Többször is említettem már azt a korszakomat, amikor az egykorvolt Stonerobixxx blognak köszönhetően számos stoner/sludge csapatot ismertem meg közelebbről, felfedezve az irányzat sokszínűségét és átfedéseit más műfajokkal. A Nebula 1999-es bemutatkozó albuma, a To the Center azonban nem ekkor, hanem jóval később, mintegy ráadásként került a gyűjteményembe. Az anyag rögtön megnyert magának súlyos, ugyanakkor befogadható dalaival, ám kapcsolatunk nem teljesedett ki, sokáig csak ezt az egy lemezt hallgattam tőlük. Most viszont adott volt a ziccer, már csak azért is, mert aki követte a csapat munkásságát, az is több mint egy évtizeddel ezelőtt hallhatott tőlük utoljára új anyagot.
Aki esetleg nem ismerné a kaliforniai Whittier-ből származó zenekar nevét, talán hallott már a Fu Manchu-ról. A Nebula első felállásának tagjai – Eddie Glass énekes-gitáros, Mark Abshire basszusgitáros és Ruben Romano dobos – valamennyien alapemberei voltak a kaliforniai stoner csapatnak, amikor az 1993-ban elkészítette bemutatkozó albumát, a No One Rides for Free-t. Abshire ezt követően távozott, Glass-ék viszont további két Fu Manchu-lemezen hagyták ott a kézjegyüket. A Nebula így végül csak 1997-ben öltött testet, kezdetben a gitáros és a dobos projektjeként, akikhez hamarosan a bőgős is csatlakozott.
Így adott az összehasonlítási alap, ahogy a kihívás is egyértelmű volt a renegát muzsikusok számára: túlszárnyalni egykori anyabandájukat. Hogy ez sikerült-e vagy sem, az tudná megmondani, aki mindkét csapat munkásságát behatóan ismeri (én nem). Az azonban tény, hogy mindkét együttes pályafutásában voltak csúcspontok és hullámvölgyek, és persze radikális tagcserék is, így aztán a Fu Manchu-ban ma már csak Scott Hill énekes-gitáros, a Nebulában pedig az ugyanezt a posztot elfoglaló frontember, Eddie Glass képviseli az állandóságot.
Már ha egyáltalán lehet állandóságról beszélni egy olyan zenekar esetében, amelyik 2010 és 2017 között szüneteltette működését. Márpedig a Nebulával ez történt: négy stúdióalbum és öt EP kiadását követően a muzsikusok jó időre szögre akasztották hangszereiket. Körülbelül másfél évvel ezelőtt egy többé-kevésbé friss felállással tértek vissza, hiszen a basszusgitáros Tom Davies már a csapat legutóbbi anyagán, a 2008-as Heavy Psych EP-n is játszott, a dobos Michael Amster (ex-Abrams) viszont tényleg új igazolás.
Az együttest több helyen is power trióként emlegetik, jóllehet, semmi közük a klasszikus power metalhoz. Annál több a stoner rockhoz, bár új anyaguk jóval kevésbé sivatagi homok színű, mint volt, mondjuk, a To the Center. Az irányzat ezerárnyalatú palettáján viszonylag távol találjuk őket a Kyuss-tól és a Karma to Burn-től, annál közelebb viszont az olyan határterületi csapatokhoz, mint az Atomic Bitchwax vagy a Fu Manchu, sőt, bizonyos kilengéseik alkalmával Glass-ék a Monster Magnet-tel is közeli rokonságba kerülnek.
Pszichedelikus space rock, electric blues, nem kevés retró ízzel, mázsás súlyú gitárriffek, ugyanakkor szellős megszólalás, ezek eredője pedig a Szent Szar, vagyis a Holy Shit névre keresztelt új lemez kilenc dala. És amilyen változatosra sikerült az anyag, olyan ambivalens érzéseim is vannak vele kapcsolatban. Mintha hiányozna mögüle az egészet átfogó koncepció, és „amink van, abból főzünk” alapon kerültek volna fel a korongra az egymástól sokszor meglehetősen elütő szerzemények.
Oké, az eleje tényleg stoner-es hangulatban indul, ami ki is tart egészen a negyedik szám végéig. És tulajdonképpen jól is jön a váltás, mert ez így végig lehet, hogy tömény unalomba fulladna. Már a negyedik nóta (Witching Hour) elejére is felkapjuk a fejünket: mintha a Diamond Head Am I Evil?-jét kezdenék játszani, aztán szerencsére tempót és hangzást váltanak, hogy ezzel eloszlassák esetlegesen támadó rosszallásunkat. Az anyag második felét szerencsére jóval erősebbnek, karakteresebbnek érzem. Itt van mindjárt kedvenc nótám, a szűk két percben elővezetett Fistful of Pills, amely egy az egyben olyan, mint egy vidám és lendületes Tarantino-filmzene, konkrétan a Ponyvaregény és a Kill Bill stílusában.
A Fistful…-lal egyben el is távolodunk a sivatagtól, beülünk az időgépbe, és irány… mi is? A ’70-es évek vagy egy még korábbi évtized? A retró, már-már western hangulat a Tomorrow Never Comes-ban is visszatér. A Gates of Eden-ben szintúgy nyoma sincs a stoner rock-nak – mintha az elejéhez képest egy teljesen másik album forogna. A Let’s Get Lost-ot hallva Woodstock-ban érzem magam, vagy valamelyik elszállósabb seattle-i grunge csapat, mondjuk, a Mudhoney koncertjén. Talán itt brummog a legszebben a basszus a háttérben. Jó nóta.
Ez a csapongás kifejezetten jót tesz az anyag sokszínűségnek, viszont, mint azt már említettem, a kohéziónak kevésbé. Nem látom, merre tart a csapat, mit kapok legközelebb Glass-éktól. A lemezt záró The Cry of a Tortured World bő hét percét pedig már-már soknak, felesleges szenvedéstörténetnek érzem.
Összességében kellemes 43 perccel ajándékozott meg a kaliforniai trió: a 4-8. nótáért 5 pont jár, a többi szerzemény azonban nálam sajnos lefelé húzza a végső pontszámot.
Leave a Reply