Metallica: Ride the Lightning (1984)

Egy időtlen, klasszikus metal alapmű: ma 35 évvel ezelőtt jelent meg a Metallica második albuma.

A Metallica a ’80-as évek közepétől az egyre népesebb metal rajongótábor körében az az együttes volt, amelynek a zenéjét általában minden metalos ismerte, és tízből kilenc ember nyíltan vagy esetleg némiképp burkoltan, de szerette is. A ’80-as évek elején az akkori fiatalok még a Judas Priest-tel, az Iron Maiden-nel, a Motörhead-del, az Accept-tel, az AC/DC-vel és az ezekhez hasonló, jórészt dallamosabb bandákkal ismerték meg a heavy metalt. Alig 5-6 év kellett csak ahhoz, hogy a Metallica is ezen alapcsapatok közé tartozzon. Kétségtelen, hogy az ő zenéjük hatására is rengeteg rajongó és zenész csatlakozott időlegesen vagy életre szólóan (mint jómagam is) a metalosok nagy „családjához”.

Akkoriban, ha kérdezték, hogy milyen bandákat hallgatok, én is gyakran kihagytam őket a felsorolásból. Talán mert a Metallicát szeretni olyan „átlagos” volt. 🙂 Mi viszont próbáltunk minél újabb együttes nevekkel villogni a többi „fémfej” előtt, hogy érezzék, mennyire képben vagyunk metal-téren. 🙂 De ha egy „zöldfülűt” kellett metal-kezelésben részesíteni, a Metallica zenéje abszolút hatásosnak bizonyult. A „tanuló” jó esetben már egy hét múlva kívülről fújta a bandatagok nevét, meg hogy a legjobb daluk a Seek and Destroy, és hogy a világon a leggyorsabb szám a Whiplash és a Metal Militia. 🙂 Ha ez már jól ment neki, akkor második osztályba léphetett, és jött a Slayer, az Exodus, a Celtic Frost, a Bathory, a Kreator, a Destruction stb., ahol a zenén keresztül már személyesen a SÁTÁN vette át az ifjú „padavan” oktatását, és néhány hónapon belül fanatikus metalrajongóvá avanzsálódott a „gyíkarcú”. 🙂 Akkoriban kb. így történt a metalossá válás.

Visszatérve a jubiláló albumra, Hetfield-ék már viszonylag hamar megtalálták azt a fajta új hangzást és stílust, amivel a fiatalok széles tömegét képesek voltak megszólítani. Ennek az egyedi megszólalásnak a számomra legkiemelkedőbb, mondhatni, fő műve a Ride the Lightning. Az én érték- és kritériumrendszeremben kb. ilyen egy tökéletes metal album! Az olyan, zenei értelemben lényegtelenebb dolgoktól kiindulva, mint a lemezborító vagy a bandatagok kinézete, egészen a fontosabb dolgokig, mint a lemez hangzása, a dalok kidolgozottsága, a hangszerelés, a zenei ötletek, a riffek, az eredetiség, ezek mind-mind maximálisan megfelelnek az elvárásaimnak. Nem is beszélve persze az egyik legfontosabbról, hogy ez a lemez nálam kiállta az idő próbáját: szerintem még a mai, zsúfolt metal zenei mezőnyben is simán, minden tekintetben megállja a helyét. Így, 35 év elteltével is szívesen hallgatom. Nálam egyértelműen ez a Metallica-anyag szól a legsűrűbben a lejátszóból.

Némileg furcsa lehet, de nekem ez a lemez sem tetszett elsőre. Amikor kb. ’84 őszén a Komjáthy-féle rádióműsorban leadták a komplett albumot, én még a Maiden jugó nyomású The Number of the Beast-jébe és Powerslave-jébe voltam nyakig belebuzulva. Elég kezdő voltam zenei téren: nekem túl tömény volt még ez a fajta metal! 🙂 Megjegyzem, a Kill ’Em All-t is csak ekkortájt hallottam először. Az viszont már elsőre tetszett. Később aztán egy haver megmutatta a Ride…-ról a Creeping Death-t, a vonaton, a miskolci suliból hazafelé menet. Kazettás walkman-ről szólt fejhallgatón. Ott viszont már kurvára megtetszett a szám és egy kis idő múlva az egész album is. Szóval én kb. ’85-től, a Ride the Lightning lemez megismerése óta vagyok „metallicás”.

