzői kiadás, ami nagyjából minden underground banda útja manapság.
Nekem úgy tűnik, a hazai piacon alig vagytok jelen, ritkán hallani rólatok. Ennek mi az oka?
Nos, így hirtelen nem is nagyon tudom értelmezni azt a kifejezést, hogy „hazai piac”. 🙂 Ha ez azt jelenti, hogy rólunk szólnak a hírek, velünk van tele a sajtó, akkor ez nyilván nem igaz. Azt nem állítom, hogy nem eshetne rólunk több szó a netes metal sajtóban, mert azt be kell valljuk, hogy van pár webzine, akiknek magyar viszonylatban elég nagy az olvasottságuk, mégsem hajlandók velünk foglalkozni, se maguktól, se akkor, ha mi ezt kérjük. Hogy ez miért van, arról ugyan van véleményem, de azt nem szeretném megosztani a nyilvánossággal. Inkább azt mondom, nagyon örülünk annak, hogy van viszont jó néhány underground arc és webzine, akik minden egyes lépésünkről örömmel beszámolnak. Örök hálánk nekik.
Minthogy napi szinten olvasom a neten a metal híreket, interjúkat, beszámolókat, pontosan látom, hogy egy átlagos magyar metal banda, főleg, ha az undergroundban mozog, mennyit van jelen a sajtóban. Pár havonta, esetleg évente egy-két hír, valami életjel, szintén ennyi időközönként egy-egy interjú. Koncertbeszámoló pedig szökőévente egyszer. Mondjuk, ez nem a zenekarok hibája: elég elítélő véleménnyel vagyok arról, hogy a magyar metal újságírók gyakorlatilag nem írnak a hazai zenekarok koncertjeiről, legfeljebb akkor, ha véletlenül belenéztek egy-egy ilyen buliba egy fesztiválon, vagy sikerült nem lekésniük egy-egy nagyobb külföldi együttes előtt befizetett vagy beprotezsált magyar előzenekar előadását. Szóval szerintem ezt a mennyiséget mi is bőven elérjük.
Sőt, továbbmegyek: az elmúlt 10-15 évben rengeteg olyan magyar bandát ismertem meg a neten vagy koncerteken, akikről azt gondoltam, hogy na igen, ők tényleg nagy jövő előtt állnak. És ehhez képest ezeknek a nagy része ma már nem is létezik. Szóval szerintem egy átlagos magyar metal zenekar számára ma már nem az a siker, ha bent van a lapokban, a médiában, hanem ha képes fennmaradni és alkotó erő maradni.
Visszatérve az eredeti kérdésedre, ha az a koncertekre vonatkozott, akkor azt kell mondjam, hogy sajnos tényleg nem visszük túlzásba a bulikat. Ennek viszont teljesen egyértelmű okai vannak. Nem vagyunk azok a tipikus bratyizós, mindenkit megkeresős, mindenhol ott lévő arcok, akik pontosan tudják, hogy kivel kell jóban lenniük ahhoz, hogy bekerüljenek mindenféle kicsi vagy nagy fesztiválra. Én úgy látom, hogy mindig van egy-két olyan haveri kör, főleg Pesten, akik minden buli szervezésében benne vannak, és rendszerint az ő haveri körük tagjai a vissza-visszatérő fellépők a bulikon. Nos, mi ezeknek a köröknek sosem voltunk a tagjai, még Fehérváron sem, nemhogy máshol, így aztán nehéz.
Az önálló bulik pedig általában komoly anyagi ráfordítást jelentenek, ha az ember egy kicsit távolabbra merészkedik a „Megyénél”. Mások milliószor elmondták már helyettem, hogy milyen is ma az underground „élet” – és itt most direkt csak az élet szót teszem idézőjelbe –, szóval ebbe én most nem akarok belemenni. Viszont ebből az egészből kifolyólag, ha véletlenül meghívást kapunk valahová, azt nagyon megháláljuk. A koncertszervezők le is szoktak hidalni – a közönséggel együtt –, hogy milyen odaadással és energiával tudunk metalkodni a színpadon. Ilyen volt például a tavalyi Abai Prog Feszt, ahol nyitó zenekarként zúztunk egy derekasat. Aztán pedig, mint egy jó kis osztálykiránduláson, két napig buliztunk még.
(holnap folytatjuk)
Leave a Reply