Kétségtelen, hogy ezen a ’84 közepén megjelenő albumon a kort meghaladó, igazi thrash metal számokat is hall az ember, pedig jóllehet, maga a kifejezés csak ’85-től vonul majd be igazán a metal-köztudatba, mint új műfaji meghatározás. A nyitó Fight Fire with Fire és a Trapped Under Ice hipergyors és agresszív riffjei a tömény gitárhangzással karöltve már egyértelműen túlléptek az addig ismert speed metal keretein. Véleményem szerint a lemez egészén hallható, nagyon karakteres gitár sound-hoz hasonlót korábban nem igazán hallhattunk. A későbbi néhány évben is, thrash-vonalon csak az S.O.D. Speak English or Die-ján és a Slayer Reign in Blood-ján szólt ilyen töményen a hathúros. (És persze a Master of Puppets-en. 🙂 ) Azóta persze sokat javult a helyzet, úgy általában a metal lemezek hangzása terén.

Meglehet, a Metallica életműve az ötödik (Black) albumig kimagasló, már-már tökéletesnek mondható, nálam mégiscsak a Ride the Lightning az, amin minden egyes szám tetszik. A Jump in the Fire, a The Thing That Shold Not Be, az …And Justice for All (a szám) vagy a fekete lemezről az Of Wolf and Man egy kissé uncsi, nekem nem igazán tetsző számok.

Velem együtt talán még jónéhányatoknak feltűnhetett, hogy a Ride…, a Master… és a Justice… lemezek karakterisztikájában vannak bizonyos átfedések, hasonlóságok, illetve ismétlődések. Olyanokra gondolok, mint hogy például mindhárom korong egy lágy gitárintrót követően egy meglehetősen gyors számmal indul (Fight Fire with Fire, Battery, Blackened). Vagy, hogy mindhármon a második szám egyben a lemez címadó dala is. Vagy, hogy a negyedik szám mindhármon egy lágyabb, líraibb tétel, ami a második felére bedurvul (Fade to Black, Sanitarium, One) Ez a három nóta dalszerkezetét és hangulatát tekintve amúgy is egymás „ikertesója”. Teljesen egyértelmű, hogy a Master… és a Justice… lemezekre már tudatosan írtak egy Fade to Black-stílusú, érzelmesebb hangvételű nótát. És az utolsó, ami feltűnt még, hogy mindhármon van instrumentális szerzemény (The Call of Ktulu, Orion, To Live Is to Die).

Ez a kis összevetés is némiképp azt bizonyítja, hogy a banda igazán a második albumával találta meg a saját stílusát a műfajon belül, váltak Hetfield-ék lelkes amatőrökből igazi zenészekké, dalszerzőkké. Szerintem kijelenthető, hogy a ’84-es albumon lefektetett és jól működő zenei koncepció lett valamelyest átörökítve a következő két lemezükre, persze jócskán „felturbózva” zenei komplexitással és a dalírás, illetve a hangszeres tudás terén szerzett tapasztalattal. Ezek az átfedések természetesen nem vonnak le semmit a Master… és a Justice… értékéből, ellenben egyértelműen rávilágítanak a Ride the Lightning e cikk bevezetőjében említett „METAL ALAPMŰ” jellegére.

Mindenképpen idekívánkozik még, hogy ezen a lemezen a dalszerzés terén tapasztalható minőségi ugrásban, mint azt tudjuk, elévülhetetlen szerepe volt Cliff Burton (R.I.P.) basszusgitáros művészi zsenijének, aki az album nyolc számából hatban társszerzőként szerepel. Vajon van-e olyan Metallica-rajongó, aki ne tudná eldúdolni a For Whom the Bell Tolls elején hallható Burton-féle basszusdallamot!? Ugye, hogy ugye!

Nekem még mindig ő a kedvenc basszerom a világon. A Ride the Lightning pedig a kedvenc Metallica-albumom. UFF!

„Az élet értem van, hogy a magam útját járjam.” (Metallica: Escape)